Az ​idegen 90% 128 csillagozás

Akartam értékelni, de már nem érdekel. Én megértem Gyergyait, hogy anno a Közöny címet választotta. Amíg az eredeti (és egyben: az új) cím elsősorban Meursault viszonyára mutat rá a világgal, addig Gyergyai választása spoiler e viszony kölcsönösségét emeli ki: ahogy M. nem tudja, nem akarja elfogadni a társadalmi konvenciókat, úgy a társadalom sem akarja megérteni, elfogadni M. kívülállását, amit bűnös érzéketlenségként kezel. Megértem Kiss Kornéliát és Ádám Pétert is, hogy visszatértek Az idegen címhez: végtére is ez a címe, kész, slussz-passz. Másfelől meg Gyergyai valóban belenyúlt az olvasatokba, ami nem elfogadható egy fordítótól*. (Mellesleg: nagyon jó az új fordítás. Igyekeztem párhuzamosan lapozgatni a Gyergyai-félével. Igazából nem jelentősek a különbségek, de nagy általánosságban mindenképpen visszafogottabbnak, tárgyszerűbbnek láttam a revideált szöveget.) Meg hát megértek én minden értelmezést, néhány közülük: 1.) politikai olvasat: a francia gyarmatosítás kudarcának parabolája 2.) pszichológiai olvasat: esettanulmány egy kognitív zavarhoz 3.) egzisztencialista olvasat: tanmese arról, hogyan élhet a személy legokosabban személyes szabadságával úgy, hogy egészséges közönnyel olvad fel a világ tündéri érdektelenségében spoiler 4.) Meursault-ellenes olvasat (a „szigorú bíró”): amúgy meg minek itt futni a felesleges köröket – M. gyilkolt, akárhogy is vesszük. Még bele is lőtt négyszer a földön fekvő arabba. Kit érdekel, milyen mentális problémái vannak? Mentsük fel, hisz úgyis csak egy arabot lőtt le? 5.) https://moly.hu/ertekelesek/1040444 (jó, mondjuk ezt az olvasatot valóban nehezen tudom átélni).

És így tovább, és így tovább. Amúgy meg hajlok rá, hogy egy könyv milyenségét a lehetséges olvasatok száma alapján ítéljem meg. Ilyen értelemben pedig persze, hogy öt.

* Másfelől viszont az új kiadás is sugall egy olvasatot azzal, hogy Camus 1955-ös, az amerikai kiadáshoz írt előszavával vezeti fel a kisregényt. Ebben az író odáig megy, hogy M.-t a korhoz illő „Krisztus-alakként” jellemzi. Egy újabb olvasat.

Meursault teljességgel idegen abban a közegben-világban, ahol viselkedési-magatartási mintáknak kell/ene megfelelni/e.
Ez az idegensége teszi őt azok szemében különösen kegyetlen bűnössé, akik maguk is csak színlelve követik a normákat, a bevett sztereotípiákat.
Pedig a főszereplőnk – alapjában véve – a saját világából kizökkentve nem tud beilleszkedni a mások által ráerőszakolt – több helyen indokolatlan – elvárásoknak.

off

Camus olyan témákat is feszeget ebben az írásában, amelyek a 21. századi elidősödő társadalomban is égető módon, megoldatlanul/megoldhatatlanul?, problémaként jelennek meg.

Úgy tűnik, nem hiányoztam az iskolából, mikor Camus-t vettük, mert a bitang erős kezdés első pár oldalára szinte szóról szóra emlékeztem, és még az is bevillant, ahogy az iskolapadban ülve olvasom. Az idegent (leánykori néven Közönyt) mégis úgy kezdtem el olvasni, mint nagy tartozásomat a világirodalom felé, vagyis halvány lila fogalmam nem volt arról, hogy én ezt már olvastam. (Vagy elkezdtem és 5 oldal után beletört a bicskám. Nem tudni. Cudar, bosszantó moly előtti idők!)

Most, közel 30 évesen, készülve arra, hogy belevájom a fogam a Mészöly-életműbe, előhangolásképp bevettem ezt a vékonyka kötetet is.

Nagyon tetszett a fordítás, a modern, apró mondatokból felépülő próza etette magát. Tetszik a gondolat, hogy ez közelebb lehet ahhoz a hanghoz, amin Camus írt és amit olyan nehezen találnak meg a fordítók – francia nyelvet és a kötet irodalmi jelentőségét nem ismervén is, valahogy zsigerien érzi az ember, hogy ez biza jó lett, és ez a rengetegnek tűnő csillag is mind a fordítóknak és a kiadónak jár, mert a történet… Hát az mégis a Közöny címre kéne inkább hallgasson, ugyanis tökéletesen hidegen hagyott a főszereplőnk hozzáállása, tettei, és a világ is, amely körülvette. Kíváncsi voltam, vajon a per közben megérkeznek-e a világmegváltó gondolatok, nagy rádöbbenések, stb. Számomra nem. Egyáltalán nem dobbant meg rá a szívem, nem forgatta ki a világomat a négy sarkából és nem nézek eztán másképp az emberekre. Akkor meg minek…?

Lehet, hogy most újabb 10 évre elfelejtem.

Az viszont bánt, hogy eddig csak egy kiadást élt meg ez a remek fordítás, pedig a mű továbbra is kötelező – ha gimiben nem is, főiskolán sok helyütt – és sokkal érthetőbb, fogyaszthatóbb így, mint a Közöny volt. Remélem, a könyvtárak legalább betáraztak belőle.

Mindösszesen 168 oldal és képes arra, hogy nagyjából ugyanannyi gondolatot útnak indítson az olvasó fejében.

1./ Milyen képmutató, a külvilág elismeréséért betegesen sóvárgó világban élünk, ahol Meursault pusztán egy rossz, közönyös ember lehet. Azért, mert nem hajlandó hazudni, szépíteni a nyers, zsigerből jövő gondolatait. Ördögtől való dolog, hogy nem sírt az anyja temetésén? Szülő-gyermek kapcsolat csak a társadalmi elvárások tükrében létezhet vagy van egy szubjektívebb, intimebb oldala, amelyet nem feltétlenül tárunk a külvilág elé? Egyébként is… az érzések csak tomboló, hangosan üvöltő mivoltukban igaziak? A csendes, magunkban hordozott érzelmek nem határoznak meg minket?

2./ Érdemes-e túlfilozofálni az életet, az élet, illetve a halál értelmét keresni vagy úgy is lehet tartalmas életet élni, hogy elfogadjuk a sors akaratát, belenyugszunk a dolgok alakulásába és azt mondjuk, hogy mit érdekel ez engem, így is, úgy is megtörtént volna, nem?! Olykor kevésbé fájdalmas közönnyel tekinteni a világra, megóvva magunkat csalódástól, fájdalomtól.

3./ Amitől jogászként őrjöngtem, az Meursault személyiségének a bíróság általi teljes felboncolása. A mai „igazságszolgáltatásban”, ahol a jelek (jelek… bizonyítékok!) mind a bűncselekmény létére és a vádlott bűnösségére utalnak, nem születik verdikt, mert egy nüansznyi részlet még hiányzik a teljes képhez – holott objektíve minden összevág. Ezzel szemben a főszereplőt úgy ítélik el önvédelem miatt, hogy nem is kimondottan a bűncselekményre, hanem az elkövető jellemére, a társadalomban normálisként elfogadotthoz képest viszonyítva furcsa tetteire fókuszálnak.

Ezt a könyvet nem lehet szeretni. A főhőst aztán végképp nem. De érdemes elgondolkodni az olvasottakon, a társadalmunk igazságtalanságán és bármennyire is szokatlan, de ér fel-felnevetni Camus ironikus párbeszédein.

[Micsoda sorsszerű találkozás… pontosan 60 éve, 1960. január 4. napján hunyt el Albert Camus.]

Zseniális! Még úgy is, hogy más címet kapott, és ezáltal a mű hangsúlya, mondanivalója is más lett, más vetületet kapott, de semmiképpen sem negatív értelemben. Teljesen átjött a magát idegennek, a társadalmon kívül álló személynek érző főhős világlátása, érzései, vagy talán pont az érzes-nélkülisége, ezt mindenki döntse el maga. Camus méltatlanul van a külföldi szépirodalomban hátraszorítva, pedig előkelőbb helyet érdemelne meg, mert olyan dolgokat tár elénk, amelyek bőven feladják a gondolkodnivalót.

Csak pár dolgot fűznék az új fordításhoz.
Felteszem csomó irodalomhoz profi szinten értő ember felszisszen erre, de nekem nem volt merőben más élmény olvasni, mint a korábbi fordítást. Ez az egyik kedvenc könyvem és részben ez nagy örömömre szolgált, ezek szerint eddig sem egy fantommű tetszett ennyire. Persze volt egy két mondat, ami hiányzott, de a korábbi fordítás az irodalmiasabb stílusától függetlenül ugyanolyan érzéseket keltett bennem, még ha filozófiai meg nyelvtani szempontból lényeges eltérések voltak is benne (nem beszélve ugye már eleve a viszonylag más töltetű címről is).

Camus emblematikus műve, mondhatni végigkísérte az egyetemi éveimet. Vizsgáltuk nyelvészeti-, irodalmi-, illetve fordítástechnikai szempontból is. Az utóbbit különösen élveztem, mert Gyergyai avítt, felülstilizált szövege már régóta újrafordításért kiáltott. A fordítók maguk is arra törekedtek, hogy megtalálják Camus igazi hangját. Azt a hangot, ami a maga egyszerűségében és kendőzetlen őszinteségében tárja elénk Meursault életét. Egy olyan emberét, aki minden szempontból idegen. Különös és sokatmondó az is, mennyi olvasata lehet már magának a névnek is. Egyszerre magában foglalja az anya (mère), a nap (soleil), illetve a halál (mort) szavakat, melyek mintegy ki is jelölik történetünk vezérfonalát.

Úgy gondolom, Kiss Kornélia és Ádám Péter elképesztően színvonalas munkát adtak ki a kezükből; a szöveg épp annyira modern és mai, amennyire a stílusa engedi. Ha valaki egy friss, újszerű, mégis minden tekintetben fantasztikus fordítást szeretne olvasni, az bátran emelje le a polcról – nem fog csalódni!

Utólag olvastam el az előszót, amit Camus az amerikai kiadás elé írt.
…nem járunk messze az igazságtól, ha úgy olvassuk Az idegen-t, mint egy olyan – minden hősiességet elutasító – férfi történetét, aki inkább meghal, de hazudni nem hajlandó.
Nekem ez biztosan nem jutott volna eszembe a könyvről. Úgy gondolom, hogy Meursault-ban nem volt ennyi tudatosság, hogy ő nem hajlandó hazudni. Inkább úgy tűnik, semennyi tudatosság nem volt abban, ahogy élt. Viszont tökéletesen hiányzik belőle minden együttérzés, mintha enyhén autista lenne.
Nagyon jó könyv, de számomra csak 4*, nem irodalmilag, hanem érzelmi hatását tekintve.

Amikor tizenakárhány éve olvastam a régi fordításban, megértettem Meursault érzéseit és gondolatait, a világ és saját sorsa iránti „közönyét”. Most újraolvasva nemcsak megértem, de átérzem, és nyugtalanítóan sok dologban értek vele egyet.

Jó volt újraolvasni az új fordítás okán.
Közben azon gondolkodtam, hogy vajon Mersault-t az idegen vagy a társadalom. A cím alapján az előbbire gondolhatunk. Számomra kérdés, hogy ezzel az idegenségével Mersault nem veszti el emberi mivoltát? Mielőtt olyanná lennék, mint az esküdtek, akik azért ítélték el, mert nem gyászolta kellőképpen az anyját, úgy látom, hogy nem egyértelmű, hogy mennyire eredendően emberi a szerepjátszás. Ahogy arra utal is a csehszlovák történet kapcsán, Mersault szerint rossz dolog szerepet játszani. De hiszen az emberek régóta teszik ezt, szóval lehet, hogy mégis csak van valami haszna.
A szövegben a teljes elidegenedés, az élet abszurditásának, a dolgok lényegtelenségének felismerése és ábrázolása továbbra is megdöbbentő és nagyszerű. Utána kéne néznem, hogy Camus mennyire foglalkozott (foglalkozott-e) a buddhizmussal, mert Mersault eléggé úgy tekint az élete eseményeire (legyenek bármilyenek), hogy azok csak megtörténnek vele. Ezeket ő jobb esetben átéli és megéli, rosszabb esetben (mint a per során) teljesen kizáródik, és külső megfigyelővé válik. Utóbbi egyáltalán nem buddhista dolog, ez kétségtelen. Ebben talán a nyugati társadalmak attitűdjét ismerhetjük fel.
Vártam azt az egyszerű, dísztelen stílust (vagy a stílus teljes hiányát), ami az eredetiben van. Ez jó részt meg is valósult az új fordításban. Eltűnt az a halom töltelékszó, amivel irodalmibbá tették a korábbi fordítást. Ugyanakkor olykor túlságosan „mai” lett a szöveg. Nem látom be, hogy miért lett a „nekem mindegy”-ből „nekem tök mindegy”, a „kis párizsi nő”-ből „kis párizsi töltött galamb” például. Ezekkel a momentumokkal inkább flegmának és közönyösnek tüntetik fel Mersault-t, mintsem idegennek a társadalomtól. Szerencsére ebből viszonylag kevés van, és jó esetben át is lehet siklana felettük.