Közöny ​/ A bukás 84% 224 csillagozás

A Közöny igazából Az idegen (L'étranger) (aminek semmi köze a létrához, mert kb. létranzsének kell ejteni), és ez sokkal jobban illik a könyvhöz, mint a nálunk már meghonosodott cím, ez a gyom, amit a különben nagyszerű franciából-fordító Albert Gyergyai ültetett el nálunk. Mert lehet, hogy közönyös Mersault, de miért pont ezt a tulajdonságát emeljük ki? Ez csak arra jó, most, a második olvasás után jöttem rá, hogy elvonja a figyelmünket a fontosabb, mélyebb tulajdonságairól. Látszólag közönyös, de valójában nem az. Csak más. Tehát idegen. Más értékrend szerint működik, mint mi, és kinek joga azt mondani, hogy ez egy megvetendő vagy éppen veszélyes értékrend? Mindenképpen nagyon modern, nem véletlenül olyan Mersault-szerű Ellis több hőse is (sőt, talán mindegyik, csak sokkal üresebb), vagy éppen a 21. század átlagembere. Közönyös abból a szempontból, hogy mi is közönyösek vagyunk olyan dolgok iránt, amelyek nekünk semmit nem jelentenek. Ha valakinek a ceruzaradír a legfontosabb, és az iránt nem közönyös, az csak bolond, de nem elítélendő. Nevetünk rajta, és kész. Mersault viszont embert ölt, igaz, teljesen jogos önvédelemből. Akkor jöttem rá, hogy én is egy Mersault-i figura vagyok, hogy teljesen közömbös volt számomra, hogy egy halottba beleeresztek-e még egy tárat vagy sem. Mert végső soron tényleg nagyon mindegy. Halottabb már nem lesz. Az már nem fáj neki. Hát akkor? Nem jelent semmit. De ezek a többi emberek, akik számára Mersault idegen, ezek úgy gondoják, hogy ez jelent valamit. Pedig őnála nem jelent semmit, ezt megtudhatjuk a könyvből. De mégis, azt hiszik, hogy ők jobban tudják. Hogy rá lehet húzni minden emberre a sémákat. Minden ember egyforma, és vannak különböző embertípusok, ezt senki nem kétli, remélem, viszont ezzel együtt mindenki külön világ és egy külön titok, amit sosem lehet elérni. Meg lidérces messze fény. Meg idegenség. Nem értik meg Mersault-t, mert számukra idegen, de erről nem tudnak. És észre is veszik néhányan, hogy nem értik, már a könyv első felében is (Marie), de azt hiszik, hogy ezt is meg lehet magyarázni, valahogy meg lehet érteni. És pont az a szép az egészben, hogy tényleg nem lehet magmagyarázni, miért lőtt bele Mersault a földön fekvő hullába még négyet, és talán ő maga sem tudja. Ez lenne talán a kulcs az ő titkához. De azt hiszem, ehhez az emberi fogalmak kevesek, vagy nem tudjuk még elég okosan és bölcsen használni őket. Addig is megértjük, hogy nem csak Mersault az idegen (l'étrangér), hanem minden ember az.

Hú de nehéz írni olyan remekműről, amiről már szinte mindet megírtak!

KÖZÖNY
Elkezdtem újraolvasni ifjúkorom meghatározó műveit. Közéjük tartozik Camus-nek ez a kötete is. Most sajnálom, hogy régebben nem volt Moly vagy valami egyéb fórum, ahol megtalálhatnám a régi értékelést, és rájöhetnék miért is volt nekem fontos ez a mű 16 évesen. Ma már inkább csak találgatok, mit is gondolhattam. Azt hiszem, akkori lázadó énemet a társadalmi konvenciók elvetése, az elvárásoknak megfelelni nem akarás fogta meg Meursault alakjában. Nem hiszem, hogy átéreztem volna a főhős kötődésre képtelen magányát, életének szomorú ürességét. Ma is nehéz megértenem, hogy lehet az, hogy ő ebben jól érezte magát, tökéletesen elégedett volt.
Meglepve olvasom az értékelésekben, hogy Meursault az autizmussal vagy az Aspergerrel hozzák kapcsolatba. Valóban felismerhetőek ezen állapot jelei a személyiségében, mégsem hiszem, hogy Camus-nak ez lett volna a szándéka. Kíváncsi voltam, utánanéztem: a Közöny 1942-ben jelent meg, az autizmust 1943-ban, az Aspergert 1944-ben írták le mint kórképet. Persze ettől Camus még ábrázolhatott egy ilyen karaktert, és a történetnek így értelmezve is van súlyos üzenete, nem is akármilyen! Azt gondolom azonban, hogy így éppen filozófiájának egyik alaptételétől, a lét abszurditásának bemutatásától fosztjuk meg a regényt. Nem mindegy ugyanis, hogy az „idegen” idegenségét egy születésétől meglévő fejlődési zavar okozza, vagy a tárgyaláson megmutatkozó álszent, hazug, képmutató társadalom értékeinek elvetése miatt válik azzá a többségi társadalom szemében.

A BUKÁS

Ezt is elolvastam annakidején, ám semmi emlékem nem maradt róla. Nem csoda! Az egész történet csak ürügy Camus filozófiájának kifejtéséhez. Biztos vagyok benn, hogy egy kukkot sem értettem belőle. Éppen ezért volt most érdekes, de nagy bátorság lenne azt állítani, hogy most maradéktalanul értem. Megfogalmaznom is nehéz azt az ellentmondásos érzést, ami a főhős monológját olvasva kialakult bennem.
Engem nem zavart ez az egyoldalú diskurzus, és a csapongó előadásmód sem. Mindvégig megvolt az érdeklődés, a sejtető mégis rejtélyes „vezeklő bíró” kifejezés segített fenntartani. De elismerem, hogy koncentrált figyelmet igénylő mű, és nem könnyű emészteni.
Nem szerettem meg a főhőst, már az elején sem, amikor még szentnek állította be magát. Altruizmusán már akkor is átütött az önimádat, amikor ő még nem jutott el az önfeltárásban ennek megvallásához. És hiába később a fájdalmas önostorozás, én végi a pozőrt éreztem belőle: Nézzétek, emberek, ez vagyok én! Ilyen mélyen ismerem önön hibáimat, bűneimet! Ugye milyen csodálatos vagyok? Megvallok mindent, itt szégyenkezem előttetek. És ezzel már jogot is szerzek, hogy megítéljelek titeket!
Minden negatívumának ellenére mégis átéreztem ennek az embernek fájdalmát, bukásának tragikumát. Camus remekül lebegteti a figurát a szimpátia és unszimpátia határán.
És a vége! A vezeklő bíró! Mintha találkoztam volna már vele. Lehet, hogy többször is? Persze nem így, nem ilyen direkten, de az életem egy-egy kis területén, néha, igen. Sőt, lehet, hogy én is viszem tovább a figurát? Döbbenet! Lehet, hogy (néha) én is vezeklő bíró vagyok? A hideg futkos a hámon!

(Amikor felvettem a könyvet a listámra, négy csillagot adtam, mert a Bukásra nem emlékeztem. Most felemeltem ötre.)

Két kisregény található az általam olvasott példányban. Eredetileg csak a Közönyt akartam olvasni, de ha már ott volt a Bukás is, azt is végigolvastam.

KÖZÖNY:
Azt hiszem középiskolában ajánlott olvasmány volt, viszont azon a nyáron olyan hosszú volt a lista, hogy ezt pont kihagytam, így új volt számomra. Nem bánom, hogy akkoriban kimaradt, mert utáltam volna, viszont most nagyon tetszett.
Nekem főhősünk nem volt taszító figura, nem is volt közönyös, sőt, nekem nagyon szimpatikus volt. Őszinte ember, aki ritka, mint a fehér holló, úgy látszik Camus korában is így volt ez, nincs új a nap alatt…. Nem szeretem a képmutatást, azt, ha az emberek egyből elítélik azt, ami más, mint az általuk normálisnak vélt értékrend. Sajnáltam a főszereplőt, szerintem nem érdemelte meg a sorsát. A történet nagyon olvasmányos, valószínűleg olvasok még az írótól.

A BUKÁS:
Ez viszont abszolút nem az én történetem volt. Halálosan untam, elborzasztottak a sűrűn teleírt oldalak, nagyon lassan, szenvedősen haladtam vele. Értem, hogy miért van párban a két kisregény, de nekem ez most akkor sem volt élvezetes. Nagyon unszimpatikus volt bukott főszereplőnk, és megkockáztatom, hogy sajnos nem is igazán értettem a mondanivalót.

Imádom az irodalmat. Ez tény. De ezt a könyvet nem bírtam szeretni. Camustól még fogok olvasni, és megpróbálom megfejteni az ő gondolkodását. Jól ír, tetszik ahogy kifejezi magát, ezért is akarok megpróbálkozni más könyvével, hátha az jobban elnyeri a tetszésemet :)

Camus régóta a radaromon volt, különösen ez a két műve, de ezek után szerintem többet fogok olvasni tőle, mert mindkét történet nagyon bejött.

Közöny: Nagyon elgondolkodtató, filozofikus történet. A főhős közönyössége talán már túlzó mértéket is ölt néha, de ha jobban a sorok mögé nézünk, láthatjuk, hogy nála ez a személyiségének az alaprésze. Ő egyszerűen ilyen, ilyennek kell elfogadni. A spoiler különösen tetszett.

A bukás: Egy önimádó, ismert ember csapongó stílusban megírt önvallomását olvashatjuk. Itt is megjelent a filozofikus gondolokodás, és a történet íve is nagyon szépen volt meghúzva.

Ez most nekem, valahogy nagyon bejött, különösen A bukás. Be is jelöltem jó pár idézni valót, amelyeket nagy valószínűséggel – pusztán lustaságból – soha nem fogok bepötyögni (nagyon lassan gépelek). Zseniális karakterépítés E/1-ben.

„Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereken a bajban. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlya alatt: senkin sem segíthet.” (Albert Camus)

nem hát

KÖZÖNY
Eléggé vegyes érzéseim vannak a történet iránt. Eleinte nagyon zavart az, ahogyan teljesen érzelmektől mentes hangnemben beszélt a főszereplő az édesanyja haláláról, és az is, ahogyan leírta az időseket, minden tiszteletet nélkülözve. Idegesítő volt, ahogyan viszonyul úgy általában mindenhez, de igazából ez a közöny lényege. Az író tökéletesen jellemezte az efféle hozzáállást. Ennek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon tetszett a könyv. Egyetlen szereplője sem váltott ki belőlem érzéseket, az egész történetet külső megfigyelőként olvastam. Az viszont tényleg elgondolkodtató és egyben elszomorító is, hogy mennyire másként viszonyul a társadalom azokhoz az emberekhez, akik sajátosan élik meg a körülöttük történő eseményeket. Na és persze az is, hogy egyetlen cseledet hogyan ír felül egy egész életet.

A BUKÁS
Ennél a történetnél éppen a fordítottját éreztem : eleinte magával ragadott, aztán a végéhez közeledve kezdett kicsit untatni. Egyébként sok mindennel egyet értek és tökéletesen írta le egy csillogó, elismert személy fokozatos hanyatlását. És hogy miért is kezdett hanyatlani? Mert a dolgok mögé nézett. Én is azok közé az emberek közé tartozom, akik hajlamosak mindent „túlgondolni”. Szóval egészen együtt tudtam érezni a főszereplővel. Így a 30-on túl jöttem rá, hogy nem mindig az a legjobb, ha alaposan átvizsgálunk minden apró részletet. Inkább élvezni kell az életet.
Tetszett a stílus, amiben a mi vezeklő bírónk meséli a történetet, végig E/1-ben, egy számunkra ismeretlen emberhez szólva.

Camus két kisregénye egy gondolat, két tétele milyen (más) is az ember.
Első részben a közöny és igen nem közöny, nagyon nem! hanem idegen, nekem nagyon, enyhe Asperger-szindróma tüneteit mutató szerencsétlen bukása, aki azt se értette mi a franc baj is van vele.
Bukás
Egy sokkal összetettebb nekem negatív szemelyiség útkeresése a konvenciók tengerében.
Összességében kaptam két teljesen hasonló, jól felépített jellemábrázolást, érdekes gondolatokat és profi kivitelezést.
Értem a Nobelt-díjat, nem bánta meg az olvasást, akkor se ha nem lett kedvenc.

A 99. olvasott könyvem idén, és a 666. jelölt olvasásom molyon.
A közöny olvasmányosabb, a teljes érzéketlenség szinte zenei futama. Távolságot próbáltam tartani a főhőstől, elítélve a teljes kiüresedettségét, miközben több ponton azon kaptam magam, hogy magamra ismerek. Ó, igen, amikor untat egy beszélgetés…
A bukás nehezebb darab, Ulysses-szerű monológ, ami megmutatja az érem másik oldalát, A közöny elítéltje után most megvethetjük kicsit a bírák oldalát is.