69. legjobb sci-fi könyv a molyok értékelése alapján

Napok ​háza 174 csillagozás

Alastair Reynolds: Napok háza

A ​csillagközi utazás korszakának hajnalán egy ifjú hölgy, Abigail Gentian ezer klónra hasítja magát, s a klónokat kiküldi a galaxisba, hogy óriási tudásra és bölcsességre tegyenek szert. A Gentian-klán hasadványai bizonyos időnként impozáns ünnepségek keretében újraegyesülnek, amikor is ezer éjszakán át osztják meg egymással az emlékeiket.
A harminckettedik egyesülésre azonban két önfejű hasadvány, Campion és Purslane várhatóan több évtizedes késéssel érkezik csak meg. Ráadásul immár közösen gyűjtik tapasztalataikat a galaxist átölelő hosszú körutak során. Mi több: szerelmesek egymásba. A kiközösítéstől csak egyvalami mentheti meg őket: egy gépember, az aranyszínű robot, Hesperus. De ő sajnos amnéziában szenved, és csak arra emlékszik, hogy valami elképesztően fontos küldetést próbált teljesíteni, mielőtt törölték a memóriáját.
A szerelmesek azt remélik, hogy tekintélyes vendégük megjelenése az egyesülésen enyhítheti majd a büntetésüket, de amikor a hajójuk váratlanul… (tovább)

Eredeti mű: Alastair Reynolds: House of Suns

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Alexandra, Pécs, 2012
606 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632977584 · Fordította: Bujdosó István

Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Abigail Gentian · Campion · Hesperus · Purslane

Helyszínek népszerűség szerint

Neuma · Ymir


Kedvencelte 38

Most olvassa 11

Várólistára tette 117

Kívánságlistára tette 54

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
phetei P
Alastair Reynolds: Napok háza

Igazi galaktikus románc ez, űropera a szappan szerinti értelemben. Értelmezhetetlenül dagályos tér és idő, patetikus érzelmi hullámzáson botladozó sanyarú sorsú logika. Tét nélküli melodráma, önmagába forduló szentimentalizmus, ahol az indokolatlanul hosszú terjedelem űrhajónyi méretű üresjáratiban szomorúan szivárog el a dráma és talán a lényeg is.

Pedig jól indult, Jack Vance szellemét láttam megelevenedni a szikár, cinikus párbeszédekben, a finoman hangolt verbális párbajokban. Ez a kezdeti lelkesedés elvitt egészen a regény harmadáig, ahol azért már kezdett gyanús lenni, mennyire nem haladunk semerre. Ahogy a szereplők is több tízezer éves távlatokban éltek én magam is egyre inkább ilyen beláthatatlan utazásnak éreztem az olvasást. A regény kétharmadánál aztán kicsit oszlik a szappanbuborék felhő, aminek alapvetően két oka van. Az egyik, hogy felütötte ordas fejét egy akkora logikai blődség, amitől a habbal együtt a fél arcomat is lemartam, másrészt végre a bágyadt rózsaszín fényeket eregető csillagködből lassacskán kibontakozott valami cselekmény, ami aztán valahogy eldöcög a szívszorító banális végkifejletig.

A Napok Háza egyébként tagadhatatlanul hangulatos olvasmány, Reynolds kétségtelenül szépen ír prózát. A világ komplex és kidolgozott, helyenként kellemesen adagolt egzisztencialista filozófiával és mélabús merngéssel fűszerezve alátámasztva. Ezzel együtt, óriási kihagyott ziccernek érzem én így ezt az egészet, mert tartalommal viszont nem annyira sikerült megtölteni ezt a 600 oldalt. Lehet, hogy volt ebben a történetben ekkora terjedelem, de hogy nem ebben a formában az biztos. A szereplők óriási, befogadhatatlan távlatokban gondolkoznak, csak úgy röppennek az ezer évek időben és fényben egyaránt. A száguldó év(tíz)ezredek viszont egész egyszerűen hiteltelenné teszik a felvázolt techonológiai színvonalat, de méginkább technológia fejlődési sebességét. A fentebb említett logikai bukfenc pedig gyakorlatilag üres szócsépléssé degradálja a kötet középső harmadát.

Nagyon sajnálom egyébként, mert ebben lényegesen nagyobb potenciál volt. A kevesebb viszont ugye: néha több. Mindazonáltal csak ajánlani tudom mindenkinek, aki kedveli a szép prózát és a lassan csordogáló, melankólikus történeteket.

3 hozzászólás
>!
Juci P
Alastair Reynolds: Napok háza

A férjemnek az a határozott véleménye, hogy a mi gyerekeink életében már meg fog valósulni az, hogy nem halnak meg, hanem valamilyen formában legalább a tudatuk tovább fog élni, sőt lehet, hogy a testük is (vagy majd kapnak újat, ha meglesz a technológia hozzá). Ahogy olvastam ezt a könyvet, láttam magam előtt a kisfiamat hatmillió év múlva, és azon gondolkodtam, vajon milyen homályos emlékei fognak megmaradni a rég bolygóközi anyaggá vált, baseline anyjáról. Ezt a könyvet teljesen áthatja ez a melankólia, a civilizációk múlásának képe, az űr rettenetes távolságai és az ezek megtételéhez szükséges felfoghatatlan időtartamok távlata. (Lehet, hogy a sztázis utálatos dolog, de nagyon hasznos, ha több tízezer fényévnyi távolságokat akarsz megtenni.) A sztori is jó, de Reynolds mindig többet ad, mint egy sima kalandregény az űrben.
(Egyébként az ér, hogy egy robotba szerelmesnek lenni? Hesperus ♥♥♥)

30 hozzászólás
>!
Serno_au_Barca
Alastair Reynolds: Napok háza

Ez volt a belépőm az űroperák világába ilyen módon pedig mindig kellemesen fogok visszaemlékezni rá. Grandiózus és sokrétű történetet kapunk Reynoldstól. Az emberiség pedig végre eljut olyan vidékekre ahol a tér és idő meghaladja a felfogóképességünk.

>!
Leonidas
Alastair Reynolds: Napok háza

Nehezen indult a regény. Nem volt túl érdekes a két főszereplő ide-oda utazgatása. Eleinte szoknom kellett a két nézőpontos megoldást, első pár fejezetnél hirtelen nem is tudtam, ki kicsoda valójában. Olyan sebességgel röpködtek az évszázadok, évezredek, hogy szinte beleszédültem.
Rengeteg remek ötletet tartalmaz. A magyarázatok könnyen emészthetőn stílusban vannak megírva. Nincs benne érthetetlen techno-blabla, amit én személy szerint fölösleges időhúzásnak tartok.
Az első száz oldal volt kevésbé izgalmas, de azután szinte letehetetlen. A történet előrehaladtával egyre izgalmasabb és titokzatosabb lett.
A karakterek egész jól kidolgozottak, csak szerintem zavaróan emberiek. Kicsit hihetetlen találtam, hogy évmilliókig élő klónok ennyire emberiek maradjanak.
Remek modern űropera. Érdemes elolvasni.

1 hozzászólás
>!
Bíró_Júlia
Alastair Reynolds: Napok háza

Ilyet se gyakran mondok, de bárcsak sorozat lenne…
A Kínvallató árnyába szerelmes énem akármeddig olvasta volna – bizonyára a fordító érdeme is, hogy ennyi szó-, név- és mondatékszer mintái közt lehet kóborolni egy laza hatszáz oldalnyit, ráadásul olyan finoman kiegyensúlyozva, hogy ahol leül kicsit a cselekmény spoiler, az apró részletek és/vagy a nyelv szépsége minden további nélkül elbírja az üresjáratokat. Labirintusok, zegzugok, rejtélyek úgy rímelnek egymásra, hogy semmi kedvem se volt kikeveredni belőle spoiler. Az sem zavart, hogy számomra a különböző idősíkok végül csak nem találkoztak össze, mert a klónok emlékezete gyönyörűen játszott rá arra, ami Abigail gyerekkorából felvillan – és mert amúgy is hangsúlyos a többmillió éves emlékezetek szelektálódása, torzulása, átértelmeződése… hmm,e z még nem spoiler, de majdnem, úgyhogy lapozzunk.
Kifejezetten tetszett a klónok koncepciója is spoiler, egyértelműen a kedvenc részeim a Neumán zajló összeesküvős-krimis-gyanakvós-válságkezelős fejezetek. Az ábrázolt klónok között pont annyi különbség van, hogy számon lehessen tartani személyiségeket és álláspontokat, és lehetőségek legyen különféleképpen reagálni a kibontakozó helyzetre. Érdekesen működnek a Gépnép gépviselői képviselői is, és bár szerintem vannak döccenők a kidolgozásukban, a végeredmény kifejezetten hangulatos. spoiler A léptékek hatalmasak, ehhez alkalmazkodnak a mindennapos eszközök, az időszámítás és a tervezés léptéke – ugyanakkor nagyon jól jön az a kis valós idő a regény közepén.
Ám. A háttérben húzódó akkorsemspoilerezem le … szóval az, ami elvben a gerincet adná az egészhez, annyira nem győzött meg, hogy semennyire. spoiler Kár érte, mert olyan vonulat vezet ki a nagy, monumentális semmibe, ami mikroszinten, a Neumán az egyik fő feszültségforrás volt. A végkifejlet pedig megismétli a regény nagymutatványát: személyek szintjén szép, szomorkás, megható és kérdések közt hagy… a nagy-egész tekintetében pedig egy kalapból előrángatott nyuszi, amiért akármelyik krimiírót bokán rúgnák, Reynolds mégis megússza, mert ez ugye űropera – kifejezetten idegesítő ennyi elegancia és kifinomultság után. Mintha Fabergé-tojásból csinálna rántottát. Morr.

Egészében véve örülök a találkozásnak, legalább részleteiben úgyis újraolvasom majd… de azért a zárlatért a kiadó helyében elgondolkodtam volna, hogy inkább adok még egy félévet a befejezésre, vagy készüljön belőle sorozat, vagy…, de íródjon meg rendesen. Nem a mikro-, a makroszinten.

3 hozzászólás
>!
pat P
Alastair Reynolds: Napok háza

Basszus, több sci-fit kéne olvasnom….
Grandiózus, elegáns, nagyon összetett és logikus történet. És azon túl, hogy felépít egy térben-időben gigantikus távlatokkal bíró, teljesen hihető világot, még kinyomozandó rejtély és direkt izgalom is akad benne. (Meg poszthumán entitások és mesterséges intelligenciák.) (Meg pici fantasy.) (Meg szerelmi szál, bár szex az nincs.)
Vannak olyan könyvek, amiket elolvasva azt gondolom, hogy mégis van még valami perspektíva ebben a lökött emberiségben, ha bizonyos tagjai ilyen szellemi produktumok létrehozására képesek. Meg azt is gondolom, hogy milyen remek korban élek mégis, hiszen ötven éve nem olvashattam volna ezt.

21 hozzászólás
>!
kvzs P
Alastair Reynolds: Napok háza

Hasítsd magad ezer daradbra, és máris szinte halhatatlan vagy. Hasítsd magad ezer darabra, szóródj szét űrben, és szinte mindent látni fogsz. Egyesítsd néha újra ezt az ezer darabot, és szinte mindentudó leszel.
Egy magányos és zavarodott kislány furcsa álma miatt megváltoztatja a világot, és hatmillió évig befolyásolja és figyeli a történelmet. Hatmillió év alatt az ember utódai benépesítik a galaxist, civilizációk ezrei születnek és múlnak, csak a hasadványok maradnak ugyanazok. Látszólag. Mert titkok az ő múltjukban is vannak.
Reynolds nagyon jól megmutatta, hogy az idő múlása mennyire szubjektív. Évmilliók ébren, vagy nagyrészt sztázsiban/hibernációban megváltoztatják a személyiséget, szelektívvé teszik a memóriát és átértékeltetik, hogy mi a fontos; évmilliók továbbfejleszthetnek és megértővé tehetnek; évmilliók eltörölhetik a bosszúvágyat, de a félelmet nem.
Nagyon tetszett, hogy három (egy?) szálon futott a történet, mert így tisztább képet kaphattunk a szereplőkről (akik azért sokszor elég vázlatosan voltak megrajzolva), a hasadvány lét furcsaságairól, a gépi intelligenciákról és az emberből kifejlődött fajokról is, ráadásul a szerelmi szál egy kis emberséget is csempészett a rideg kötelességtudat mellé.

>!
Noro MP
Alastair Reynolds: Napok háza

Hatmillió év már erősen evolúciós tényező. A galaxist benépesítették az emberi faj leszármazottai. Akadnak köztük olyan poszthumán egyedek, akik egyetlen fajba sem sorolhatók. Számtalan bolygón olyan lények élnek, amelyeket nagyobb távolság választ el a földi embertől, mint a homo sapienst a homo erectustól. De – az általános vélekedés szerint – végül mindet utoléri a Múlás, és kénytelen átadni a helyét egy újabb emberfajnak. Nagyon kevés olyan civilizáció létezik, amelyik hatmillió éve töretlenül fejlődik.
Ilyen a Klánok Közössége, amelynek tagjai az űrkorszak hajnalán váltak örökéletűvé, és azóta is a világ megismerése, a tudás felhalmozása hajtja őket. A többi, „felzárkózó” civilizáció szemében szinte isteni hatalmuk van: naprendszereket mozdíthatnak el, csillagokat indíthatnak újra, vagy szupernóvákat fojthatnak el. A fénynél gyorsabb utazás az egyetlen technológia, amivel nem rendelkeznek. Ami annál különösebb, mert ők maguk alig változtak valamit: a homo sapiens faj talán utolsó képviselői ők. De egyszer, évmilliókkal ezelőtt elkövettek valamit, ami legszentebb elveikkel ütközött, és lehet, hogy végül eljött a bűnhődés ideje…
Reynolds mindezt könnyen érthető stílusban adja elő, nem ássa bele magát túlzottan a technológiába, de tudja, miről beszél, és bármilyen nagy léptékekről is ír, egy pillanatig sem hat úgy, mintha önmagát akarná túllicitálni.
A Napok háza hősei klónok, a két főszereplő azonban jól láthatóan különböző jellem. Érdekes megoldás, hogy egymás szemén keresztül ismerhetjük meg őket, ugyanis a szerző minden fejezetben megcseréli a nézőpontot. (Persze több nézőpontos regény sok van, de ők a történet nagy részében együtt vannak.) Harmadik társuk – aki nem ember – talán meglepően emberi módon viselkedik, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ő az ideális karakter erre a szerepre. A cselekmény, mint a nagy léptékű, világteremtő sci-fi regényekben gyakran előfordul, itt is lassan indul, majd fokozatosan veszi feszesebbre a tempót. A végjáték igen hatásos, a befejezés pedig mindent a feje tetejére állít.

5 hozzászólás
>!
nyerw P
Alastair Reynolds: Napok háza

Mikor kicsi voltam, azt képzeltem, hogy a Naprendszer a bolygóival olyan, mint egy halom üveggolyó egy nagy sötét zsákba kötve, melyet egy óriás visz a kezében – ki tudja ugye, mi van a sötét szövet mögött. Ez a történet majdnem pont erről szól. Az elképzelhetetlen tágasságú időben és térben játszódó történet hősei azonosak és mégsem. Egyazon ember klónjai, akik az emberi élet korlátozottságán átlépve kirajzanak a Tejútrendszerbe – mert a világ ugye megismerhető.

A szöveget bizonytalan számú nézőpontkarakter viszi előre, akiknek identitásbeli azonossága kérdéses, hiszen klónok, ám önálló személyiségekké váltak, illetve ott van mellettük a forrás is, az a személy, akiből a többiek…lettek. Mondjuk azt, hogy három elbeszélőnk van, akik egymást váltogatva a kauzalitás elvénél maradva mesélik el a történetet, illetve annak előzményeit. A legnagyobb problémám az előzményes elbeszélői szál látszólag allegorikus és a fő cselekményt értelmező mivolta. Ez a félrevezető látszólagosság a végére csalódással töltött el, ugyanis sem a karakter megismeréséhez, sem a cselekményhez nem volt rá igazán szükség, cserébe viszont kellően kizökkentő volt a benne megjelenő, nem annyira jól sikerült fantasy-szál. A másik két narrátor egymás szerelmi partnerei is, és ez klónlétükkel összevetve remek lehetőséget adna egy pszichológiai olvasatra is, ha ez az irány kellően kidolgozott lenne – de megragadunk a szoros lelki köteléknél. Személyiségük azonban nem különbözik annyira, hogy valódi létjogosultsága volna ennek a két szólamnak – hacsak nem a két külön helyszínen játszódó események szemtanújának tekintjük őket.

A vége azonban, amikor a sötét szövet mögé kerülünk, na az para.

3 hozzászólás
>!
Nita_Könyvgalaxis
Alastair Reynolds: Napok háza

Mindig lesz olyan ember, aki a csillagokról álmodik. És nem csak nézi őket, hanem el is akar oda jutni, benépesíteni, új világokat megismerni.

Alastair Reynolds egy olyan világot képzel el, amelyben az ember már galaxis-szerte megvetette a lábát. A klánok feladata, hogy minél több helyre eljussanak, majd az így szerzett tudásukat megosszák a többi taggal. De mi van, ha valaki olyan tudást szed fel, amely nem csak a saját, hanem az összes többi klánra nézve is veszélyeket hordoz? Ennek következményeit mutatja meg Reynolds, mégpedig zseniálisan.

A Napok háza egyszerre érdekfeszítő űropera, amely a csatákat, üldözéseket és persze az űrhajókat sem nélkülözi. De mindemellett felveti azt az örök kérdést is, hogy vajon tényleg jó-e az emberiségnek, hogyha terjeszkedik a galaxisban? Vagy inkább jó-e a galaxisnak, ha mi terjeszkedünk?
Sajnos az emberek még egymással is nehezen férnek meg, nemhogy más fajokkal. Nem tudom, hogyha el is jutunk a technológia fejlettség olyan szintjére, amely lehetővé teszi az űrutazást, vajon személyiségileg megérünk-e erre, képesek leszünk-e a feladatra. Ugyanis egy űrhajó nem minden, annál sokkal több kell annak, aki a csillagok közé vágyik.


Népszerű idézetek

>!
Lex

– Nem az számít, hogy mennyi időnk van, hanem hogy mihez kezdünk vele.

526. oldal

>!
Noro MP

– Ön is olyan idős, mint az Őrzők maguk?
– Akkor több mint ötmillió éves lennék, Hasadvány!
– Miért, én több mint hatmillió éves vagyok.
– De nem a tiszta életidőt számítva. Tény, hogy nagyon régen született, de lefogadnám, hogy nem élt át többet néhány tízezer évnél. Maga csak egy könyvmoly, aki átrágta magát a történelem lapjain.

69. oldal

>!
Miss_Mila P

Lehunytam a szemem. És azt kívántam, bárcsak az egész világegyetem összecsomagolná magát, és elhúzna a végtelen valami nagyon távoli sarkába.

Kapcsolódó szócikkek: Purslane
2 hozzászólás
>!
Razor SP

Emberek vagyunk, Campion. Végül is itt van a kutya elásva. Emberek vagyunk, és korántsem voltunk olyan okosak, mint gondoltuk, amikor pedig ezen múlott minden. Ennyi. Ha majd síremléket állítanak a fajunknak, ez lehet rajta a felirat.

546. oldal

>!
Noro MP

Lehet, hogy a klánok tévednek, gondoltam. A tapasztalatokat csak önmagukért gyűjtögetjük, évmilliókra meghosszabbítottuk az életünket, de még ha minden rendben lenne is – ha épp nem támadtak volna ránk, és nem sodródtunk volna a kihalás szélére –, az elménk egyik eldugott szegletében akkor is ott lenne ez a neurotikus szorongás, akkor is ott üvöltene bennünk egy hang, hogy nekünk mindent látnunk kell, hogy minden sarkot át kell kutatnunk, hogy véletlenül se hagyjunk ki semmit. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik beszabadultak az édességboltba, és mindent végig akarnak kóstolni, még ha belebetegszenek, akkor is. Tudjuk jól, hogy a galaxis sokkal nagyobb annál, mintsem hogy az egészet meg tudjuk ismerni, az a hang bennünk viszont nem engedi, hogy leálljunk.

262. oldal

>!
Lex

– Azt hiszem, ideje beállítanom a tartályom vegyi összetételét – jegyezte meg dr. Meninx. – Rosszul vagyok.
– Szívesen segítek – ajánlkozott Hesperus.
– Ez fenyeget! – rikácsolta a kivágott papírfigura. – Hallották ezt? Nyíltan megfenyegetett!

87. oldal

>!
arsenal0522

Ha az ember saját szemével láthat néhány csodálatos dolgot, szerintem az már önmagában is remek.De ha ketten látják, ketten együtt, s közben egymás kezét fogják, átölelik egymást, és tudják, hogy ez az emlék egész életükön át elkíséri őket, és közben ennek az emléknek mindkettőjük csak a felét őrzi, és az egész csak akkor létezhet, ha ők újra találkoznak, és felidézik azt a bizonyos pillanatot….és akkor az már több,mint a részek összessége…Azt hiszem, én inkább meghalnék, mintsem hogy elveszítsem ezeket az emlékeket.

87. oldal

>!
hogica

A galaktika történelmében mindenre van már precedens. Minden elképzelhető esemény megtörtént már legalább egyszer. De ettől még egyáltalán nem valószínű, hogy itt és most újra megtörténik.

220. oldal

>!
alaurent P

Ha a hosszú évezredek alatt hasadványként valamire is megtanított az élet, akkor az az, hogy nem létezik minden kérdésre válasz. Egész civilizációk váltak radioaktív hamuvá csak azért, mert ezt a kellemetlen igazságot képtelenek voltak elfogadni.

2 hozzászólás
>!
mary_c

Minden adat elavult. Azok a fotonok, amelyek elérik a szemét, már mind elavultak. Azzal áltatja magát, hogy amit lát, az a valóság, pedig igazából fogalma sincs, hogy a megfigyelésének tárgyai egyáltalán léteznek-e még. Lehet, hogy már abban a pillanatban megszűnnek létezni, amikor azok a fotonok útra keltek.

81. oldal, 5. fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

Iain M. Banks: Emlékezz Phlebasra
John Wyndham: A triffidek napja
John Wyndham: Újjászületés
Douglas Adams: Az élet, a világmindenség meg minden
John Brunner: Teljes napfogyatkozás
John Brunner: A kozmosz hiénái
Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II.
Charles Stross: Accelerando
Gareth Roberts – Douglas Adams: Shada
Brian W. Aldiss: Amíg világ a világ