Sziszüphosz ​mítosza 87% 64 csillagozás

„Mert ha bennünket nem szeretnek, az csak balszerencse, az a tragédia, ha mi nem szeretünk.”

Ez most nem volt sorsfordító olvasmány, talán most pont a szárazsága lökött ki a szövegből. Talán volt benne némi ismétlés, amire nem tudtam, hogy hogy kellene reagálnom, már ha kell. A filozófia mindig is az a csodákkal teli láda volt előttem, amit csak néztem, de sosem tudtam a közelébe kerülni. Sajnálom.
De el kell ismernem, hogy némely eszemefuttatás, mondat szépen felmelegítette a szívemet.

Nem írtam olvasás után rögtön értékelést erről a könyvről, most meg már nem tudom biztosan, mit írjak. Nagyon régóta el akartam olvasni, de nem tetszett annyira, mint reméltem. Az első feléhez, amikor korábbi filozófiai művekre reflektál, olvasottabbnak kellene lennem, ez persze nem Camus hibája. A második felében úgy éreztem, hogy ugyanazt a gondolatot járja körbe rengetegszer. Az jut eszembe róla, amikor a pár éve még létező Beugró műsorban az egyik rögtönzéses jelenetnél az egyik színész hosszan adta elő ugyanazt az egy tevékenységet, a másik színész pedig odaszólt neki, hogy „Már értjük!”. Egyes fejezetekben és témákkal kapcsolatban kicsit erőltettnek tartottam a gondolatmenetet, talán a színészesnél, ha jól emlékszem. Illetve egyes mondataival nem értettem egyet. Most persze kérdés, hogy egy esszé vagy filozófiai mű attól jó-e, hogy egyetértünk vele, pláne az egyes mondatok és nem az alapállítás szintjén. Ez a kérdésfelvetés egy önálló filozófiai művet is megérne. Mindenesetre nagyon vártam az utolsó mondatot, és az okkal lett híres, csak tényleg úgy éreztem, hogy előtte plusz köröket fut a téma körül, és a tényleges mondanivaló kevesebb. De nem akarom Camus érdemeit elvitatni, nagyon jó, hogy végre ezt elolvastam, és köszönöm a Helikon Kiadónak, hogy ezt lehetővé tette.

Maradandó élmény volt. Találkozunk még.
Köszönöm.

Zseniális mű lenne, ha a szerző merte volna vállalni a saját gondolatmenete következményeit. A levezetett végletes agnoszticizmus, azt hiszem, korunk egyik alapélménye, viszont ebből küzdésetikát, optimizmust levezetni szerintem bűn volt.

Számomra sorsfordító mű volt, ajánlom minden szorongó embernek és azoknak, akik felismerték, hogy az univerzum semmilyen attribútummal nem rendelkezik, emiatt az emberiség irányába passzív, mégis újra és újra megkérdőjelezik az élet működését és értelmét.

Ki Dosztojevszkijt elemez, őt elolvasni kötelez(ő).

azon gondolkodom, hogy jobb lenne, ha nem tetszett volna ilyen nagyon. de hát tetszett…

“Az ember élethez való ragaszkodásában van valami, ami erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete legalább annyit ér, mint a szellemé, márpedig a test visszahőköl a megsemmisülés előtt. Előbb szokjuk meg azt, hogy élünk, mint azt, hogy gondolkodjunk. A versenyfutásban, mely mindennap egyre közelebb visz a halálhoz, a testnek behozhatatlan előnye van.”

Időtálló, emberséges.

Amikor azon gondolkodtam, milyen lehet Camus-t olvasni, akkor valami olyan kép sejlett fel előttem, ami visszaadja ennek az esszégyűjteménynek is a hangulatát és a mondanivalóját, valamint műfajilag is filozófiaként kategorizálható.

Az esszék nem egyszerű és könnyed olvasmányok, azonban végtelenül bölcs, és örök érvényű, időtálló gondolatokat tartalmaznak.
Mindegyikből ki lehetne emelni minimum egy-két mondatot, melyet az olvasó az élete során valamikor, valamilyen formában hasznosítani tudna. Érthető módon nem ez a legtökéletesebb kötet, hogy Camus világát megszeressük, és nem is a legjobb olvasmány az életmű elkezdéséhez.