Watchmen ​(angol) 58 csillagozás

Alan Moore: Watchmen (angol) Alan Moore: Watchmen (angol) Alan Moore: Watchmen (angol) Alan Moore: Watchmen (angol) Alan Moore: Watchmen (angol) Alan Moore: Watchmen (angol)

It all begins with the paranoid delusions of a half-insane hero called Rorschach. But is Rorschach really insane or has he in fact uncovered a plot to murder super-heroes and, even worse, millions of innocent civilians? On the run from the law, Rorschach reunites with his former teammates in a desperate attempt to save the world and their lives, but what they uncover will shock them to their very core and change the face of the planet! Following two generations of masked superheroes from the close of World War II to the icy shadow of the Cold War comes this groundbreaking comic story – the story of The Watchmen.

Eredeti megjelenés éve: 1987

>!
DC Comics, 2014
448 oldal · puhatáblás · ISBN: 9781401245252
>!
DC Comics, 2014
448 oldal · puhatáblás · ISBN: 9781401248192 · Illusztrálta: Dave Gibbons
>!
DC Comics, 2013
448 oldal · ISBN: 9781401238964 · Illusztrálta: Dave Gibbons

2 további kiadás


Kedvencelte 16

Most olvassa 10

Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

>!
ViraMors P
Alan Moore: Watchmen (angol)

Hosszú évekkel ezelőtt láttam a filmváltozatot, azóta tervezgettem a képregény elolvasását is. Ideje volt már… Egy alternatív Amerikában járunk, a hidegháború és a III. világháború peremén táncot lejtő időszakban, nagyrészt törvényen kívül helyezett maszkos/kosztümös igazságosztókkal, rögös életutakkal és jó pár összeesküvéselmélettel.
Helyenként kissé kuszának éreztem, és már most az motoszkál bennem, hogy újra kéne olvasni, hátha több mindent megértek. A képregény tele volt remek, bár esetenként nem igazán kidolgozott ötletekkel, érdekes karakterekkel, megfontolandó gondolatokkal és végeredményben a történet sem volt rossz. Ugyanakkor, ami igazán megfogott, az a különböző történetszálak vezetése volt.
Évek óta mondogatom, hogy a képregényolvasás párhuzamos információfeldolgozást követel, a kép és a szöveg folyamatos összehangolását. A Watchmen ebben a tekintetben abszolút csúcsra tör, rendszeres, hogy egy képkockán belül folyik egy párbeszéd, olvasható egy ettől teljesen független narráció és semmi nem garantálja, hogy a kép valamelyikhez kapcsolódik, arról nem is beszélve, hogy nem ritkán a szomszédos képkockák is csak részben kapcsolódnak egymáshoz. Ahogy haladnak előre a fejezetek, úgy ismerhetjük meg az egyes ’szuperhősök’ életét egészen a kezdetektől, párhuzamosan több történet fut a múltban és a jelenben is, és akkor még nem beszéltünk a képregény a képregényben jellegű történetről, amit egylőre nem is igazán tudok hova tenni.

Élmény, de egyben kihívás is volt elolvasni ezt a képregényt, napi 1-2 fejezetnél több nem igazán ment, erről részben a nyomasztó hangulat, részben az információözön tehetett. Az is biztos, hogy a továbbiakban, ha valaki azt mondja nekem, hogy a képregényolvasás mennyivel egyszerűbb a könyvolvasásnál, annak nagyon a figyelmébe ajánlom :P

>!
mandris
Alan Moore: Watchmen (angol)

Ha nem számítjuk a beleolvasásokat, ez volt életem első képregénye. Erre a történelmi tettre is elsősorban az vitt rá, hogy meglepő volt szembesülnöm vele, hogy ez a képregény szerepel az 1001-es listán, amelyet ugyan sokszor nem értek, sőt, néha még kritizálok is, mégiscsak jó irányadó. És ezúttal nem is nyúltam mellé, mert a Watchmen egy igencsak izgalmas darab, érdekes cselekménnyel és komplex szereplőkkel, akik közül minden kötetben valaki mást ismerhetünk meg jobban, kiegészítve különböző adalékokkal (újságcikkekkel, levelekkel, stb.). Bár szuperhősök szerepelnek benne tömegével, a Watchmen azonban fittyet hány a hagyományos sztereotípiákra. Az alkotók a hagyományos jófiúk vs. rosszfiúk felállást is jócskán megbonyolítják, és az egészre a végkifejlet teszi fel a koronát. Bár hosszúra nyúlt az olvasás, amelyben nagy kihagyások és intenzívebb napok váltották egymást, végül nem bántam meg, hogy megpróbálkoztam a műfajjal, és valószínűleg a jövőben majd bátrabban nyúlok képregényekhez, még ha nem is tervezem, hogy mostantól olvasmányaim jelentős részét ezek adják.

>!
Noro
Alan Moore: Watchmen (angol)

Ez volt az a képregény, amit csak második olvasásra sikerült feldolgoznom. Elsőre főleg az maradt meg bennem, hogy új értelmet ad a „graphic violence” fogalmának, miközben indokolatlanul sok benne a narráció, plusz az egész egy nagy átverés. E kifogásaimat egyébként ma is fenntartom, azzal a kiegészítéssel, hogy az átverős könyveket azóta nagyon megszerettem – persze ezekhez az kell, hogy az olvasó értse a poént!
A Watchmen nagyon sokat akar markolni, és a maga elé látszólag kitűzött céljai néha keresztbetesznek egymásnak. (Illetve a fenét néha, mindig! Lehet, hogy ez koncepció? Na ez például ebben a percben esett le, miközben az érveimet gyűjtögettem.) Például: realista világ, valódi szupererők nélkül, ugyanakkor egy olyan világ, amelyet az egyetlen valódi szupererejű figura, akinek nincs ellenfele, teljesen a feje tetejére állított. Vagy ahogy a grafika és a szöveges narráció próbálja kitúrni egymást a középpontból. És persze ott vannak a szuperhős-paródiák (akiknek már az eredetije is gyakran komolytalan figura – ja, azt nem is mondtam, hogy én nem szeretem a maszkos szuperürgéket lasztexben), amelyek szájába egészen komolyan is vehető mondatokat adnak. Szóval ez az egész vagy egy gátlástalan ötletroham, vagy egy ijesztően átgondolt, majd a fák mögé bújtatott gondolaterdő.

>!
nyerw
Alan Moore: Watchmen (angol)

Fájdalmas lemaradással küzdök a képregényműfajban. Illetve egy csomó alapművet nem ismerek, de olyasmit meg igen, amely a régebbiek nélkül nem is létezne. A Watchmen ilyen volt, és bár az ember ajánlgatta egy ideje, valamiért nem tudtam rávenni magam erre a sötét, nyomasztó képregényre, bármennyire is okos kérdést boncolgat; van-e létjogosultsága egyáltalán a szuperhősöknek, vagy lehet-e olyanjuk egyáltalán, miközben mind sérültek?

Az amerikai képregények hőskultusza nélkül nyilván értelmezhetetlen az egész történet, ahol vagy emberfeletti képességekkel bíró emberekkel (pl. Superman, Pókember) vagy álarcos igazságtevőkkel találkozunk (pl. Batman). Nyilván van szofisztikáltabb osztályozásuk, de számomra ez így elégséges. A Watchmenben mindkét típus megjelenik, de az önbíráskodás erkölcsi dilemmája azonos mindkét oldalon. Ez a kérdés valahogy sosem tűnt nyilvánvalónak a klasszikus/oldschool szuperhősös sztoriknál, azaz hogy mi van akkor, ha a hős rosszul választja meg eszközeit, és mi van akkor, ha saját ember-mivoltából fakadóan ugyebár téved vagy nem lát az orránál messzebb.

Számtalan okos irodalmi megoldás és részlet van ebben a könyvben, de számomra két dolog miatt lesz maradandó. Az egyik a hangulata. A borzalommal, vérrel és romlottsággal teli, fantasztikus hangulata. Rorschach és a pszichiáter, Dr. Manhattan, amint elmúlt emberségére emlékezik, és így tovább. Pedig engem nem igazán érdekel amúgy a noir, és az erőszakot sem kedvelem legtöbbször.

A másik pedig, hogy az egész egy dupla fricska. Nem csak a maszkos igazságosztó-műfaj nagyítólencsés kritikája, hanem önmaga is annyira póz, hogy felvállalni látszik azt a zsánert, amelyet kifiguráz.

Nagyjából 10-20 oldal volt hátra a kötetből, és a folyosóügyelet alatt akartam befejezni, de pont nem sikerült, csöngettek, én pedig bevittem órára. Az egyik fiú az első padban meglátta, és óra végén elkérte, mert még sosem volt a kezében az angol nyelvű verzió (de a magyar igen!), és a kicsöngetés követő kettő percben azzal a lendülettel elspoilerezte nekem a végét. Hát igen. Azóta megnéztük a filmet is. De amellett, hogy egyáltalán nem tetszik a rajzolói stílusa, nekem a könyv marad az erősebb.

>!
virezma P
Alan Moore: Watchmen (angol)

Na hát, ez abszolút kívül esik a komfortzónámon. Az egyetlen képregény, amit eleddig a kezembe vettem, a Pókember volt általános iskolás koromban. Szóval nagy köszönet, hogy @Sceurpien felhívta rá a figyelmemet, @Juci pedig kölcsönadta.
Nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi minden tetszik benne, meg nem is nagyon tudom mihez viszonyítani. Én valahogy úgy képzeltem, hogy a képregények ilyen akció-orientált, klisékkel operáló valamik. De ebben volt filozófia, humor, intertextualitás, összetett személyiségek. Azt például nagyon bírtam, amikor a szöveg másról szólt, mint a képsorok, mégis egymásra játszottak. Meg nagyon tetszettek a fejezetek utáni, különböző műfajú közbe iktatott, késleltető dokumentumok.
Mondjuk azt nehezményezem, hogy a nőnek itt is csak annyi szerep jutott, hogy ő az XY babája, azt meg kimondottan gyermetegnek tartom, hogy egy héttel a szakítás után rögtön összeáll az első hapsival, aki befogadja.
A kedvenc karakterem Rorschach, vagy mondhatnám azt is, hogy a pszichopata énem leginkább vele tudott azonosulni. Viszont a marsi epizódok miatt Dr. Manhattan is igen izgalmas.
A vége mondjuk agyon lett csapva, nem értem, miért pont ez a két béna karakter maradt meg, bár ez is jól illusztrálja, hogy a világban nincs értelem.
Szóval jó volt, fogok még ilyet olvasni.

15 hozzászólás
>!
littlelinda P
Alan Moore: Watchmen (angol)

Már a filmet is imádtam (láttam többször is), és így eredeti, képregény formában még fantasztikusabb ez a történet – Alan Moore-ban szinte lehetetlen csalódni. A Watchmen története gyakorlatilag letarolja az embert, nem csak a hossza, de alapos kidolgozottsága és részletessége miatt is. Látszik, hogy mennyire sok munkát fektettek a történetbe, annak kidolgozásába és megjelenítésébe; az ember sokszor csak kapkodja a fejét, annyi minden történik. Kifejezetten szerettem az a két fejezetet, amiben Rorschach és Dr. Manhattan múltját ismerhettük meg, hiszen gyakorlatilag az ellentétei egymásnak, és a végén két ellentétes oldalt is képviselnek. Szintén nagyon tetszett, hogy a történet bemutatta, hogy mi történne, ha a való életben halandó, szuperképességek nélküli emberek próbálnának küzdeni a mindennapi gonosztevők ellen (rablók, erőszaktevők): először imádnák őket, majd betiltanák a tevékenységüket – persze erre Dr. Manhattan megjelenése is rásegített, aki minden, csak halandó ember nem volt. Az ő személyisége nagyon bonyolult volt: látta a jövőt, bármit megtehetett, az ereje gyakorlatilag határtalan volt, mégis annyira nem érdekelte a világ és az emberek, hogy sokakat hagyott meghalni…
A képregény mondanivalója elég nehéz és sokoldalú, miközben relevánsan jeleníti meg a 80-as évek Amerikáját. A vége kifejezetten egyedi, tipikusan Moore-ra jellemző szerintem, ahogy morális dilemma elé állítja az olvasót. Vajon ha mindez bekövetkezne, mi hogy döntenénk? És mi történne utána?

>!
Röfipingvin MP
Alan Moore: Watchmen (angol)

Soha nem voltam nagy képregény, graphic novel rajongó. Persze tizenegy-két évesen nekem is megvolt a magam Sailor Moon-korszaka, és a mai napig szeretem azt a világot, de valahogy a későbbiekben minden rajzos regény elkerült, vagy tudtomon kívül én kerültem el őket.
Aztán ahogy igazán elkezdett nyiladozni a csipám képbe került nálam a Watchmen. Tartogattam, tartogattam, majd egyszer. Aztán lelkes olvasója lettem a KépesRegényeknek (ha nem tudod miről beszélek kutakodj a |Merítés korábbi számaiban, és persze várd az új számot is). Először két kötetben a Maust tettem magamévá. Aztán megismerkedtem Pilgrimmel, bár még van vissza három kötet. És akkor eljött a pillanat, hogy belekezdjek az Őrzőkbe.
Ugyan sokáig olvastam, mert volt egy kb. két hónap, amikor nem nyitottam ki, de nagyon élveztem. Egyrészt simán van olyan komplex, mint bármely 600 oldalas regény. Itt nem csak kockák (igen, tudom, a tábla és a füzet sem kockás, hanem négyzetes) jönnek egymás után, bennük maskarás szereplőkkel, akik megmentik a világot. Messze nem. Itt minimum négy line (tök szubjektív ki mennyire bontja) fut egymás mellett, plusz egy rakat háttérinfó újságcikkek, levelezések, akták, könyvrészletek alapján, és ha még mindez nem volna elég, akkor még kapunk egy kis képregény-a-képregényben effektust is.
A karaktereknek nem hogy három, de szerintem végtelen dimenziója van (haha, Jon). Megismerjük a háttértörténetüket, mindenkinek meg van az aktuális szerepe, senkit sem érez feleslegesnek az ember.
Zseniális alternatív történelembe helyezett társadalom kritika, mely ha igazán értő fülekre és szemekre talál, nagyot tud ám ütni.
Fél csillag levonás a kurta-furcsa utolsó oldalak miatt jár. Én nem tudom, hogy a képzelet, a tinta, az áram vagy mi fogyott el, de én még kb 10 oldalt el tudnék viselni a végén.
Olvassátok!

P.S. A film akkor igazán jó, ha olvastad előtt a graphic novelt. Szóval, ha úgy alkottál róla negatív előjelű ítéletet, hogy nem olvastad, akkor javaslom ez utóbbi pótlását, majd a film újbóli megtekintését.

5 hozzászólás
>!
Agatha_Emrys
Alan Moore: Watchmen (angol)

Sok gondolat kavarog bennem így a képregényt befejezve, de most csak annyit mondanék: zseniális.

>!
Szimirza P
Alan Moore: Watchmen (angol)

A képregények és én nem vagyunk nagy barátok, de ennek ellenére úgy gondoltam adok neki egy esélyt. Nos, tetszett, de ennek ellenére van jó pár olyan dolog ami nem, például a zsúfoltság, néhol a kevesebb több elmélet igenis bevált volna és a sok fölösleges szöveg eltüntetésével sokkal átláthatóbb és könnyebben értelmezhetőbb lett volna némelyik rész. A rajzokkal nincs semmi gond, nekem tetszett. Viszont a próbálkozások, hogy valami „magasztosabbat ” hozzanak ki a szövegből nagyon nem. A képregény nem untat és nem tömi a fejed fölösleges dolgokkal, legalábbis szerintem :)

>!
Banditaa P
Alan Moore: Watchmen (angol)

Nekem először a film volt, ami nagy kedvencem (karácsonykor újranézem, mert miért ne?) és most jutottam el a képes regényig. Az elején szoknom kellett, hogy mit is olvasok, de aztán belelendültem és tetszett. A film egy picit jobban, de ez itt meg még a filmnél is több. Hihetetlenül gazdag, kidolgozott világ ez és az egész zseniális. (Kedvencem a képregényben a képregényt olvasó fiú volt – aminek a története és írója szintén kapcsolódott a történethez, nem ám random volt csak ott.)
Az egyetlen, ami nekem sok volt az a naplóbejegyzések, könyvrészletek, újságcikkek, stb. Értem én, hogy itt még az is meg van írva, amit csak épphogy megemlítenek, és ezeket odarakják az olvasó elé, hogy nesze, itt egy részlet a könyvből, amit a szereplők emlegetnek, de én meglettem volna nélkülük is (vagy ha kicsit rövidebbek legalább).
Amúgy tökéletes az egész és most, hogy egy kicsit szoktam ezt a műfajt, biztos fogok még olvasni kép(es)regényt. Főleg ha Alan Moore neve áll a borítón.


Népszerű idézetek

>!
Izolda P

None of you understand. I'm not locked in here with you. You're locked in here with me.

>!
Izolda P

We're all puppets, Laurie. I'm just a puppet who can see the strings.

>!
Sceurpien I

The world will look up, and shout: ‘Save us’. And I’ll whisper: ‘no’.

>!
ViraMors P

Rorschach: I'm not locked up here with you. You're locked up in here with me.

>!
ViraMors P

Dan: Want coffee?
Laurie: Sure. Black as the devil and sweet as a stolen kiss.

>!
ViraMors P

– Robert Redford says he'll be running for president in ’88. We could run a piece on…
– Seymour, we do not dignify absurdities with coverage. This is still America, God damnit! Who wants a cowboy actor in the White House?

>!
Sceurpien I

Doctor Manhattan: I'm leaving this galaxy for one less complicated.
Adrian Veidt: But you'd regained interest in human life…
Doctor Manhattan: Yes, I have. I think perhaps I'll create some.

>!
ViraMors P

Life could have flourished here then, but Mars did not choose life. It chose this. It's called chaotic terrain.

>!
littlelinda P

As far as we can discern, the sole purpose of human existence is to kindle a light of meaning in the darkness of mere being – C. G. Jung

>!
Sceurpien I

Failing to prevent Earth's salvation is your only triumph…


Hasonló könyvek címkék alapján

Terry Pratchett: Nation
Michael J. Sullivan: Percepliquis
Seth Dickinson: The Traitor Baru Cormorant
Richard Morgan: The Steel Remains
David Gemmell: Legend
Joe Abercrombie: Half a War
Neil Gaiman: The Sandman – Overture
George R. R. Martin – Daniel Abraham: A Game of Thrones: The Graphic Novel 1.
Terry Pratchett – Steven Ross: The Discworld Graphic Novels
David Almond: Mouse Bird Snake Wolf