Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Acélszellő nyergében (Poszeidón gyermekei-trilógia 2.) 35 csillagozás
Ezer év múlva az emberiség befolyása már az egész univerzumot behálózza. Alastair Reynolds mélyűrbe vezető utunkról szóló epikus látomása újradefiniálja az űropera fogalmát.
Sárga Chikunak a Föld jutott: békésen él a bolygón, amely folyton változik, ahogy az emberiség ezernyi új módon kezdi el megtapasztalni az életet.
Piros Chiku jussa az űr: kilőtték a mélyűrbe, hogy kiderítse, miként végződött Eunice Akinya utolsó útja, és egyúttal felfedezze az űrutazás végső titkát.
Zöld Chiku sorsa egy új bolygó: több ezer fényévet utazik, hogy elérje a Mozaikot, az emberiség új otthonát, egy lakható bolygót, amelynek felszínébe lenyűgöző labirintust vájtak az idegenek.
Ők hárman egyek, a nevük Chiku Akinya.
Mindhárman döntő fontossággal bírnak az emberiség jövőjére nézve.
Mindhármuk élete veszélyben forog…
Eredeti megjelenés éve: 2013
Enciklopédia 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 18
Kívánságlistára tette 27
Kiemelt értékelések
Bár a holohajók közötti konfliktus szerintem nem állt olyan túlzottan szilárd lábakon, de akárcsak az előző részt, ezt is nagyon megszerettem. Szerencsére egykeként hoztam ki a könyvtárból, így nem kellett vele sietnem sem, s meg is hálálta a törődést: viszonylag hosszan élhettem át, mintegy negyedik Chiku Akinyaként az eseményeket, s ismét jó volt elmerülni a regény világában.
Nem bántam meg, hogy folytattam, bár nagyon nehezen rázódtam bele a történésekbe, nehezen tértek vissza az emlékek, de aztán lassan minden a helyére került. A jövő világa, amelyet felvázol a szokásos dagályosságával, meglehetősen naiv világképet mutat amellett, hogy ő is úgy gondolja, hogy mi emberek nem vagyunk több egy majomhordánál, amely mindent ami idegen, meneküléssel, vagy támadással reagál le. Emellett az is eszembe jutott, hogy nálam leáldozott az új naprendszerekben letelepedni kívánó emberek toposza. De ha ezt végre kidobjuk, akkor mi marad a sci-fi íróknak?
Emellett minden hibájával együtt várom a harmadik részt.
Az Olvasói Péklapát díjat 2020-ban pediglen Alastair Reynoldsnak ítélem.
Ezért a csakugyan fantasztikus teljesítményért. Amivel parádésan nagyléptékű világalkotást, izgalmas karaktereket, sziporkázó ötleteket és Big DumbObjecteket képes volt ilyen közepesen érdektelen, kissé túlnyújtott masszává gyúrni. De komolyan, hogy mindig sikerült megtalálni azt a szemszöget, azt a tempót, azt a terjedelmet, amivel minden, potenciálisan halálosan izgalmas jelenet biztonságossá és terápiás hatásúvá vált izgékony, szorongó, alvászavarral küzdő olvasók számára is!
Természetesen a vége azért most is olyan izgalmas irányokba kanyarodik, hogy már indulok is demonstrációt tartani a kiadó székháza elé.
Kétszáz év telt el az első rész eseményei óta. Az emberiség elindult a Mozaik felé, az Akinyák befolyása oda, bár az események középpontjában továbbra is ők állnak. Pontosabban Chiku Akinya, akiről nekem Abigail ugrott be rögtön a Napok házából: klónozza magát, majd sorsot húzva ki-ki elindul a maga útján, hogy időnként szinkronizálva az emlékeiket, mégis kapcsolatban maradhassanak. Piros Chiku a Télkirálynő után indul, Sárga Chiku a Földön marad, a legszerencsésebb pedig Zöld Chiku lehet, aki a Mozaik felé utazik. Vannak még további lényegi történések, szereplők, de mások élményének elrontását megelőzendő ennyit az alapszituációról. Ja igen, ismét vannak elefántok.
Amennyire vártam, annyira csalódtam végül ebben a könyvben. Az első részt még kifejezetten szerettem lassúsága, többnyire kényelmes és néha, rövid pillanatokra felpörgő tempója miatt, a lezárása pedig kifejezetten izgalmas folytatást ígért. A második viszont mintha nem ugyanahhoz az első kötethez csatlakozna, mint amire én emlékszem. Logikusnak végül is logikus, de néha mégis olyan erőltetettnek éreztem, szükségesnek, mégis elhagyhatónak. A lassúsága ezúttal kifejezetten unalmassá tette, amikor izgulni kellett volna a főszereplő(k) sorsáért, akkor csak mérsékelten sikerült.
Az utolsó 100-150 oldalban maradt annyi és olyan lezáratlan szál, hogy azért még érdekeljen a harmadik rész, no meg persze Reynoldstól mindent elolvasok, de jobban várom, mivel folytatja a Delta az életmű magyar kiadását.
„A világ még mindig képes meglepni bennünket”
A második részben elhagyjuk az első részben megismert szereplőket, és egy másik bolygón folytatódik a történet. A stílus és a mesélés még mindig remek, lehet érezni, hogy nemsokára történni fog valami. Kézzelfogható a várakozás. Sok szomorú ténnyel szembesülünk, mert Reynolsd nem kíméli a szereplőit vagy a sorsukat. Az Akinyák többedik generációja tűnik fel ebben a történetben, amin én egyáltalán nem csodálkoztam, mert eddig is köréjük volt hajlítva a történet. Több emberöltőnyi idővel járunk az előző rész után. Az írásmód ugyanaz maradt, nem éreztem változást, csak egy kis idegenkedést az új szituációkkal szemben, de pillanatok alatt belebújtam ebbe a kötetbe is.
„Az emberi lét egyik alapvető problémája – vagy épp áldása –, hogy nincs olyan helyzet, amely idővel ne válna normálissá.”
Ami zavart egy kicsit a vége felé az egy megmagyarázhatatlan kíváncsiság volt, és valami zavaró tényező, mégpedig, hogy hová fog ez a dolog kifutni. Természetesen megint úgy ért véget, hogy azonnalideazutolsórészt.
Mindent összevetve ezt a részt egy kicsit gyengébbnek találtam, mint az elsőt.
Ez az! Nem volt unalmas számomra egy oldala sem.Nekem ez a legideálisabb történet vezetés, ugrálunk tíz-húsz-, száz évenként. (nekem a százezer, millió éves ugrások, visszatérő szereplőkkel is nagyon bejönnek). Belenéztem a harmadik kötet eredeti ajánlójába, hát nagyon várom már magyarul!
Ugyanaz a bajom a könyvvel, mint az előző részével: zseniális, izgalmas ötlet, tele felesleges, unalmas fejezetekkel, azonban a vége olyan, hogy kénytelen vagyok várni a harmadik részt!
Az első rész is tetszett, de ez teljesen magával ragadott. Ebben már tényleg Reynoldsi léptékekben haladnak az események. A könyv erőssége mégsem maga a történet, hanem a térben való elhelyezése. Lenyűgöző, hogy milyen űrhajón kell az emberiségnek utazni, hogy elérje a régen megálmodott új lakhelyét. Sok helyen nekem úgy tűnik, mintha kicsit a Napok Háza felé tartana a történet, de lehet csak én gondolom bele a klónozás és a fénysebesség egyelőre még csekély százalékával utazó hajók miatt + spoiler. A sztori lassú lefolyású, de nem voltak így se unalmas részek. Kár hogy még a lezáró részre sokat kell várni.
Népszerű idézetek
– Már foglaltunk önöknek szkafandereket, és helyet a liftben – közölte Kwami. – Seperc alatt a felszínre érhetnek.
– Meg szoktak halni odalenn, nem? – érdeklődött Pedro.
– Csak időnként – felelte Kwami derűsen.
De az őseim, az olyan emberek, mint Geoffry… megértettek valami fontosat. Nem azért tesszük ezt az elefántokért, mert hasznosak lehetnek a számunkra, amikor megérkezünk a Mozaikra. Hanem azért, mert tartozunk nekik. Évszázadokon keresztül szörnyű dolgokat műveltünk a fajtájukkal. A kihalás szélére sodortuk őket. Profitért gyilkoltuk és csonkítottuk meg őket. De lehetünk jobbak annál, amilyenek voltunk. Azzal, hogy magunkkal hozzuk az elefántokat az űrbe, pedig bizonyos árat kell fizetnünk érte, és áldozatokat kell hoznunk értük valahol máshol…ezzel azt bizonyítjuk, hogy fölé tudunk emelkedni annak, amik valaha voltunk.
Negyedik fejezet, 51. oldal
– És a szellemi képességeid, mióta kijöttél az ugrásból… azokkal minden rendben?
– Igen, bár van ez a furcsa tévképzetem, hogy egyszer beszélő elefántokkal találkoztam.
Eunice felegyenesedett, amikor végzett a fűzőjével, és ravasz mosolyt villantott Chikura.
– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de az a rész megtörtént.
– Gondtalanul, jómódú családban nőtt fel, az elképesztő béke, valamint a kedvező társadalmi és technológiai változások korában. Egy olyan időszakban, amely mentes volt minden háborútól, szegénységtől és szinte az összes betegségtől. Különösen szerencsés volt: milliárdnyi halott lélek cserélt volna helyet magával egy szempillantás alatt. Azonban amikor elérte a felnőttkort, valami ürességre figyelt fel önmagában. Céltalanságra, a morális érzék hiányára. Nehéz volt ezzel a névvel felnőni. A szülei, nagyszülei és dédszülei hegyeket mozgattak meg. Eunice megnyitotta a Naprendszert a mélyűri felfedezők és a bányászok számára. Sunday és a többi rokona pedig elérhetővé tette a csillagokat! Ezeknek mégis milyen tette érhetett volna a nyomába?
Második fejezet, 23. oldal
A sorozat következő kötete
Poszeidón gyermekei-trilógia sorozat · Összehasonlítás |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei 92% ·
Összehasonlítás - Dan Simmons: Hyperion 92% ·
Összehasonlítás - Brandon Hackett: Xeno 91% ·
Összehasonlítás - Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeia 89% ·
Összehasonlítás - Kim Stanley Robinson: Aurora 82% ·
Összehasonlítás - Markovics Botond: Felfalt kozmosz 92% ·
Összehasonlítás - Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II. 92% ·
Összehasonlítás - Peter F. Hamilton: Fejlődő Üresség 91% ·
Összehasonlítás - Brandon Hackett: Eldobható testek 88% ·
Összehasonlítás - Brandon Hackett: Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról 88% ·
Összehasonlítás