A ​lázadó ember 16 csillagozás

Albert Camus: A lázadó ember Albert Camus: A lázadó ember

„Napjaink eseményei arra késztetnek bennünket, hogy kimondjuk, a lázadás az ember egyik alapvető dimenziója. A mi történelmi valóságunk… A mindennapokban a lázadás olyan szerepet játszik, mint a cogito a gondolkodás rendjében…”

Eredeti cím: L'Homme révolté

Eredeti megjelenés éve: 1951

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Nagyvilág könyvek Nagyvilág

>!
Nagyvilág, 1999
356 oldal · ISBN: 9639175048 · Fordította: Fázsy Anikó
>!
352 oldal · ISBN: 9637426027 · Fordította: Fázsy Anikó

Enciklopédia 16


Kedvencelte 8

Most olvassa 5

Várólistára tette 63

Kívánságlistára tette 63

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Tarja_Kauppinen IP>!
Albert Camus: A lázadó ember

Tartottam tőle, hogy nem lévén birtokában a szükséges háttérismereteknek, nehezen fogok haladni vele, és sok utánaolvasásra lesz szükségem a megértéséhez, de ezen fenntartásom utóbb alaptalannak bizonyult. Camus-től eddig még csak regényeket illetve kisregényeket olvastam (a Közöny nagy kedvenc), de most sem okozott csalódást. Érdekes, alapos, sokrétű és mégis közérthető mű, örülök, hogy elolvastam.

4 hozzászólás
oltidori I>!
Albert Camus: A lázadó ember

Camus mélyenszántó gondolatai magával sodornak. Őszintén megvallom, azokat az esszéket olvastam el, melyek szereplői, gondolkodói ismertek voltak számomra, mivel így meg tudtam érteni – próbálkoztam a többi közül is párral, de azokat nem értettem, lévén az alapanyag ismeretlen volt. Tulajdonképpen kiválogattam a számomra érdekesen hangzóakat, azokat olvastam el. Botorság volna azt gondolnom, hogy csupán a lázadó emberről van itt szó, mert az ember maga a kérdés, s miközben folyton visszatér a lázadó ember jelleméhez, minden mást is felrajzol épp olyan részletességgel, így végül megkapjuk magát az Embert.
Retorikája érdekes, nem unalmas, alapos háttérmunka van mögötte, rettentő sok ismeret, jobban nem is lehetett volna megírni. Számomra nehéz olvasni – ezért is szelektáltam – esszéket, mert az olvasmányaimat magam előtt vizualizálom, és egy esszénél ez nem tud megtörténni, de lekötöttem elkalandozó figyelmemet azzal, hogy érdekességeket írtam ki magamnak, gondolatokat fűztem hozzá magamnak. :) Kicsit tisztább fejjel pár év múlva szeretném az egészet végig rágni, és okulni is belőle!!

Gazsó_Fodor_István I>!
Albert Camus: A lázadó ember

A lázadás, az igazságtalanság elleni zendülés egyidős az emberrel; azonban a 18. századi Európában a lázadás egy új válfaja: a metafizikai lázadás jelent meg. Ez is a szolga lázadása az úr igazságtalansága ellen, azonban itt az úr nem más, mint maga az Isten, a néma ég, amely halálos ítélettel sújtotta az embert. „Az ember zendülése, fennkölt és tragikus formáiban, hosszú tiltakozás a halál ellen, az általánossá tett halálbüntetés kormányozta sors elleni dühödt vád, és nem is lehet más.”
Az abszurd a halál által értelmétől megfosztott élet élménye, amelytől az ember kétségbeesetten, vagy épp dühödten próbál szabadulni. Ennek egyenes következménye Isten megölése, a szakítás az addig fennálló, Istentől eredő erkölcsi renddel.
„Tárva-nyitva a menny! S az új Ember előtt,
ki a roppant világ dús fényeibe nőtt
s összefont karral áll, halottak már a titkok!” – írja Rimbaud. Az ember láncait ledobva, Urát megölve saját sorsának kovácsává teszi önmagát, de ez a hatalmas szabadság rettenetes veszélyeket hordoz. Az ember megszabadul a vallási/erkölcsi béklyóktól, saját kezébe veszi sorsát; a következő feladat, hogy reménytelen szabadságát a kietlen, halállal terhelt világban kiteljesítse. Az egyik lehetőség a nihilizmus: annak felismerése, hogy az Istentelen, erkölcs nélküli világban nincs többé hatalom, amely megszabná, mi a jó és mi a gonosz. Nincs ekkor jogalapunk elítélni a gázkamrák építtetőit, sem tisztelni az emberiség jótevőit. „Ha nem hiszünk semmiben, ha semminek nincs értelme, és egyetlenegy értéket nem tudunk igenelni, minden lehetséges és semmi sem fontos. A gyilkosnak nincs érve, sem ellenérve, lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs igaza. Szíthatjuk a krematórium tüzét, vagy leprások ápolásának szentelhetjük életünket. Véletlen vagy szeszély műve a gonoszság és az erény.” Ha nincs jó és rossz, akkor minden szabad. Ez a szörnyű gondolat kergette tébolyba Ivan Karamazovot, és ez teremtette a látnok de Sade elméjében a borzalmas, öncélú, halálos orgiákat. „Ha az ember „teljesen anyagi növényfajta”, csakis tárgyként kezelhető, mégpedig kísérleti tárgyként. Sade szögesdróttal bekerített köztársaságában csak gépek és gépészek vannak. A szabályzat, a gép használati utasítása mindenre kiterjed.” A de Sade-i, világtól elfalazott kastély, ahol bármit megtehetnek a hóhérok áldozataikkal, ahol csak a hatalom számít, ahol nem egyszerűen engedélyezett a gonoszság, hanem egyenesen értelmét veszti ez a fogalom, nem más, mint a 20. századi Európa előképe, Auschwitz, a Gulág, az állami terror, a titkosrendőrség megsejtése. „Sade-tól napjainkig a lázadás abból állt, hogy a lehető legszélesebbre tágítottuk ki a zárt teret, ahol, saját szavai szerint, vadul uralkodott az isten nélküli ember. Egyre távolabbra toltuk az erőszakrendszer határait, farkasszemet nézve az istenséggel, mígnem a bukott és száműzött isten ellen emelt erődítmény lett az egész világegyetem. Az ember, lázadása végén, bezárkózott; Sade tragikus várkastélyától a koncentrációs táborokig terjedő nagy szabadságból arra futotta, hogy felépítse bűncselekményei börtönét.”
Egyben az emberben olthatatlan vágy él az értelmes életre: ez a vágy pedig veszélyes csapdákat rejt magában. A kezdeti lázadó mozdulatot követően az embert e csapdák várják; a nihilizmus sivatagából, az abszurd világából menekülni igyekszik, amelynek egyik módja az öngyilkosság, a másik az eljövendő aranykort vizionáló tanok megszületése és elterjedése. Ha a nihilizmus és a megváltás nászából tan születik, az pusztító következményekkel jár. Ekkor a megváltás vágya szüli azt a „magasabbrendű” célt, amelynek érdekében a jelen embere szabadon feláldozható. Az ember feláldozásához a jogalapot a nihilizmus biztosítja. Nincs ekkor más mérce, mint a történelmi cél teljesülésének mértéke. „A csodálatos gépektől zúgó Jeruzsálemben ki fog emlékezni a lemészároltak jajszavára?” Ekkor rendelődik alá az egyén a jövőnek, a történelemnek: dologgá, emberanyaggá válik. Ez teljesedett ki Európa két totalitárius rendszere, a fasizmus és a kommunizmus irracionális és racionális terrorjában.
Valójában azonban így a lázadás önmaga ellentétébe csap: a kiszolgáltatottság, az igazságtalanság elleni zendülés kiszolgáltatottsághoz és igazságtalansághoz vezet. A lázadás nem törhet tehát megváltásra. Együtt kell élnünk az abszurddal, anélkül, hogy a megszabadulás reményének engednénk: az csakis terrorhoz és pusztításhoz vezethet. A lázadás így nem egy esemény, hanem szakadatlan cselekvés, létállapot, amely jó esetben a művészetben ölt testet. Ha ellenállunk az elérhetetlen megváltás iránti sóvárgásnak, e lemondás egy olyan világ születéséhez vezethet, amely a jelenről és az individuumról szól, nem pedig a szolgaságba döntött, soha el nem érhető célok érdekében feláldozható tömegekről.


Népszerű idézetek

Chöpp P>!

…reménytelenül továbbra is egymás ellen feszül az ember kérdése és a világ hallgatása.

helra>!

Ott, ahol senki nem tudja már megmondani, mi fehér, mi fekete, kihuny a fény, és önkéntes rabsággá válik a szabadság.

Sándor_Langer_Pudingman P>!

A nihilista forradalom, mely történelmileg a hitleri vallásban fejeződött ki, fölkeltette a semmi féktelen dühét, mely végül önmaga ellen fordult. A tagadás ezúttal, Hegel dacára, nem volt teremtő. Hitler, tán még mindig egyedülállóan a történelemben olyan zsarnok, akinek semmi nem írható a javára. Öngyilkosságot hozott és öldöklést, önmagára, népére, a világra. Hétmillió legyilkolt zsidó, hatmillió deportált vagy megölt európai, a háború tízmillió áldozata tán még mindig nem elégséges ahhoz, hogy a történelem kimondja az ítéletet: a történelem hozzászokott az öldökléshez.

214. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Adolf Hitler · Georg Wilhelm Friedrich Hegel
Sándor_Langer_Pudingman P>!

Amikor a munka elveszti értékét, már nem élet, noha felfalja az életre szánt időt – Marxnak köszönhetjük ezt a gondolatot, mely kétségbe ejti korunkat; de százszor többet ér a kétségbeesés minden reménynél. Ki tud békésen aludni, a társadalom követelődzései dacára, miközben tudja, hogy milliónyi halott lélek munkája biztosítja gyatra élvezeteit? Marx valódi gazdagságot követel a munkának, nem a pénz, hanem a szabadidő vagy az alkotás gazdagságát, és bár a látszat ellene szól, az ember minőségét követelte. S mondjuk ki bátran, hogy jóllehet az ő nevében degradálták az embert, a degradálás nem állt szándékában. Egyetlen világos és metsző mondata fényt derít rá, hogy diadalmaskodó tanítványai nyomába se lépnek nagyság és emberség dolgában: „Az a cél, mely igazságtalan eszközökkel érhető el, nem igazságos cél.”

240. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Karl Marx · munka
Chöpp P>!

Magányos volt, akár a kiáltás és íme, egyetemes lett, mint a tudomány. Tegnap elítélték, ma a bűn a törvény.

Kapcsolódó szócikkek: bűn · törvény
helra>!

Azt kiáltom, hogy nem hiszek semmiben, minden abszurd, de nem kételkedhetem a saját kiáltásomban, s ha másban nem is, a tiltakozásomban hinnem kell.

spinakker>!

Szörnyű elképzelésünk van a boldogságról, és összekeverjük a gyönyörrel.

Sándor_Langer_Pudingman P>!

„Nem elítélni akarjuk a királyt – mondja Danton, aki minden jogászi jó modor híján van –, a királyt meg akarjuk ölni.” Ha Istent tagadjuk, valóban meg kell ölni a királyt. Saint-Just mintha halálba küldené XVI. Lajost, de amikor felkiált: „Erényként meghatározni az elvet, amelynek következtében tán meghal a vádlott, annyi, mint meghatározni az erényt, melynek alapján a társadalom, mely megöli él”, azt bizonyítja, hogy a filozófusok fogják megölni a királyt: a királynak a társadalmi szerződés nevében kell meghalnia.*

*Rousseau természetesen nem ezt akarta. Elemzésem elejére kívánkozik, már csak azért is, hogy kijelöljem határait, Rousseau állítása: „Világunkban semmi nem éri meg az emberi vér árát!”

138. oldal

3 hozzászólás
winrudi>!

Választanak és példát mutatnak, felmutatják az egyetlen, ma is eredeti szabályt: tanuljunk meg élni és meghalni, s ne akarjunk isten lenni, hogy emberek lehessünk.

348. oldal, V. A DÉLI GONDOLKODÁS, A nihilizmuson túl (Bethlen Gábor, 1992)

Chöpp P>!

Az embernek, hogy létezzen, lázadnia kell, de lázadásának tiszteletben kell tartani a határt, amelyet önmagában fedez fel s ahol az emberek, egymásra találva, létezni kezdenek.

11. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Raymond Queneau: Stílusgyakorlatok
Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
Mario Vargas Llosa: Kölykök
Gabriel García Márquez: A pátriárka alkonya
Irvin D. Yalom – Robert L. Brent: Szólok a rendőrnek
Alice Munro: A kolduslány
Samuel Beckett: Előre vaknyugatnak
Roger Martin du Gard: Afrikai vallomás
Braun Róbert (szerk.): Nobel-díjas írók antológiája
Ivan Bunyin: A szerelem nyelvtana