A ​hosszútávfutó magányossága 62 csillagozás

Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

Az ötvenes évek angol proletárnegyedeinek a viszonylagos jólét ellenére is szorongásokkal teli hétköznapjait idézi meg híven, szuggesztív életszerűséggel Alan Sillitoe két legsikeresebb regényében. Hősei kallódó, napról napra élő, a szervezetek, a hatóságok, a tekintély kegyetlen dzsungeljében ellenzékbe szorult, reménytelenül lázadó munkásfiatalok, akik összeszorított foggal akarnak érvényt szerezni eszményeiknek, vágyaiknak, ám hiába: egyéni lázadásuk megtörik, energiájukat felemészti a kudarcra ítélt küzdelem.

Eredeti mű: Alan Sillitoe: The Loneliness of the Long Distance Runner

Eredeti megjelenés éve: 1959

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 1970
256 oldal · Fordította: Göncz Árpád
>!
Sziget, Budapest
280 oldal · ISBN: 9638138289 · Fordította: Göncz Árpád

Kedvencelte 6

Most olvassa 5

Várólistára tette 87

Kívánságlistára tette 45

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
csgabi MP
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

Már olvasás közben sokat törtem a fejem, vajon hány csillagot adjak erre a könyvre, mert végig bizonytalan voltam.
Nyomasztó volt Arthur és környezetének kiábrándító, üres életéről; hogy minden napjuk ugyanolyan sivár, és ugyanolyan egyformán telnek a hetek. Nincsen kitörési lehetőség. Arthur legnagyobb öröme, ha lefektethet egy férjes asszonyt, a legnagyobb izgalom pedig, hogy vajon a férj rájön-e erre. A szürkeségen nem is akar változtatni, nincsen meg benne a változás iránti vágy. Jó így; a gyár-ágy-kocsma háromszögében. A fiú nem érzi igazán a különbséget jó és rossz között, értékrendje kiforratlan. És nem tudom elképzelni, hogy a Doreennel való megismerkedés – habár a kapcsolatuk egy idő után komolyra fodrul – gyökeres változást hozna az életébe, habár meglepett, mennyire szeret kiszabadulni hétvégén, hogy horgászhasson.
Az angol munkásosztálynak ezt a bemutatását hihetetlen szívfacsarónak és elkeserítőnek találtam. Közben pedig azon gondolkodtam, hogy ma Magyarországon az emberek legnagyobb része hasonlóan sivár életet él – de itt leginkább azért, mert az elszegényedés miatt nincsen pénzük, hogy a szürke napok színesebbek legyenek – még ha sokszor igény lenne is rá.

A hosszútávfutó magányossága is egy elgondolkodtató és izgalmas történet volt – talán még jobban is tetszett kicsivel, mint a kisregény.

11 hozzászólás
>!
rakétaember
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

Rabságom is több annál, amit ti életnek hívtok.
S az, hogy nyájasan konformizmusra akartok nevelni, naivitásotok legszebb jele.
Mert minden futó lépésem között suhog a szabadság, a cinikus kigúnyolása korlátoltságotoknak, képmutatásotoknak, hogy bármiben is különbek lennétek: dehogy, pontosan ugyanolyan falak közé zárt bűnös lelkek vagytok, felesleges ez a színjáték; és ha ennyire ragaszkodtok gyerekesen önkényes szabályaitokhoz, hát bátran akasszátok fel magatokat – a világ nélkületek is létezik.

>!
SteelCurtain
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

Igen kevés író és csak szemernyi mű volt képes oly élvezetesen és oly egyértelműen megfogalmazni a LÁZADÁST (Így, csupa nagybetűvel), ahogyan Sillitoe teszi ebben a két kisregényben. És bár ez a lázadás konkrét helyen, időben és konkrét rendszer ellen történik, mégis ez a lázadás általános eszenciája. Nemcsak az ötvenes-hatvanas évek angol fiataljai értették ezt, a köztük és a fogyasztói társadalom közti konfliktust ábrázoló prózát, de mi, itt jóval keletebbre egy más társadalmi rendszerben ugyanazt éreztük ki belőle a saját viszonyainkra alkalmazva. És bár a lázadók egyénileg elbukhatnak, egy-egy lázadás deklarált, vagy kimondatlan célja is elérhetetlenné válhat, de a lázadás örök.
Sillitoe művei talán nem.
De sokáig lesz eleven az üzenetük.

>!
Pandamonium
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

Sajnos ez nekem nem jelentett akkora élvezetet, mint másoknak :( Nem mondom, hogy rossz volt, mert az nem igaz, de valamiért nem tudott lekötni. Az elején nagy volt a lendület, aztán a felénél elfogyott a nafta. Pedig voltak benne jó részek, amik tetszettek… Bevallom őszintén, a végét már úgy ahogy van összecsaptam, gyorsan a végére akartam érni, és már arra se nagyon tudtam néha koncentrálni, mit olvasok. Azt hiszem, rosszkor találtuk meg egymást a könyvvel :( Ezért nem kizárt, hogy egyszer még újraolvasom, és akkor talán jobban fog tetszeni.

>!
Bur3sz
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

Kellemes meglepetés volt. Nagyon tetszett! A lázadása a Gépnarancsra hajazott, míg a stílusa Wartonéra emlékeztet. Elgondolkodtató mind a két mű. A tizenéves kamasz lázadása a javítóban, és a huszon éves fiatal tiltakozása a társadalmi szokások és elvárások ellen.
Megéri elolvasni!

4 hozzászólás
>!
robertjordan
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

A lázadás tiszta esszenciája. A Zabhegyező és az Úton mellé kell sorakoztatni a polcokon.

>!
frappansnevhelye
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

A Szombat este, vasárnap reggel jobban tetszett könyvben, A hosszútváfutó magányossága filmben. Mindkét műnek van egy hangulata és érdekes meglátásai az átlagos angol munkásosztály életéről. Ugyanakkor mégse váltott ki nálam katarzist egyiksem. Angolul szeretném még elolvasni valamelyiket, a szleng miatt.

>!
Horváth_Evelyn
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

A hosszútávfutó magányosságát akartam kizárólagosan elolvasni egy számomra kedves személy ajánlása miatt, de aztán a Szombat este, vasárnap reggelt is elolvastam. Nem kellett volna. Az első történet kiváló társadalomkritika, ügyesen megírva. A második viszont kidolgozatlan. Túlírt. A reflektáló mondatok seték, nem éreztem átgondoltnak. Untam. Sajnálom, hogy ezt is elolvastam, mert így rengeteget vesztett a csillagokból.

>!
RKAti P
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

Érdekes, de én nem a lázadást éreztem az írásaiban.
Nekem a Szombat este ….. egy srácról szól, aki a személyisége fejlődésének egy olyan szakaszában van ahol nem látja a jövőt, ahol csak önző módon képes gondolkodni és ki is használja a környezetét. Ez nekem nem lázadás…. nem biztos, hogy mindenki, de sokan átesnek ilyen életszakaszokon illetve vannak akik meg is ragadnak benne.

A hosszútávfutó magányossága kemény dió, de nekem ez sem lázadásról szól. Kilátástalanság! Egy sérült, fiatal kamasz, aki nem hiszi el, hogy bárki törődni akarna vele, önzetlenül, csak magáért. Ebben az esetben okkal természetesen, de már soha, senkinek nem hinné el. Nagyon kemény és nagyon valóságos!!!!

Stílusra nekem Updike jutott eszembe, látatlanban azt mondtam volna, hogy ő írta.

>!
Christine_
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága

Számomra ez olyan semmilyen lett. Semmilyen érzelmet nem váltott ki, untam az egészet. Kinek mi tetszik.


Népszerű idézetek

>!
Aigi P

Tudom, mikor beszél velem, látom a katona pofáján, hogy én élek, ő meg halott. Nincs benne egy szikra élet. Futna csak tíz yardot, fölfordulna. Ha csak tíz yardnyira belém látna, akkor is fölfordulna – a meglepetéstől.

>!
Evione

A tv – gondolta gúnyosan, amikor a nénje elment. – Ha elvennék tőlük, bediliznének. Nem bánnám, ha minden utcába befordulna egy nagy fekete meseautó, kiszállnának a hekusok, bemennének minden házba, és baltával vernének szét minden tv-t. Mindenki becsavarodna. Azt se tudnák mit csináljanak. Kitörne a forradalom. Biztos, hogy ki.

Szombat este, vasárnap reggel

>!
Evione

Az első sorakozón a törzsőr kijelentette, hogy képtelen megállapítani milyen is lehet Arthur feje formája, annyi rajta a haj, és Arthur vidáman beleegyezett, hogy lenyírassa, de tudta, hogy erről meg fog feledkezni, míg le nem telik a tizenöt nap, és frankón meg is feledkezett. – Maga most katona, nem jampec – mondta a törzsőr, de Arthur tudta, hogy nincs igaza, ő sem az egyik, sem a másik. Egyáltalán semmi, ha történetesen tudni akarják. Még a neve sem elég, bár az rajta áll a zsoldkönyvén. „Hát mi vagyok én? – töprengett. Egy öles kóró, amelyik egy korsó sörre szomjazik. Az vagyok. S ha történetesen valamelyik okos fickó megmondja, hogy mi vagyok, hát dinamitkereskedő vagyok, géppuskaárus, száztonnás-tank-ügynök, revolverpadon melózó drehás, aki legszívesebben fölrobbantaná a hadsereget. Az vagyok én, és nem más; akárminek mondanak, az nem vagyok, mert ezek szart se tudnak rólam.”

Szombat este, vasárnap reggel

>!
eperturmix

Javító János jakóban jár, Átmeneti Ádám ágrólszakadt, Szabadláb Szaniszló szereti a szépet, Sittrevág Sebestyén gyászolja a népet

237. oldal

>!
Evione

Aki egyszer lázadó, az lázadó. Nem tehet róla. Nem is tagadhatja. Még a legjobb, ha az ember úgy lázad, hogy bebizonyítsa: próbálkozni is kár azzal, hogy letörjék a szarvát. A gyár, a munkaközvetítő, a társadalombiztosító életben tartja, vagy ahogy ők mondják: életre rugdossa az embert – de mind egy-egy rejtett akna is, vagy olyan, mint a futóhomok, elnyeli, ha nem vigyáz. A gyár holtra izzasztja, a munkaközvetítő holtra dumálja, a biztosítási és adótisztviselők kiszedik a zsebéből a garast, s miután kirabolták, otthagyják holtan. Ha az emberben mind eme csibészség után mégis marad egy icipici élet, behívják katonának, és ott holtra bombázzák. Istenemre, kemény egy élet ez, ha az ember nem adja meg magát, vagy ha nem akadályozza meg azt a kurva kormányt, hogy az orrát beleverjék a saját piszkába, bár az ember igazán nem sokat tehet, legfeljebb, hogy dinamittal elkezdi sorra robbantgatni azokat a négy számlapos utcai órákat.
Azt üvöltözik a hordóról: – Énrám szavazz! Akkor így meg úgy lesz – de végül teljesen egy megy, mert akárkire szavaz, végül az lesz a kormány, és teliveri pecsétekkel az ember fizimiskáját, végül már a kezét sem látja a sok pecséttől, és ami még rosszabb, fizet is, hogy ezt tovább csinálhassák. Testestül-lelkestül, gerincestül-koponyástul megkaparintják, végül már azt hiszik, hogy az ember ugrik, ha füttyentenek neki.

Szombat este, vasárnap reggel

>!
Pandamonium

A csillagok elbújtak, mint az orvlövészek, s ha a felhők közt itt-ott lőrést leltek, újra meg újra célba vették.

159. oldal (Európa, 1970)

>!
rakétaember

Essexben vagyok. Ez állítólag egy jó javítóintézet, legalábbis nekem azt mondta az igazgató, mikor megjöttem Nottinghamből. – Mi bízni szeretnénk benned, míg itt vagy az intézetben – mondta, és liliomfehér, munkát sose látott kacsójával kisimította az újságját, én meg olvastam a tótágast álló nagy betűs szavakat: Daily Telegraph. (Uramisten, az ember még azt hinné, hogy ez itt egy hosszú teniszmeccs lesz.) – Elvárjuk, hogy becsületesen és szorgalmasan dolgozz, és elvárjuk, hogy derekasan sportolj – mondta. – És ha ezt a kettőt megkapjuk tőled, elhiheted, hogy mi majd tisztességesen viselkedünk veled szemben, és mint becsületes embert adunk vissza a társadalomnak. – Nohát, meg tudtam volna dögleni a röhögéstől, különösen, hogy pont ezután hallom az üvöltős törzsőr hangját, amint vigyázzt vezényel nekem meg még két másikunknak, és elvezet díszlépésben, mintha testőrgránátosok volnánk. És valahányszor az igazgató azt mondta, hogy „mi" elvárjuk tőled ezt, meg hogy „mi" elvárjuk tőled azt, mindig körülnéztem, hogy hol a többi ürge, kíváncsi voltam, hányan vannak. Persze tudtam, hogy ezrével, de a szobában a legjobb tudásom szerint csak egy volt belőlük. Márpedig ezrével van ebben a ragyavert országban mindenütt – műhelyekben, hivatalokban, vasúti állomásokon, autóban, házban, kocsmában – törvénytisztelő ürge, mint maga meg ezek, aki mind az olyan törvényen kívüli ürgéket figyeli, mint mi –, és csak arra vár, hogy fölvegye a telefont, és a hekusokat hívja, amint félrelépünk. És ez mindig így is lesz, én mondom magának, mert nekem nem ez volt az utolsó balhém, és merem állítani, hogy abba se hagyom, míg föl nem fordulok. Mert ha maguk, törvénytisztelő népek, azt remélik, hogy majd visszatartanak engem a balhéktól, csak az idejüket vesztegetik. Akkor már okosabban tennék, ha mindjárt falhoz állítanának, hadd szóljon az a tucat puska. Másként úgyse fékeznek meg, s egypár millió másikat se. Mert én rengeteget gondolkodtam, mióta itt vagyok. Ezek itt egész álló nap spicliskedhetnek ránk, hogy fújjuk-e a nótájukat, s hogy jól dolgozunk, meg „sportolunk"-e, de arról már nem tudnak rögenyképet csinálni, hogy magunkban mit mondunk. Én mindenféle kérdéseket teszek föl magamnak, és végiggondolom az életemet egészen mostanáig. És ezt szívesen csinálom. Élvezettel. Telik tőle az idő, s így feleannyira se érzem a sittet olyan rossznak, mint ahogy a fiúk mondták az utcában. És ez a futásbuli a legjobb az egészből, mert ettől olyan jókat lehet gondolkodni, hogy még jobb dolgok jutnak az eszembe, mint éccaka az ágyban. Meg nemcsak az, hogy futás közben nagyokat gondolkozom, de lassanként már én vagyok a legjobb futó az egész intézetben. Az öt mérföldet már jobban futom, mint akárki, akit ismerek.

>!
knockingword

A dolog tehát úgy néz ki, hogy jól meglesznek együtt, föltéve, ha ki nem tör a háború, a gazdasági válság, és vissza nem tér a segélyes világ. Amíg nem lesz éhinség, nem söpör végig Anglián a pestisjárvány, nem szakad ketté a Sziget földrengéstől, és nem dűl a fejükre a város, vagy nem dobják le a Bombát és nem intézik el a világot egyetlen durranással. De az ember nem törődhet az ilyennel túl sokat, ha tervei vannak, és ki akar csikarni az élettől valamit, amit azelőtt soha.

>!
BoSziKa78 

…mert bár mindenkiben megvan a képesség, hogy másokat megítéljen, az eszébe se jut, hogy önmagát is megítélhetné.

102. oldal

>!
rakétaember

Jól fölkészítenek arra a nagy versenynapra, mikor itt lesz majd valamennyi malacképű, taknyos orrú herceg meg úrspinkó – azt se tudják, mennyi az, kétszer kettő, és összerondítanák magukat, mint a hülyék, ha nem volnának a fusside-fussoda cselédeik –, eljönnek és szónokolnak, hogy pont a sport az, ami visszavezet minket a becsületes életbe, és visszatartja a viszkető ujjunk hegyét a boltlakatoktól, mackófogantyúktól és a gázórát nyitó hajtűktől. Megajándékoznak egy darabka kék szalaggal vagy egy serleggel, miután agyonhajtottuk magunkat, futottunk-ugrottunk, mint a versenylovak, csak hogy bennünket nem látnak olyan jól el, mint a versenylovakat, ez az egész.

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

George Orwell: Állatfarm
Charles Dickens: Karácsonyi ének
William Makepeace Thackeray: A nagy Hoggarty gyémánt
Virginia Woolf: Flush
Joseph Conrad: Öregek és Fiatalok
Beryl Bainbridge: Egy Adolf Liverpoolban
Agatha Christie: A Greenshore-gloriett
Evelyn Waugh: A megboldogult
H. G. Wells: A szerencse kerekei
Agatha Christie: Fülemüle-villa / The Philomel Cottage