Közöny 713 csillagozás

Albert Camus: Közöny Albert Camus: Közöny Albert Camus: Közöny Albert Camus: Közöny

„E kis könyv minden lapjáról a szegény és magányos nagyvárosi fiatalság szűkszavú s mégis oly beszédes, tömör és izzó lázongása, panasza és vágya száll fel – panasza e civilizáció megalázó rendje ellen, s vágya egy nyíltabb, szabadabb és igazibb élet után… Az, aki Meursault történetét tisztán emberi távlatban nézi, a kisember lelki nyomorát, magányát, elidegenülését érzi benne, azét a mai kisemberét, aki távlattalanul él a mában, emlék nélkül, reménység nélkül, mélyebb emberi kapcsolatok, komolyabb feladatok nélkül, s aki sejti, hogy börtönben él, s nem tud vagy nem akar szabadulni. Sorsa nem egyéb, mint sok száz és sok ezer hasonló kis életének pattanásig feszített szimbóluma, végletesen logikus és kérlelhetetlen beteljesülése.”

Az idegen címmel is megjelent.

Eredeti megjelenés éve: 1942

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Populart Füzetek

>!
Interpopulart, Budapest, 1996
116 oldal · puhatáblás · ISBN: 9636131694 · Fordította: Gyergyai Albert, Szávai Nándor
>!
Interpopulart, Budapest, 1995
80 oldal · ISBN: 9636131090 · Fordította: Gyergyai Albert
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1987
120 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631533204 · Fordította: Gyergyai Albert

3 további kiadás


Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Meursault


Kedvencelte 118

Most olvassa 25

Várólistára tette 317

Kívánságlistára tette 135

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Timár_Krisztina IP>!
Albert Camus: Közöny

Újraolvasás vége.
Amikor először olvastam, pont úgy viselkedtem a könyvvel szemben, ahogyan a francia címe mondja: idegenként. Nem értettem és nem szerettem. Főleg azt nem tudtam megérteni, hogy lehet valaki ennyire érzelemmentes, mint Meursault. Azt viszont elismertem, hogy Camus-n kívül senki más nem tudja ilyen tökéletesen megjeleníteni a hőséget.
Huszonévesen, a második vagy harmadik olvasáskor jöttem rá (némi segítséggel, bevallom), hogy hibás volt az alapfeltevésem. Ez az ember nem érzelemmentes, sőt. A magyar cím tényleg becsap. (Igazán megváltoztathatnák már – minden egyéb tekintetben szerintem tökéletes a fordítás.) Azt viszont csak mostanra értettem meg igazán, mennyire érzékeny ez az ember. Hiszen különben nem reagálna olyan pontosan a külvilág minden mozdulatára, nem figyelne meg mindent és mindenkit olyan alaposan. Az igaz, hogy nem sok minden érdekli, és nem is valami okos. De a maga szűk kis világán belül tökéletesen eligazodik, és minden zárkózottsága ellenére is a legjobb érzelmeket tudja felkelteni közeli ismerőseiben. Ő nem közeledik egyikhez sem, de ők egy pillanatig se hagyják magára. Egyszerű szomszédból pillanatok alatt válnak baráttá, kollégából kedvessé, főnökből patrónussá, és a legjobban a vendéglős érti meg, akinél ebédelni szokott. Szeretik, mert mindenkit meghallgat, udvarias, segítőkész és nyugodt.

Közülük egy sem ítéli el. Céleste-nek igaza van: ami történik, nem egyéb, mint szerencsétlenség.

Azok ítélik el, akik nem ismerik. És nem azért, amit elkövet. Az egy idő után a kutyát nem érdekli. A regény feléig teljesen normális embernek tekintik, olyannak, mint mindenki más. A regény felétől pont azokért a dolgokért ítélik el, amik odáig teljesen normálisnak számítottak. És ez a logika bizony meg is fordítható: ha egyszer mindaz, amit tesz, hétköznapi és emberi, és elítélik ezekért – akkor a vádlói minden más embert, saját magukat is elítélhetnék ugyanezen az alapon. spoiler Amikor úgy érzi, nem is róla beszélnek, akkor igaza van.

Azért is érdemes újra meg újra elolvasni ezt a kisregényt (összvissz nyolcvan oldal, igazán nem nagy dolog), mert így rájön az ember arra, hogy milyen motívumok mutatnak előre a végkifejlet felé. Hogy Meursault kezdettől fogva úgy érzi, bizonyos emberek bizonyos időkben figyelik és megítélik őt. (Tessék a t. olvasónak saját ismeretségi körére gondolni – úgy, most tetszenek tudni, miről beszélek.) Hogy a leglehetetlenebb emberekről derülhet ki, milyen mélyen és őszintén tudnak szeretni valamit/valakit pusztán azért, mert megszokták. (Dettó.) Hogy időnként akkor tudja az ember a legteljesebb közönyt tanúsítani, amikor a leginkább elvárják tőle, hogy szomorú legyen. Persze nem mindig, de előfordul. És olyankor az ember csak enyhe távolságtartással csodálkozik.
Esetleg bűntudatot érez, és gyorsan felölti a szomorúság álarcát. Vagy nem ölti, de azért bűntudatot érez.
Na, Meursault ezt nem csinálja. Nem kínozza magát, és nem hazudik. Soha. Akkor sem, amikor elvárják tőle. Akkor sem, amikor a saját jól felfogott érdekében kellene hazudnia.

Megj.: A nyári hőség halálpontos megjelenítésében még mindig Camus a legjobb.
Megj. 2: Én is borzasztóan utálom, ha a szemembe folyik a veríték, és fehér, fémes fénnyel világítanak rám.
Megj. 3: Nyugi, nem tudok lőni. :D

4 hozzászólás
Ákos_Tóth IP>!
Albert Camus: Közöny

Miközben a másik közkedvelt, és egyébként pontosabb magyar cím, Az idegen is tökéletesen visszaadja a regény központi kérdését, az itteni verzióban használt Közöny ugyancsak maximálisan elkapja Camus gyorstempójú drámájának lényegét. Az idegen esetünkben a főhős, aki a XX. században gyakran puffogtatott elidegenedésnek hála válik idegenné, a közöny pedig azt a lelkiállapotot fejezi ki, amivel ő a világ felé fordul. Egyetértek @Timár_Krisztina értékelésével: Mersault nem érzéketlen, főleg nem zárkózott, de még csak kívülállónak sem nevezném. A regény első fele az én szememben – egy irodalmi szempontból lenyűgöző minőségű – ürügy arra, hogy megismerjük ezt a hőst: a fickót, aki a negyvenes években még abszurd jelenség volt, de napjainkra mintha egyfajta mintapéldányává vált volna a nyugati ember egy homályosan körülírható típusának. Ez a szürke kis irodista igazából nem tesz semmi rosszat, nem okoz kárt senkinek, még csak nem is tűnik káros, vagy társadalmilag haszontalan entitásnak – mégis érezzük rajta, hogy a külvilág felé totális közönnyel fordul, sőt, saját sorsát is robogó autóbuszként engedi el maga mellett. Mersault tehát nem egoista és nem is embergyűlölő, pusztán csak passzív és tehetetlen. Azon kívül tehát, hogy érezzük, nincs vele minden rendben, nincs valódi okunk aggódni miatta. A valódi probléma az első fejezet végén jön el, amikor világossá válik, hogy ez a fajta ártatlan közöny szükségszerűen egyenlő a felelősségérzet hiányával is. Innentől lesz még érdekesebb a történet.

A második fejezetről két fontos benyomásom van: egyrészt Camus szeretné elérni, hogy az olvasó megbocsásson hősének – hiszen a tárgyalás egészen nevetségesen folyik le, színtiszta erkölcsi képmutatás az egész, elszakadva a jog minden létező alapelvétől, megspékelve a keresztény hit által kínált felsőbbrendűséggel és placebószerű reménykedéssel. Annak dacára, hogy a büntetés elkerülhetetlen, kiszabásának módja és alapelve a legteljesebb mértékben igazságtalan – ez pedig természetesen mélyen felzaklató és izgató. Amiként az is, hogy teljesen véletlenül a regény magában hordoz egy olyan problémafelvetést, amiről anno nem sokat beszéltek, és vélhetően Camus sem direkt szőtte bele a cselekményébe: ez pedig az arab-francia szimbiózis és szembenállás, amiben egy arab akkor sem lehet teljes értékű ember, ha személy szerint egyetlen francia jellemet sem irányít rasszizmus, lenézés, vagy ellenérzés vele szemben. Itt volna érdemes visszakanyarodni a bírósági tárgyalásra: spoiler.

A Közöny sok tekintetben hasonlít Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című regényéhez – főként abban, hogy mindkét mű a maga korának egy-egy nagy, liberális és nyitott gondolkodást igénylő jelenséget akarja górcső alá venni. Camus-nek sikerült, és miként Hugo is jó évszázados késéssel érte el a célját, úgy mostanra az általa felvetett elidegenedés problémájával is egyre többen, egyre tudatosabban foglalkoznak. Victor bátyánk már győzött, de Albert harca még messze nem ért véget, a közöny még itt van velünk, és talán erősebb is, mint valaha…

>!
Interpopulart, Budapest, 1995
80 oldal · ISBN: 9636131090 · Fordította: Gyergyai Albert
5 hozzászólás
gabiica P>!
Albert Camus: Közöny

Nagyon érdekesnek találtam az egészet, még ha nem is tudott minden pillanatában lekötni. Néha én is kicsit idegennek éreztem az egészet, de aztán mégiscsak rátaláltam arra, hogy mi is olyan jó benne.
A cím fordítását én sem találom jónak, mint ahogy azt már többen is említették előttem, és szerintem többen fogják utánam is. Itt nem csak a közönyről van szó, még ha át is hatja az egész történetet, a főhős életét. Kívülállóság, idegenség. Mindenkiben megvannak ezek a tulajdonságok, ezek az érzések, csak van, akinél sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint másoknál…

Bleeding_Bride IP>!
Albert Camus: Közöny

Ezer éve készültem rá, aztán fél éve sikerült is elolvasnom. Sokkalta nehezebb nyelvezetre és elvontabb összképre számítottam, nem tudnám megmagyarázni miért.
Gyorsan olvasós kis kötet, nem is igazán tetszetős, aztán sokáig ülepszik, megdöbbentő, mennyire bemászik az ember bőre alá és rágja az agyát, még akkor is ha idegenként, távolról szemlélted az eseményeket, teljesen közönyösen.

Bla I>!
Albert Camus: Közöny

Camus talán legismertebb, Algériában játszódó történetében, a Közöny-ben a főszereplő két halállal is találkozik, mielőtt elszenvedi sajátját. Anyja – akivel nemigen törődött – egy menhelyen veszti idős korában életét. Halála nem hagy mély nyomot fiában, hisz holtában megnézésre sem méltatja, s a temetés után másnap a barátnőjével uszodába, fürdeni megy. Majd később egy színleg fajinak látszó konfliktusban, összetűzések sorozatát követően lelő valakit, azaz elveszi egy arab fiatalember életét, de ez sem igen rendíti meg. Nem igen vannak értékei, belső üressége határozza meg világát, banalitások – napi munka, étkezés, nők – kiket egyszerű örömszerzésre használ –, de különösebben nem kötődik hozzájuk – ezek teszik ki életét. S miután ezt nyíltan be is vallja, ahelyett, hogy – a társadalmi elvárások szerint – hazudna róla, halálra is ítélik érte, pedig csak őszinte. De a társadalom szerint kényelmesebb és jogszerűbb képmutatásban élni.
Első olvasott egzisztencialista regényem volt – igen sajátos hangulat, szinte érzések nélküli létezés.

1 hozzászólás
sophie P>!
Albert Camus: Közöny

Jól elbánt a hősével Camus. Teljesen magára hagyta és olyan tulajdonságokkal ruházta fel Meursault urat, amely tulajdonságok külön-külön is ijesztőek, így együtt pedig különösen borzongatóak. És azért borzongatóak, mert egyik sem különös, sőt, mind hétköznapi. Rossz tulajdonságnak mondjuk mindet, – kinek nincsenek rossz tulajdonságaik –, attól még lehet velük élni, lehet velük bírni. Csak van, akinek nem sikerül. Szegény Mersault mire kapott volna Camustől egy gondolatnyi engedményt, hogy legalább eszébe jutott volna valami apró megváltás, már késő volt.
Épp a napokban hallottam egy rádióadást. Egy hölgy beszélt, nagyon komoly segítő munkát végez Pécsen, hivatásos angyal, meg minden. És azt mondta (nagyjából), hogy azért vágott bele, mert látta a Közöny filmfeldolgozását, Mersault csak nézett ki az ablakon, és nem tett semmit, kongott körülötte minden. És hogy ő ezt nem akarta. Történnek ilyenek is. Mersault úr az elrettentő példa, a megszemélyesített nemakarokilyenlenni tükörkép.

>!
Szépirodalmi, Budapest, 1987
120 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631533204 · Fordította: Gyergyai Albert
szigiri>!
Albert Camus: Közöny

Vigyázat! Durván egzisztencialista szöveg, amely riadalmat kelthet!

Nekem már gimnáziumban is nagyon tetszett, a mostani újraolvasás után egyértelműen csak megerősíteni tudom ezt. Olvasgattam az értékeléseket és csak @Seifert_Péter értékelésében találtam hasonlót, mint ami nekem bevillant. Lehetséges kell egyfajta beállítottság ahhoz, hogy ezt így érezzük, például valamiféle közönyre való képesség vagy hajlam, szó se róla, van bennem is egy ilyen attitűd.
Szerintem ez a könyv nem azért született, hogy megmutassa, milyen szörnyű lehet egy közönyös ember élete, bár a többség ezt látta és fogja látni benne. Ha így olvassuk egy nagyon unalmas regényt kapunk. Ha belegondolunk, ez nem is igaz, hiszen Mersault nem minden iránt volt közönyös. Hiszen egy eszméért adta az életét: haláláig hitt a közönyben, abban, hogy teljesen mindegy miben hiszünk, és mit teszünk. És ezen egy jottányit sem volt hajlandó változtatni. Ha minden mindegy volt neki, miért nem mondta azt, hogy sajnálja?
Camus egy egzisztencialista vértanút jelenített meg Mersault személyében. Szerintem ez a könyv inkább pont azt boncolgatja, hogy úgy igazán senki sem gondol bele a közönybe, senki nem vállal felelősséget a tekintetben, hogy egyrészt a közöny, az elidegenedés az sohasem egy ember műve, másrészt miért nem lehetne egy teljesen emberi hozzáállás azok számára, akik az eddig adott válaszokat (isten, haza, család, stb.) nem tudják elfogadni. Ehelyett ítélkeznek felette: istentelen, szívtelen, szenvtelen, nem is ember. Elismerik, hogy előfordulhat, hogy emberenként eltérő képessége van ezekre az embereknek, de alapelvárás, hogy ha nem megy, akkor tessék legalább eljátszani. Hiszen a legfelháborítóbb nem az volt az emberek reakciójából ítélve, hogy az (vagy inkább egy?) arab lelövésével megszűnt egy élet és sok embernek ez fájdalmat okozott, hanem a legnagyobb megütközést az váltotta ki, hogy Mersault nem az elvárt és megnyugtató válaszokat adta. Nem az emberi viselkedésnek megfelelően reagált az életre és a halálra.
Azért ember az ember, mert ragaszkodik a szüleihez, mert van benne megbánás, jóra és rosszra való hajlam. nem állítom, kérdezem. Azt hiszem az egzisztencialisták ezt egyértelműen kérdésként fogják fel és tétovábban válaszolnak rá. Szerintük ezeket a társadalom nevű evolúciós találmány követeli ki, és aki nem tudja ezeket a szabályokat elfogadni (saját vagy magán kívüli okokból) az idegen és kívülálló lesz, akit a társadalom kirekeszt, ahogy a test kilöki az idegen anyagokat. Automatikusan csináljuk ezeket a dolgokat, automatikusan tanuljuk meg, ahogyan a szavakat.
Vagy így: jön a villamos, felpattanunk rá és elvisz valameddig, nem gondolunk bele, hogy mi működteti a villamost. Felháborodnánk, ha jönne két szaki – mondjuk két francia, egy Sartre meg egy Camus nevű – és elkezdené szétszerelni az eddig szuperül működő villamost és magyarázgatná nekünk, hogy amíg ők rájönnek, hogy hogyan működik, addig gyalog kellene járni és nincs villamos. Ja és akkor Isten sincs, meg végcél sincs. Illetve ezek fejlesztés alatt vannak, dolgozunk az ügyön.
És valljuk be, aggodalomra adna okot, ha minden így működne, ez tény, és nem adtak jobbat, csak összevissza kérdezgettek ezek az értelmiségiek. De az is tény, hogy jelenleg villamosozgatunk, de senki nem tudja pontosan hogyan működik, ki a sofőr és főleg, hogy hova vezetnek a sínek.

ÁrnyékVirág P>!
Albert Camus: Közöny

Az eredeti címe „L'Étranger”, vagyis az Idegen. És mennyire találó, hiszen ez az egy szó összefoglalja a lényeget. Idegen. Idegen a léttől, az emberektől, az élettől, mert közönyös. Mintha egy üvegfal választaná el az élettől, amin a hangok, színek, illatok átjönnek, de az érzelmek nem.
Rossz lehet, hogy az Idegen nem is tudja, nem érzi, hogy mennyire sivár az élete.
Rossz lehet idegennek lenni.

11 hozzászólás
csgabi P>!
Albert Camus: Közöny

Megfogadva néhány molytárs korábbi tanácsát, próbáltam jegyzetelni ennél a könyvnél olvasás közben… Meglátjuk, hogy bevált-e a módszer. :-)
Viszonylag hosszú ideje ez az első könyv, amire tudok 5 csillagot adni – már azt hittem, megátkoztak, hogy nem találok 5 csillagosat, de boldog vagyok, bár a könyv témája nem indokolja ezt.
Szerettem olvasni a Közöny-t. Teljes mértékben átéreztem a főhős viselkedését, reakcióit a világra. Szerettem őszinteségét, bár kicsi sajnáltam, hogy nem volt képes megtanulni a füllentés tudományát, hiszen legalább ez kell ahhoz, hogy túléljük ebben a társadalomban.
Azért is jutott oda, ahova, mert az őszinteséget a társadalom nem honorálja. Csak kevesen tudják, hogy mennyire becses az, ha valaki igazat mond nekünk.
„Gondolkodott. Kérdezte, nem mondhatnám-e, mondjuk, azt, hogy azon a napon uralkodtam természetes érzelmeimen. Azt feleltem: – Nem, mert nem igaz.”
Az is fontos, hogy – ahogy olvastam – az eredeti cím nem ez, hanem Az idegen. Találóbb lenne ez a cím, mert valóban idegenként mozog főhősünk a világban. Közönyösnek tűnik a külső szemlélő számára, valójában azonban legkevésbé sem az. Mindent megfigyel, alaposan; és ha érdemesnek tartja, akkor véleményt is alkot. De nem beszél feleslegesen.
„Azonnal felkeltem, mert éhes voltam, de Marie azt mondta, hogy aznap még egyszer sem csókoltam meg. Igaza volt, és amellett nagy kedvem is volt hozzá.”
„[Marie] Fehér vászonruhában volt, s a haját egészen kibontotta. Mondtam neki, milyen szép, s ő nevetett örömében.”
Ami még vonzott ebben a könyvben, a forróság leírása. „Az utcán, mivel fáradt voltam, s azért is, mert odafent nem nyitottuk ki a zsalukat, a máris forró világosság úgy csapott meg, mint egy pofon.” De ezt adta át nekem a levegőre használt „lángoló” jelző is. Eszembe jutott olvasás közben a néhány évvel ezelőtti spanyolországi utazásom… Negyven fokban Madridban, Malagában, Marbellában, Gibraltáron és Tarifa városában… Ott is lángolt a levegő már reggel nyolckor, szétégette a homok a talpamat a parton; körbevett a forró levegő, bármerre mentem. Ez az érzés sütött a sorokból, és rendkívül élveztem.

Kicsit visszatérve a közönyösségre… hiszen a bíróságon is szemére vetették, ahogyan anyja temetésén viselkedett. Furcsák az emberek. Nem látnak belénk, nem ismernek minket, mégis ítélkeznek viselkedésünkön. Pedig nem tudhatja senki, csak a főhős, miért nem sírt, jajveszékelt, miért nem akarta látni anyját utoljára, temetés előtt, a koporsóban. Cigarettázott, és tejeskávét ivott. És akkor? Akkor már érzéketlen lenne? Mi lett volna, ha elfogadja az intézmény vacsorameghívását, Úristen! Na, erről meg a meghalt nagymamám és a húgom jutott az eszembe, de ez egy másik történet.
Ha sír és jajong, nem férfi; ha nem sír, érzéketlen. Álszent és hamis ez a társadalom, bármely évszázadban évtizedben is nézzük.


Népszerű idézetek

forczekadri>!

Ma meghalt az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.

(első mondatok)

2 hozzászólás
Rebane P>!

Tulajdonképpen nincs gondolat, amihez ne lehetne hozzászokni.

czegezoltanszabolcs>!

Sebaj, hát akkor meghalok. Hamarább, mint mások, ez nyilvánvaló. De hiszen mindenki tudja, az élet nem éri meg, hogy végigéljük. Ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.

Kapcsolódó szócikkek: Meursault
mandarina>!

S nekem is van mondanivalóm! – Viszont, ha jól meggondolom, mégsem volt semmi mondanivalóm.

mandarina>!

Van, aki nálam is szerencsétlenebb. Ez különben anyámnak volt egyik kedves gondolata, s olyan sokszor elmondta, hogy lassan mindenbe beletörődtem.

54. oldal

2 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

Jó volt, s csak úgy tréfaképpen hátraengedtem a fejem, s a lány ölébe fektettem. Nem szólt semmit, s így is maradtam. Az egész ég a szememben volt, csupa kék és aranyszín. Éreztem a nyakszirtem alatt, mily lágyan lüktet a lány hasa.

Első rész, 2. fejezet

AeS P>!

Abban talán nem vagyok biztos, hogy mi érdekel valójában, de hogy mi nem érdekel, abban egészen biztos vagyok.

113. oldal (Szépirodalmi, 1987)

ska_tica>!

Nincs olyan egészséges ember, aki ne kívánta volna valaha szerettei halálát.

63. oldal (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987)

Lunemorte P>!

Én viszont nem kívánom, hogy így meg úgy segítsenek rajtam, meg aztán időm sincs ahhoz, hogy az iránt érdeklődjem, ami nem érdekel.

Batus>!

Diákkoromban, emlékszem, sokkal becsvágyóbb voltam. De amikor abbahagytam a tanulmányaimat, igen hamar beláttam, hogy mindez nem is olyan fontos.

37. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Thomas Mann: A varázshegy
J. D. Salinger: Rozsban a fogó
J. D. Salinger: Zabhegyező
Anne Rice: Interjú a vámpírral
John Steinbeck: Egerek és emberek
Kertész Imre: Sorstalanság
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho
Robert Merle: Állati elmék
Johann Wolfgang Goethe: Werther szerelme és halála
Jean-Paul Sartre: Egy vezér gyermekkora / A fal