Pushing ​Ice 5 csillagozás

Milyen szlogent is írnék ennek a borítójára? “Randevú a Rámával, heavy metal változat”? “G.R.R. Martin találkozása az Enterprise űrhajóval”? Annyi biztos, hogy a könyv sokkal több klasszikust idéz meg, sokkal direktebb módon, mint az a kortárs űroperában megszokott, ráadásul többnyire a saját szűkebb pátriáján kívülről hozza ezeket. Sok közülük kimondottan A.C. Clarke bizonyos könyveit idézi spoiler, de egy ponton egy robot is megjelenik, amely bizonyos szempontból nézve spoiler.

Az alapszituáció ismerős: a Naprendszerben felfedeznek egy hatalmas, idegen eredetű objektumot, és az emberiség természetesen szeretné megtudni, mi ez és mitől működik. De ezúttal az egyetlen űrhajó, amely időben elérheti a célt, egy jégaszteroidákat bányászó vállakozás, vagy ahogy ők hívják magukat, “jégtologatók”. És ezzel már az elején sajátos hangot üt meg a történet, hiszen a szereplők nem tudósok, még csak nem is űrkutatók, hanem teljesítménybérben dolgoznak odakint (plusz veszélyességi pótlék). Az anyacégtől érkező utasítások pedig már azelőtt szétzilálják a legénység egységét, hogy egyáltalán megérkeznének az elszabadult holdra.
Már ebből is jó kis űr/kiberpunk hibrid SF-t lehetne írni, de ez csak az első rész abból a négyből, amelyre önkényesen osztottam fel a történetet. Az expedíció sorsát ugyanis három hatalmas fordulat – mindegyik merészebb az előzőnél – fogja újabb és újabb mederbe terelni, amelyek mind különböző alzsánerek (hard SF, űropera, stb) jellegzetességeit tolják az előtérbe az utánuk következő fejezetekben. És pontosan ettől lesz zseniális, hiszen olyan irányokba csavarja a sztorit, amiket az első fejezetekből lehetetlen kikövetkeztetni. (Ez a technika esetleg A gyermekkor végét juttathatja eszünkbe.)

Közben az egészet átszövi néhány paradoxnak tűnő utalás és egy távoli jövőben játszódó kerettörténet, ami csak a regény végére nyer igazán értelmet. Az idegen objektum szerepe egyébként jellegzetesen reynoldsi találmány, egy trükkös megoldás arra, hogyan hozhatunk össze egymástól időben és térben hatalmas távolságokra spoiler. De amíg ezt megismerjük, addig sincs hiány kisebb-nagyobb ötletekben, amelyek végig fenntartják az újdonság varázsát. Stílusát tekintve valamivel kevésbé színpadias, mint a szerzőtől megszokhattuk (nem mintha bármi baj lenne a Reynolds-féle színpadiassággal, ez jóféle színpadiasság), technikai kérdésekben pedig tárgyilagos, de nem kínzóan részletes. Bár a végén maradnak megválaszolatlan kérdések, de itt ezek sem zavaróak, sőt, inkább segítenek átérezni a szereplők helyzetének idegenségét és perspektívába helyezik a már megismert válaszokat.

A könyv ellen tényleg csak annyit tudok felhozni, hogy az eléggé hosszú időszakot felölelő történetben a főszereplők épp csak annyit fejlődnek, amennyit a drámai szükségszerűség feltétlenül megkíván tőlük. Lényegében az első fejezetekben bekövetkező szakadás határozza meg őket egészen a regény végéig. Ezzel együtt, ha nem is mélyrehatóan, de azért érdekesen mutatja be, hogyan képzelhetjük el ma egy nagy létszámú űrexpedíció életét. (Ez azért unikum, mert a legtöbb mai űropera jellemzően automatizált űrhajókat és néhány fős legénységet szokott elképzelni, a Star Trek-féle nagy, boldog család realista alternatíváját nem sűrűn láthatjuk.)