On ​the Steel Breeze (Poseidon's Children 2.) 4 csillagozás

Az Akinya család befolyása már nagyrészt a múlté, amikor az első expedíció elindul a csillagokba. Egyikük arra teszi fel maradék vagyonát, hogy klónozza magát: így az új világba is eljuthat, és a Földön is szemmel tarthatja az eseményeket. De ahogy énjei egyre távolabb kerülnek egymástól, az általuk átélt események között mintha mégis egyre szorosabb lenne az összefüggés.

A trilógia első részéhez viszonyítva ez mindenképp egy hagyományosabb Reynolds-regény. A középpontban egy relativisztikus űrutazás története áll, valamint egy rejtély, amely a célbolygón várja az utasokat. Eközben a Földön maradt „testvér” megpróbál lezárni néhány nyitva maradt problémát. Én azért sajnálom, hogy a családregényes vonal ejtve lett, mert láttam benne fantáziát. Igaz, ez a „klóntól klónig” karakter-dinamika sem rossz, pláne, mivel meg van fejelve a fénysebességű időeltolódással is. A két cselekményszál egyidejűsége ugyanis csak illúzió: a helyszínek között egyre szaporodó fényévek egyre jobban széthúzzák a kommunikációt, és így az egymás felfedezéseire történő reagálást. Ez a „csúsztatott kauzalitás” adja a könyv hangulatának egy jelentős részét.

Ja, meg az elefántok. Mert itt is vannak elefántok spoiler :)

Azt még el kell mondjam, hogy a trilógia címe (Poszeidon gyermekei) egyre inkább valamiféle bújtatott viccre kezd emlékeztetni. Tudniillik a vízalatti népek ismét csak a pálya szélén tűnnek fel időről időre, hogy beavatkozzanak az eseményekbe. Ők képviselik az emberi fejlődés alternatíváját, amely nem támaszkodik az okosgépek hálózata által képviselt biztonságra – amely talán nem is jelent valódi biztonságot, hiszen az első kötetben még tökéletesen működő gépek egyre kevésbé megbízhatóak. De valójában mi a tengeri emberek szerepe? És tényleg az övék a jövő? Remélem, hogy a befejező részben végre erre is fény derül. E regény lezárása mindenesetre feldobott nekik egy nagyon izgalmas labdát.