Miért ​pont én? 80 csillagozás

A depresszió szorításában
Albert Györgyi: Miért pont én? Albert Györgyi: Miért pont én?

Tizenkét ​éve diagnosztizálták a depressziómat. Akkor azt hittem, ez annyit jelent, őrült vagyok, elmebeteg, bolond. A kilencvenes évek elején még jóval kevesebbet lehetett tudni erről a betegségről, mint ma. Könyvemet azért írtam, hogy segítsek a sorstársaimnak: ha elolvassák, reményeim szerint sokkal rövidebb ideig tartó és kevésbé éles fájdalmat éreznek majd, amikor meghallják a lesújtó ítéletet: depresszió. Mint talán sokan emlékeznek rá, pályámat a nyolcvanas évek végén rádiós újságíróként kezdtem, később a képernyőn is felbukkantam. Egy ideje kulturális rendezvények, filmek sajtófőnöki teendőit végzem, általam tehetségesnek tartott művészeket népszerűsítek az írott sajtóban. 2000-ben elnyertem a Cosmopolitan női magazin nagydíját. „Te vagy a legjobb” voltam, újságírói kategóriában. Akkor azt írtam: „Szenvedélyem a klasszikus újságírás. Örömmel tölt el, ha sok-sok sztár után egy-egy fiatal, pályakezdő színészt-színésznőt én fedezek fel, és az én szememen keresztül… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

>!
Park, Budapest, 2005
222 oldal · puhatáblás · ISBN: 9635302673

Enciklopédia 2


Kedvencelte 4

Most olvassa 1

Várólistára tette 23

Kívánságlistára tette 9

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
tgorsy
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Most akkor én össze vagyok zavarodva. A könyv, mint irodalmi önvallomás: öt csillag; felolvasott hangoskönyv: öt csillag. Albert Györgyi személyisége, karaktere, lénye: fél csillag. Isten bocsássa meg nekem, tudom, h. a depresszió egy iszonyat, és nagyobb baromságot nem is lehetne mondani, h. az illető maga tehet róla, de Albert Györgyi sem életében, sem halálában számomra nem szerethető. Érti az agyam, de nem tudtam vele azonosulni és sajnálni sem.
Ó de gonosz vagyok.!

3 hozzászólás
>!
tiborszerintabor P
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Albert Györgyi, az ismert tévés intelligens, kedves, megnyerő modorú személyiség volt – igaz, megosztó is. A könyv pár évvel 44 éves korában bekövetkezett halála előtt jelent meg. Korai halálán a könyvben leírtak alapján a reményteli záróinterjú ellenére nem lehet csodálkozni. A szerzőnek szokásává vált antidepresszívumokra alkoholt inni – ami önpusztítás, gyakorlatilag: lassú és biztos öngyilkosság. Ennek a helyzetnek a problémásságát a szerző maga is hangsúlyozza könyvében.

A könyvből kiderül, hogy a szerző egyrészt arra vezeti vissza depressziójának gyökerét, hogy gyerekkorában, miután 6 éves korában testvére született, kevés figyelem hárult rá, ezért kényszeresen igyekezett bizonyítani, hogy észrevegyék és értékeljék, másrészt gyerekkorában sokat éltek külföldön, és többször költöztek különböző országokba, így nem alakultak tartós kötődései.

Első házasságát nem sokkal nagykorúvá válását követően kötötte egy apja korabeli férfivel – bevallása szerint azért, mert tartózni szeretett volna valakihez. A házasságnak néhány év után vége szakadt, a szerző szerint a férj beteges féltékenységi jelenetei és brutális bántalmazásai miatt. A szerző az elszenvedett sérelmek miatt olyan állapotba került, hogy pszichiátriai kezelésre szorult.

A szerző második házasságában a férfi – akit a szerző annak felesége és két gyermeke mellől ragadt el – nem akart gyereket, ő pedig alávetette magának a férje akaratának, ezért több abortuszt is végrehajtatott magán. A második beavatkozás után diagnosztizáltak nála depressziót. A férfi egy állítólagos félrelépése után a szerző elvált tőle.

Harmadik komoly kapcsolata alatt már súlyos depressziós és súlyos szerfüggő volt. „Doppingolás” nélkül nem tudott közönség és kamerák elé lépni, a dopping pedig alkalmanként gyógyszer és nagy mennyiségű bor kombinációját jelentette, ami fenntarthatatlan állapot. Kórházba került, de a gyógyszeres kezelés alatt sem hagyott fel az ivással. Kórházból eltávolítása után önpuszító életmódjából utazással, illetve könyvírással próbál kiszakadni. Ez azonban csak ideig-óráig volt megoldás.

A magánéleti problémákon túl a szerző felvet egzisztenciális problémát is: ha, illetve amikor valaki rájön, hogy „egy nagy színjáték” részese, amiben „mindenki szerepet játszik”, két dolgot tehet, ha ez nem tetszik neki, és inkább szeretne „önmaga lenni”: vagy szembenéz ezzel és igénye szerint változtat, vagy nem változtat érdemben, és „beleragad” a helyzetbe. A „problémás helyzetbe ragadtság” állapotát azonban nehéz elviselni, és ha ez az állapot elhúzódik, az további szorongást okoz, amit valahogy kezelni kell.

A könyv jól bemutatja, hogy milyen sajátos következményei vannak tevékenység szintjén a depressziónak, amelyek személyes véleményem szerint egymással ellentétes párokba sorolhatók: érdeklődés elvesztése, érdektelenség, koncentrációhiány, enerváltság, illetve kényszeres megfelelés és cselekvés, „tevékenységbe menekülés”; döntésképtelenség, bizonytalanság, illetve hibás, önsorsrontó döntések; étvágytalanság, illetve falánkság, „zabálás” (szénhidrátdús ételek fogyasztása); ápolatlanság (személyes higiénia elhanyagolása), illetve kényszeres tisztaságmánia; állandó fáradtság, kimerültség, illetve aluszékonyság.

MIndezek eredménye lelki síkon „sötét” vagy „szürke” gondolatok, feleslegességérzet, tehetetlenség, mardosó önvád, öngyilkossági gondolatok, testi szinten pedig egyebek mellett hízás vagy fogyás. Mit tehetünk ez ellen? Györgyi a könyvében az érintés, a sorstársakkal beszélgetés és a napfényben sétálás jelentőségére hívja fel a figyelmet, amihez hozzátenném a reziliens ("megoldásorientált") beállítódás fontosságát. Ami pedig felesleges, haszontalan és káros: tanácsok osztogatása, a lesajnálás, illetve az akaratgyengének nyilvánítás.

Innentől pedig következzen személyes véleményem a könyv tartalmával kapcsolatban.

A könyv tartalma nem értelmezhető és érthető, ha nem vesszük kellő súllyal figyelembe, hogy egy „drogos”, egy aktív pszichoaktív szerhasználó írta, aki nem figyelt szemlélettorzultságára, illetve esetleges személyiségzavarára, csak hangulatzavarára és függőségére. A szemlélettorzult „öntudatlan drogos” gondolkodásnak megvannak a sajátosságai – ebbe a körbe tartozik a problémákért mások hibáztatása, a hárítás és lényegés körülmények figyelmen kívül hagyása, illetve a trükközés és a furmányosság. Erről a könyvben minderről szó sem esik – azaz kimaradt a lényeg!

Egy „drogos tudatú” ember nem őszinte, nem akar szembenézni a valósággal és az igazsággal. A „drogos” egy lelkileg gyenge ember, aki megriad a valóságtól és a változástól, ezért hárít, menekül. Menekül bódulatba, betegségbe, sztorizgatásba, állandó ügyködésbe, önsajnálatba – azaz „pótcselekszik”, érdemi és értelmes tevékenység, illetve az önmagukba nézés helyett.

Akinek hajlama van hangulat-, illetve személyiségzavarra, azaz „ott rejtőzik benne a kór csírája”, annak a pszichoaktív, azaz „mesterséges hangulatmódosító” szerek használata egyáltalán nem javasolható, illetve azok használatával nagyon csínján kell bánnia. A csínján bánás pedig nagyon nehéz, ha az adott egyén médiaszemélyiségként számos csillogó party-ra hivatalos, ahol az alkohol ingyen van. Az alkohol pedig egy veszélyes addikt szer, ami nem lelki problémák kezelésére való, és ha arra használják, ráadásul visszaélésszerűen, akkor romboló hatást fejt ki.

A kényszeres teljesítés, a „maximalizmus” függő személyt is magában foglaló családok legidősebb gyermekeire jellemző – ez egy jól dokumentált jelenség az addiktológiában. A könyvben a családban szer- vagy viselkedésfüggőség nem jelenik meg. És amelyik családban az egyik szülő iszik, ott jellemzően a másik szülő, ha nincsenek „kötélből az idegei”, feszült – az eredmény: alkohol + gyógyszer. A szülő viselkedése, „problémamegoldása” pedig minta a gyerek számára.

A szerfüggőt is magában foglaló családban felnőtt gyerek nagy eséllyel választ alkoholizáló társat magának. Az alkohol okozta személyiségtorzulás, illetve „neurotikusság” férfiaknál rendre együtt jár bántalmazással és féltékenykedéssel (ld. alkoholos paranoia). Az első férj viselkedését ilyennek írja le a szerző a könyvében.

A szerző nem csak szer-, hanem társfüggő is volt, illetve úgy gondolom, az is kijelenthető, hogy a szerző általánosságban egy dependens személyiség volt – amely helyzetet a szerfüggőség csak mélyítette. A szerző személyiségét egy sajátos kettősség jellemzi: egy függőségre hajlamos, problémás „alapkarakterhez” kapcsolódott egy intelligens személyiség – ez eredményezte azt, hogy egy okosnak ismert ember ostobán viselkedett.

A szerző „túlérzékeny” is volt: az ilyen személy érzelem- és gondolatvilágát nehezebben tudja uralni, több benne a bizonytalanság, hajlamos a szélsőséges megnyilvánulásokra. Ha jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy a szerző második férjét korábbi családjától ragadta el, akkor trükköző viselkedést is feltételezhetünk. Mindezen tényezők együtt a borderline személyiségzavart valószínűsítik. A feltételezést „megerősíti”, hogy Kneszl Carmen Én, a megbélyegzett című „önéletírásában” a pszichiáter azt mondja, hogy Albert Györgyi borderline szindrómás volt. Ez tehát azt jelenti, hogy a szerző esetén a függőség és a depresszió borderline alapokra épült.

Még egy körülményt emelnék ki, ez pedig a családból kiragadott férfival, második férjével való kapcsolat „átok”, illetve „átkozott” jellege. Önző és gátlástalan módon a szerző drasztikusan beleavatkozott egy család életébe, lényegében szétrombolta és átrendezte a viszonyokat – viszont abban a kapcsolatában nem tudott boldog lenni: meg kellett élnie, hogy több abortuszt hajtanak végre rajta, ahogy azt is, hogy pszichiátriai betegséget diagnosztizáltak nála, és az alkohollal, gyógyszerrel kezelt lelki probléma megpecsételte sorsát.

Úgy gondolom fentiek alapján, hogy sok a ferdítés könyvben, ahogy sok a hiányzó fontos részlet is. Ezt az élettörténetet másképp kellett volna elmesélni, hogy igaz, a valósággal adekvát legyen..

A témához kapcsolódó további értékeléseim:
Bihari: Egy negyvenes szingli… https://moly.hu/ertekelesek/3106440
Szondy: Olvadás https://moly.hu/ertekelesek/3059831
Kneszl Carmen: Én a megbélyegzett https://moly.hu/ertekelesek/3124541

>!
csillagka P
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Valami mást vártam, nagyon mást, kavarognak benne a gondolatok és remélem nem lesz túl hosszú vagy rövid mert félek csapongani fogok és utána az egészet kitörlöm.
Meg tudta mutatni a könyv a depresszió lélektanát,ezzel nem tud mindenki azonosulni ez szerintem jó mert az mutatja, hogy egészségek és ilyen vagy hasonló problémák nem foglalkoztatták.
Szerencsés emberek.
Sajnos én komolyan terhelt családból származom, nem tudom összeszámolni hány öngyilkos vagy önsors rontó ember volt a családban, tudatosan küzdök nagyon régen a depresszió ellen.
Nem kerültem még közel, de tudom és sajnos benne is van a könyvben, hogy akire ráméri a sors az már nem tehet semmit.
Azt hittem meg fog rázni, de inkább irányt mutatott merre nem szabad menni, mit nem szabad véletlenül se kipróbálni és miért kell egész életemben absztinensnek maradnom.
Nagyon tetszett a könyv, nagyon tetszett az őszinteség, akkor is ha a másik oldal bizonyosan másképpen látja a dolgokat.
Van egy nagyon jó idézet a Scarlettben miszerint a tehetséges embereket általában a szüleik és a gyermekeik nem tudják elfogadni, viszont a nagyszüleik büszkék rájuk és az unokájuk rájuk akarnak hasonlítani a világ mindig kiveti a másságot, főleg ha az számára nem érthető. Egy tehetséges, érzékeny, de önző emberrel nagyon nehéz lehet együtt élni akkor is ha feltétlen szereted, mert bizony a saját életed veszik el, a másikra való állandó figyelésben, csak önmagadra nem jut idő amit lássuk be a saját önzőségük se enged ezt persze a szentek és Teréz-anyuk kivételek. Ideális ha mind a két fél tud a másikkal foglalkozni, ha az egyik elveszi az összes időt akkor felborult az összhang.
Köszönöm ez a könyvet, megerősített abban amiben élek, és nagyon sok olyan dolgot irt le amit eddig is tudtam, hogy hiba és néha bizony egyenesen bűn.
Okos ember más kárán tanul, ezért kell bocsánat oktondi életekről olvasni, hogy ne kövessünk el ilyen hibákat.
Megszeretni nem tudtalak Györgyi, sajnálni igen, de szeretni nem.

>!
Kiss_Csillag_Mackólány P
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Azt nyilatkozza a végén Albert Györgyi, hogy mindent kiadott, elárult magáról.
Nekem felületesnek, elkapkodottnak tűnik, nem találom a mindent.
Több helyen túlzásnak vélem a betegség sokadik meg- és elmagyarázását, a végén pedig kicsit öntömjénezőnek a saját maga méltatását.
Láttam sok-sok depressziós embert, véleményem szerint aki kimászik abból a gödörből, amiből gyakorlatilag nem lehet kimászni, az örül magának, többnyire csendesen. De nem kiabálja világgá a bizonytalant.
Inkább érzem médiafogásnak, pénzszerzési lehetőségnek, mint őszinteségnek.
Senkit nem akartam megbántani, tisztában vagyok a betegség mibenlétével, kizárólag a könyvet értékeltem!

>!
Galambdúc
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Györgyi jól írt, de a depresszióval és magánéleti válságairól szóló műveit kétségbeesett, figyelemfelhívó szárnycsapkodásnak érzem.
Ha viszont néhány emberen tudott segíteni azzal, hogy leírta valós élményeit, akkor már megérte papírra vetni e sorokat. A gond csak az, hogy később kiderült, nem volt képes kimászni a gödörből… Györgyi esete kapcsán érdemes még elolvasni Szendi G. Depresszióipar c. könyvének végén található véleményét, amelynek külön fejezetet szentelt (annak tudatában érdemes megtenni, hogy ahány pszichológus/pszichiáter, annyiféle elképzelés a lelki betegségekről).

>!
a_maya
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Ez egy segélykiáltás. Hiteles, szívszorító… Borzasztó rossz volt az olvasása közben és után is, ismerve Györgyi történetének végét.
Nincs rosszabb a közönynél :-(

3 hozzászólás
>!
lamucat
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Nem sokkal a megjelenés után olvastam, így a részletekre már nem emlékszem, csak most valahogy itt elém került ez a könyv, így megírom, milyen hatással volt rám akkor: Sajnos végig nem tudtam eldönteni, hogy mennyire hiteles, amit leír! Hogy mennyire valós önkép, vagy mennyire önsajnálásos hatásvadászat?!
Nem azért, mintha nem tudnám elhinni, hogy egy szép, tehetséges, sikeres embernek ne lehetne súlyos lelki, idegrendszeri problémája. De Albert Györgyi a sikeres időszakában sem volt számomra meggyőző személyiség. Persze lehet, hogy éppen a mögöttes depressziója miatt?! Vagy azért, mert őt tipikusan megosztó személyiségnek tartották?!
A történet vége, azóta már tudjuk: tragikus. És akkor talán már nem is számít, mi a véleményünk a könyvről, mint alkotásról.

>!
Áfonya74 P
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Csodálatos személyiségnek tartottam – és tartom most is.
Félelmetes, hátborzongató ilyen mélyen belelátni egy depresszióval küzdő ember életébe! Sokan megkérdőjelezik, vajon hiteles-e, amit írt? Szerintem igen. Ő az a fajta ember volt, aki nem játszotta meg magát, nem adta el a lelkét az ördögnek – lám, meg is lett az eredménye! Hiteles és ösztönös volt minden amit tett, írt, vagy adott.
Csak remélem, hogy soha nem kerülök ennek a betegségnek a karmai közé, mert szerintem nem lehet belőle végleg kimenekülni. Lehet tünetmentesnek lenni, de a visszaesés bárdja állandóan feletted lebeg!
Most még jobban fáj a hiánya… :'(

>!
betti_h
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Nem azért adtam csak 3 pontot, mert annyira rossz lett volna – az ábrándított ki, amikor megtudtam, hogy valójában itt is egy "néger"működött közre. Nincs nekem gondom azzal, hogyha közismert emberek nem éreznek magukban elég tehetséget az önvallomásos és/vagy önéletrajzi könyvük megírásához, de akkor legyen bennük annyi tartás és korrektség, hogy odateszik a címlapra a valódi író nevét. És ennek semmi, de semmi köze nincs ahhoz, hogy Albert Györgyiről és a betegségéről mit gondolok.

A könyvről:
Nehéz volt olvasni, de jó volt, hogy végre vhogy „testközelből” tudok meg vmit erről a betegségről. Az a furcsa, hogy egy idő után úgy éreztem: nem azzal árul el sokat, amit tudatosan elárul, amikről szántszándékkal beszámol – azok csak azt mutatják meg, ő mit gondol fontosnak. Nekem az volt az árulkodóbb, ami a sorok mögül bukkant ki. Pl leírja, mennyire nem tartották a szülei tiszteletben őt, 6 évesen véletlenül kellett megtudnia, h kistestvére lesz, pedig talán illett volna őt tájékoztatni, beszélgetni vele erről. Ebben persze igaza van, ez fontos lett volna – de nyilván nem ettől lesz depressziós vki. Az viszont igencsak árulkodó, hogy 40 éves korában ez a momentum számára még annyira erős, annyira jelenvaló, hogy még mindig fáj…

Az abortuszokról szóló leírás számomra nagyon-nagyon szomorú. Úgy érzem, ez a szerencsétlen nő rettenetesen szerette volna magával elhitetni, hogy ő ANYA akart lenni igazából, és csak a párja kényszerítette rá, h ne lehessen az. Igen, van ilyen mértékű (lelki vagy fizikai) terror, de akkor M.G. kb büntetőjogi kategória. Sokkal valószínűbb, hogy maga A.Gy. sem tudta, akarta felvállalni a fogamzásgátlást, és vhol a lelke mélyén tudta: a gyereket sem tudja felvállalni. De később, már a szakítás után, az új partnerével is mindenáron be akarta bizonyítani magának, hogy márpedig igenis, ő „rendes ember”, aki tud életet adni és képes szeretni és felnevelni egy gyermeket. Tartok tőle, hogy erre sajnos sosem lett volna képes :-(

Furcsa, de nekem nagyon sokat segített ez a könyv. Eljött az a pont, amikor azt éreztem: igen, igen, elég gázos családi háttere volt, nem volt épp telitalálat, ahogy nevelték a szülei, de olyan fura azt látni, hogy egy 40 körülő nő újra és újra és újra ezen pörög, ő is felnőtt már, kicsit lehetne elfogadóbb, kicsit „felnőhetne”, kicsit „elengedhetné” a szüleit és a hozzájuk kapcsolódó vádjait, fájdalmait. És függetlenül attól, hogy ebben igazam volt-e vagy sem, egyszercsak leesett, hogy „De hát én is ezt csinálom… olyan vitákon, sérelmeken agyalok, pörgök, amik tizensok éve történtek”. Szembesültem magammal, és ki tudtam békülni egy csomó mindennel – és nagyon sokat javult a szüleimmel való kapcsolatom.

>!
DAndrea
Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

Szegény Györgyi nem ezt érdemelte. Jó lett volna, ha nevek is szerepelnek a könyvben, de azért így is sejthető volt, hogy kiről mesél. Teljesen Albert Györgyi stílus jön át, nekem izgalmas volt.


Népszerű idézetek

>!
Katze

Ahogy mondani szokták: a zsenialitással az a baj, hogy magányossá teszi az embert.

53. oldal

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

>!
a_maya

Beszélgetni sok mindenkivel képes az ember, de hallgatni csak nagyon kevesekkel.

112. oldal

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

>!
a_maya

A depresszióra fogékony embernek általában irreális, maximalista, idealizált képe van a világról, amely körülveszi. A kapcsolatairól, a munkájáról, az egész életről. Egyfajta gyermeki, infantilis, naiv módon, makacsul ragaszkodik egy boldogságképhez. Azt képzeli, ha éppen boldogtalan, szomorú. rosszkedvű, akkor az egyenlő a tragédiával, mert az ember boldogságra született. Úgy érzi, ha éppen rosszul megy, az egyenesen végzetes, mert mindig, mert mindig, mindennek jól kell mennie.
Nem veszi tudomásul, hogy az emberek legtöbbjének élete leginkább átlagosan zajlik, és eszük ágában nincs nap mint nap azon őrlődni, tépelődni, „önmarcangolni”, hogy valójában mi értelme is van az egész életnek, ha egyszer úgyis véget ér. Az emberek többsége éli az életét, megéli az életet, amelyben vannak jobb időszakok, de gyakran – akár hosszabb időre is – rosszabb ciklusok, tragédiák is, amelyek ugyancsak részei a kerek egésznek.

33. oldal

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

2 hozzászólás
>!
a_maya

Nincs a testnek oly baja, mi ne a lélekben gyökerezne! Ennek megfelelően a lélekről való gondoskodás tán még fontosabb is, mint a testi edzettség. Bár alighanem akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk: a kettő nagyon is összefügg, a test és a lélek egymás mankói az egészséghez vezető úton.

28. oldal

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

>!
a_maya

Reménytelenül irigykedem a többi emberre. Ha legalább csak sejthetnék, mekkora kincs van a kezükben azzal, hogy egészségesek! Persze az ilyesmivel nem foglalkozunk, ha működik a gépezet. Csak akkor kezdjük értékelni az erőt, ha hirtelen gyöngék és bágyadtak leszünk. Sebtiben éljük a mindennapokat, oda se bagózunk az igazán fontos dolgokra, aztán egyszer csak megjelenik a Végzet, és egy betegség nevezetű golyószóróval szétlyuggatja az életünket: ra-ta-ta-ta-ta-ta-ta!
És akkor végre olyan dolgok válnak fontossá, amelyek valóban számítanak. Meghalljuk a hangokat, amelyekre nem volt fülünk az elégedettség morajában. És ha szerencsénk van, marad még időnk arra, hogy valóban úgy éljünk, ahogy mindig is élnünk kellett volna.

111. oldal

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

>!
Katze

Nem könnyű, na. Hányszor, de hányszor kaptam meg kollégáktól, főnököktől, de akár családtagoktól is: „Egy ilyen fiatal, csinos, tehetséges lány, aki jól keres és boldog házasságban él, hogy lehet depressziós?! Hát a hülye is látja, hogy hiszti! Jó dolgában nem tudja, hogy mit csináljon! Úri passzióból pszichiáterhez jár. Majmolja az amerikaiakat, akiknél egyenesen sikk a lélekdokinál ücsörögni. Hja, ha valakinek erre is van pénze!…”
És akkor ne legyen bűntudatom? Ne szorongjak?
Szorongok. És bűntudatom van. És imádom a férjem, mégis depressziós vagyok. Ismétlem: a depresszió az agyi működés zavarának következménye. Alapvetően egy orvosilag feltérképezhető biokémiai folyamat áll a hátterében. Ez okozza, hogy valaki, akinek amúgy semmi oka sem lenne rá, elveszti az életkedvét, és a halálra készül.
Kérem, ne ítéljék el a depressziósokat! Éppúgy nem tehetnek róla, hogy erre a betegségre fogékonyak, mint ahogy a cukorbetegek sem a diabéteszre, vagy a daganatos betegek a rákra való hajlamukról. Inkább figyeljenek rájuk, segítsék őket, mert a depresszió valóban az öngyilkosság előszobája. És az ember olyan könnyen bekap 15-20 altatót…

50-51. oldal

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

>!
Katze

Mindegy, hogy hova, csak el innen. Innen el. Akár a pokolra… Örökre.

9. oldal

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

>!
sassenach

– Mi jut eszedbe először, ha a környezetedben kimondják a depresszió szót?

-Az, hogy nincs ennél alattomosabb betegség. Az érzés, hogy nem kellek ennek a világnak, mert nem vagyok elég jó, felemészti a lelket.

144. oldal

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

>!
sassenach

…a depresszív emberek valamiért félnek kapni. Ezzel szemben folyamatosan adni akarnak, mert azt hiszik, hogy ettől lesznek szerethetők.

175. oldal

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában

>!
Papírtigris 

A.Gy: – Közismert, hogy vészhelyzetben, háborús körülmények között nagyon ritka a depresszió. Miért?
Dr. Nemessúri Judit: – Miért van az, hogy a súlyos gyomorfekélyben szenvedő katonáknak a háborúban,a lövészárokban magától meggyógyul a betegségük? A háborúhoz hasonló kritikus helyzetekben teljesen ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek. Tudomásul vesszük tehát, hogy életünk a szerencsén múlik, és semmiféle ráhatásunk sincs a sorsunkra. Ilyenkor – paradox módon – a feszültség megszűnik.

Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában


Hasonló könyvek címkék alapján

Oravecz Lizanka – Orosz Ildikó: Lizanka
Koncz Orsolya: Hullámvasút
Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy!
Koncz Erzsébet: Tükörcukor
Szendi Gábor: Depresszióipar
Szilágyi Cs. Tibor: Harakiri
Koncz Erzsébet: Lélekhasadás
Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó
Sibylle Muthesius: Felhőgyerek
Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról