A ​káosz breviáriuma 6 csillagozás

Albert Caraco: A káosz breviáriuma

Reakciós ​vagyok, de olyan reakciós, akinek nézeteitől még az anarchisták is elborzadnának" – vallotta Albert Caraco (1919-1971), a keresztény morál, egyúttal a felvilágosodás értékeinek szélsőséges tagadója. A francia nyelven alkotó Caraco, akit egyetlen nemzet sem mondhat magáénak, Konstantinápolyban született, szefárd zsidó szülők egyetlen gyermekeként; tanulmányait Prágában, Berlinben, Bécsben és Párizsban végezte. A nácizmus elől Dél-Amerikába menekülő család 1946-ban tért vissza Európába, ami a korábban vallásos ihletésű művekkel kísérletező Caraco ember- és világképét radikálisan megváltoztatta, a holokauszt pusztításával szembesülve ugyanis mindenféle humanizmusból kiábrándult: rögeszméjévé vált az emberi faj csődje, a világ kárhozatra ítéltsége, olyannyira, hogy katolizálását megbánva – afféle modern gnosztikusként – az élet létjogosultságát is kétségbe vonta. Caraco, családja vagyonának köszönhetően, sohasem dolgozott, emberi kapcsolatai – leszámítva néhány prostituáltat… (tovább)

Eredeti cím: Bréviaire du chaos

Eredeti megjelenés éve: 1982

>!
Qadmon, Budapest, 2012
124 oldal · ISBN: 9789638849021 · Fordította: Ádám Péter

Enciklopédia 1


Kedvencelte 4

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 8


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Albert Caraco: A káosz breviáriuma

Albert Caraco-nak van egy rossz híre, meg egy jó híre: hogy mind meghalunk.

(Nem vicc. Tessék tanulmányozni ezeket az idézeteket: http://moly.hu/idezetek/604304, vagy ezt: http://moly.hu/idezetek/598696 Vagy bármelyiket. Tessék emészteni kicsit, addig szünetet tartok.)

Szóval. Ez a fazon nem boldog. És ebből felépíti a saját (és sajátos) történelem vége elméletét, amely sok elemet átvesz/megelőlegez a fogyasztói társadalom kritikusainak gondolataiból, valamint a zöldek célkitűzéseiből – ilyen a kivonulás a városokból vagy a globalizációellenesség*. Amit Caraco megtesz (és ami végtére is nem kis intellektuális bátorságra vall), hogy levonja a fenti elvekből következő legvégső konzekvenciát: mivel az emberiség túlságosan elszaporodott ahhoz, hogy az élhető élet kivitelezhető legyen, így szüksége van egy katasztrófára, ami a megfelelő létszámúra csökkenti a populációt. Tehát a katasztrófa kívánatos, a kegyelem, meg az irgalom pedig felesleges, sőt kártékony ballaszt. Az viszont mázli, hogy az apokalipszis már a köszöbön áll.

Caraco szövege hangulatában fantasztikusan koherens, és nem nélkülöz némi költői szépséget sem. Olyan, mint egy nagy, beteg mantra. Vagy egy ateista Jelenések Könyve. Vonítás az elefántcsont-toronyból. Sci-filozófia. Logikai ellentmondások speciel szép számmal akadnak benne, rögvest szembetűnik például a katasztrófák iránti ambivalens viszonya: a katasztrófa nála egyrészt áldás, és örül neki, másrészt pedig ostorozza azokat, akik előidézték. Ugyanakkor ez természetes – ennek a szövegnek a rendező elve nem a logika, hanem a végítélet bizonyossága. Caraco-nak szövetségesei nincsenek: a szegényeket kasztrálná, a gazdagokat kiirtaná – egyetlen lehetséges társa (és ebben érzek valami megkapó naivitást) a Metafizikus, aki elég bátor megérteni a próféta (vagyis Caraco) evidens igazságait. Nem egy tömegbázis, mit mondjak. Mindenesetre érdekes, eredeti, bár helyenként botrányosan önismétlő szövegről van szó. Zárt rendszer, ami aligha gondolható tovább. Egyetlen cselekvési minta következik belőle – amit amúgy Caraco végre is hajtott önmagán. Következetlenséggel tehát nem vádolható.

* Vizionál még valami közelebbről meg nem határozott nőuralmat is, de ezt félve keverem ide, még a feminizmus előfutárának képzeli valaki.

19 hozzászólás
>!
posztmagyar
Albert Caraco: A káosz breviáriuma

Caraco mindennél jobban gyűlöl mindent és mindenkit
10/10


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Egyetemes betegség a nacionalizmus, a nacionalizmusból való kigyógyulás egyet jelent a fanatikus őrültek halálával, ilyen káros eszmékkel nem maradhatunk életben az egyre szűkebb világban, következésképpen el fogunk pusztulni. A jövő történésze azt fogja mondani, hogy a természet bosszút állt a népeken, teljesen elkábítva őket, és hogy a nacionalizmus ugyanolyan őrület, mint amilyen túlszaporodó állatközösségekben szokott kitörni.

85. oldal

1 hozzászólás
>!
posztmagyar

Boldogok a halottak! És háromszor szerencsétlenek, akik őrületükben nem átállanak nemzeni! Boldogok az önmegtartóztatók! Boldogok az ivartalanítottak! Még azok is boldogok, akik többre tartják a paráznaságot a termékenységeknél! Mert ezekben a mai időkben a családapák meg családanyák a bűnösök, nem pedig az önkielégítők és a szodomiták: az utóbbiak csak önmagukat teszik tönkre, az előbbiek viszont – azzal, hogy megsokszorozzák az éhes szájakat – az egész világot.

124. oldal

10 hozzászólás
>!
Kollográd 

az önmaga megismerését elutasító ember – akárcsak a gyakran túlnépesedő állatfajok, mint például a sáskák vagy a patkányok, inkább önmagát áldozza fel, abban a hitben, hogy még mindig jobb nagytömegben elpusztulni, mint végre elgondolkodni azon, milyen is a világ, amelyben él.

9. oldal

>!
Kollográd 

Minden széttöredezik, minden elemeire esik szét, az elfogadottnak hitt fogalmak egyszer csak használhatatlanná válnak, valami nagy földrengés veszi kezdetét, és mindegyikünk eltöri a szerszámokat, amelyekkel apáink dolgoztak.

46. oldal

>!
Kollográd 

közeledik a lelepleződés órája, az óra, amikor hagyományaink – egyik a másik után – megannyi ruhadarabként hullnak le rólunk, mi pedig ott várjuk pucéran – kívül ruhátlanul, belül üresen – az utolsó ítéletet, lábunk előtt az ásító mélységgel és káosszal a fejünk felett.

8. oldal

>!
Kuszma P

Egy gyógyírja van a nyomorúságnak: a legszegényebbek ivartalanítása, mindössze az a baj, hogy a halál rendje, mármint a kufároké meg a papoké, még azt sem engedi, hogy egyáltalán beszéljünk erről.

33. oldal

19 hozzászólás
>!
Kuszma P

Az eljövendő évszázadok nyilván helyreállítják majd az Istennő teljességét, mert hogy egyszerre Szűz és Anya, az még nem elegendő, Prostituáltnak is kell lennie, Magdolna alakját is magába olvasztva, mert ezzel a kiegészítéssel lesz teljes. Csak ekkor ünnepelhetjük Ég és Föld menyegzőjét, csakis ekkor tudunk majd lemondani az áldozat szükségességéről, csakis ekkor lesz a béke örök, a női princípium pedig – ahogyan már a történelem előtti időkben is – a világ ura, csakis ekkor fogja felváltani az állandó mozgást a mozdulatlanság, csakis akkor tudjuk majd visszaszerezni a középpontot, és e középpontból kiindulva visszaszerezni a szervezett teret.

24. oldal

4 hozzászólás
>!
Kollográd 

Az élők megannyi rovarként szaporodtak el a sötétben, a zajban és a bűzben, de mi ott vagyunk, gátat vetünk a nyüzsgésnek, és az élők elpusztításával megmentjük az emberiséget.

43. oldal

>!
Aleph

A világ a halálán van, a halál pedig a sarkunkban, már arra is megvan a lehetőségünk, hogy minden egyes embert akár negyvenszer küldjünk a halálba, már annyi a fegyver, hogy nem tudunk vele mit csinálni, már a sok épület sem elég nekünk, már a hegyeket is megfúrjuk, hogy a föld gyomrában tudjuk elhelyezni a halálosztó eszközöket. Mintha az egész földkerekség egyetlen hatalmas fegyverraktár volna, az emberek milliószámra dolgoznak a fegyvergyártásban, nekünk pedig még a leghalványabb reményünk sem lehet arra, hogy felborítsuk az egyensúlyt, amelynek a morál meg az érdek szövetsége az alapja; ennek a paradoxonnak is maholnap az ifjúság fogja megadni az árát, a fiatalok nagyon is érzik ezt a paradoxont, lázadnak is ellene, mi meg nem tudunk már csodát ígérni, még szidni sem merjük őket, mert tudjuk, halálra vannak ítélve, és hogy sorsukat még a forradalmak sem tudják jobbra fordítani. Már késő, a Történelmet nem lehet megállítani, csak visz, sodor minket is magával, lefelé a lejtőn, amely olyan meredek, hogy még a csúszás lelassultában sem reménykedhetünk, egyre gyorsabban közeledünk a világméretű katasztrófához, ráadásul ebben a mi világunkban rengeteg az ember, aki akarja – és egyre erősebben akarja majd – a katasztrófát, ha másért nem, hogy kibújjon az egyre abszurdabb rend szorításából, amelyet már csak a koherenciának meg az ember emberiességének rovására lehet fenntartani.

>!
Kollográd 

Már késő, a Történelmet nem lehet megállítani, csak visz, sodor minket is magával, lefelé a lejtőn, amely olyan meredek, hogy még a csúszás lelassultában sem reménykedhetünk, egyre gyorsabban közeledünk a világméretű katasztrófához, ráadásul ebben a mi világunkban rengeteg az ember, aki akarja – és egyre erősebben akarja majd – a katasztrófát, ha másért nem, hogy kibújjon az egyre abszurdabb rend szorításából, amelyet már csak a koherenciának meg az ember emberiességének rovására lehet fenntartani.

11. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Tatár György: A „másik oldal”
Bornai Tibor: Morfondírozások
Friedrich Nietzsche: Zarathustra
Marcus Tullius Cicero – Lucius Annaeus Seneca: A lélek békéje
John Donne: Délben alkonyul, délben virrad
Alan Macfarlane: Levelek Lilynek
Dante Alighieri: Az egyeduralom
Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!
Alphonse Daudet: A nábob