A ​káosz breviáriuma 7 csillagozás

Egyetemes betegség a nacionalizmus, a nacionalizmusból való kigyógyulás egyet jelent a fanatikus őrültek halálával, ilyen káros eszmékkel nem maradhatunk életben az egyre szűkebb világban, következésképpen el fogunk pusztulni. A jövő történésze azt fogja mondani, hogy a természet bosszút állt a népeken, teljesen elkábítva őket, és hogy a nacionalizmus ugyanolyan őrület, mint amilyen túlszaporodó állatközösségekben szokott kitörni.

85. oldal

Boldogok a halottak! És háromszor szerencsétlenek, akik őrületükben nem átállanak nemzeni! Boldogok az önmegtartóztatók! Boldogok az ivartalanítottak! Még azok is boldogok, akik többre tartják a paráznaságot a termékenységeknél! Mert ezekben a mai időkben a családapák meg családanyák a bűnösök, nem pedig az önkielégítők és a szodomiták: az utóbbiak csak önmagukat teszik tönkre, az előbbiek viszont – azzal, hogy megsokszorozzák az éhes szájakat – az egész világot.

124. oldal

az önmaga megismerését elutasító ember – akárcsak a gyakran túlnépesedő állatfajok, mint például a sáskák vagy a patkányok, inkább önmagát áldozza fel, abban a hitben, hogy még mindig jobb nagytömegben elpusztulni, mint végre elgondolkodni azon, milyen is a világ, amelyben él.

9. oldal

Minden széttöredezik, minden elemeire esik szét, az elfogadottnak hitt fogalmak egyszer csak használhatatlanná válnak, valami nagy földrengés veszi kezdetét, és mindegyikünk eltöri a szerszámokat, amelyekkel apáink dolgoztak.

46. oldal

közeledik a lelepleződés órája, az óra, amikor hagyományaink – egyik a másik után – megannyi ruhadarabként hullnak le rólunk, mi pedig ott várjuk pucéran – kívül ruhátlanul, belül üresen – az utolsó ítéletet, lábunk előtt az ásító mélységgel és káosszal a fejünk felett.

8. oldal

Egy gyógyírja van a nyomorúságnak: a legszegényebbek ivartalanítása, mindössze az a baj, hogy a halál rendje, mármint a kufároké meg a papoké, még azt sem engedi, hogy egyáltalán beszéljünk erről.

33. oldal

Az eljövendő évszázadok nyilván helyreállítják majd az Istennő teljességét, mert hogy egyszerre Szűz és Anya, az még nem elegendő, Prostituáltnak is kell lennie, Magdolna alakját is magába olvasztva, mert ezzel a kiegészítéssel lesz teljes. Csak ekkor ünnepelhetjük Ég és Föld menyegzőjét, csakis ekkor tudunk majd lemondani az áldozat szükségességéről, csakis ekkor lesz a béke örök, a női princípium pedig – ahogyan már a történelem előtti időkben is – a világ ura, csakis ekkor fogja felváltani az állandó mozgást a mozdulatlanság, csakis akkor tudjuk majd visszaszerezni a középpontot, és e középpontból kiindulva visszaszerezni a szervezett teret.

24. oldal

Az élők megannyi rovarként szaporodtak el a sötétben, a zajban és a bűzben, de mi ott vagyunk, gátat vetünk a nyüzsgésnek, és az élők elpusztításával megmentjük az emberiséget.

43. oldal

A világ a halálán van, a halál pedig a sarkunkban, már arra is megvan a lehetőségünk, hogy minden egyes embert akár negyvenszer küldjünk a halálba, már annyi a fegyver, hogy nem tudunk vele mit csinálni, már a sok épület sem elég nekünk, már a hegyeket is megfúrjuk, hogy a föld gyomrában tudjuk elhelyezni a halálosztó eszközöket. Mintha az egész földkerekség egyetlen hatalmas fegyverraktár volna, az emberek milliószámra dolgoznak a fegyvergyártásban, nekünk pedig még a leghalványabb reményünk sem lehet arra, hogy felborítsuk az egyensúlyt, amelynek a morál meg az érdek szövetsége az alapja; ennek a paradoxonnak is maholnap az ifjúság fogja megadni az árát, a fiatalok nagyon is érzik ezt a paradoxont, lázadnak is ellene, mi meg nem tudunk már csodát ígérni, még szidni sem merjük őket, mert tudjuk, halálra vannak ítélve, és hogy sorsukat még a forradalmak sem tudják jobbra fordítani. Már késő, a Történelmet nem lehet megállítani, csak visz, sodor minket is magával, lefelé a lejtőn, amely olyan meredek, hogy még a csúszás lelassultában sem reménykedhetünk, egyre gyorsabban közeledünk a világméretű katasztrófához, ráadásul ebben a mi világunkban rengeteg az ember, aki akarja – és egyre erősebben akarja majd – a katasztrófát, ha másért nem, hogy kibújjon az egyre abszurdabb rend szorításából, amelyet már csak a koherenciának meg az ember emberiességének rovására lehet fenntartani.

Már késő, a Történelmet nem lehet megállítani, csak visz, sodor minket is magával, lefelé a lejtőn, amely olyan meredek, hogy még a csúszás lelassultában sem reménykedhetünk, egyre gyorsabban közeledünk a világméretű katasztrófához, ráadásul ebben a mi világunkban rengeteg az ember, aki akarja – és egyre erősebben akarja majd – a katasztrófát, ha másért nem, hogy kibújjon az egyre abszurdabb rend szorításából, amelyet már csak a koherenciának meg az ember emberiességének rovására lehet fenntartani.

11. oldal