V ​mint vérbosszú 38 csillagozás

Alan Moore: V mint vérbosszú

„Jó ​estét, London!”

„Értesítjük a londoni lakosokat, hogy Brixton és Streatham városrészek mától karantén alá esnek. A saját testi épségük és biztonságuk érdekében javasoljuk, hogy maradjanak távol ezektől a területektől…”

„Ma délelőtt a rendőrség Birmingham városrész tizenhét lakásában tartott razziát, felszámolva ezzel egy feltételezett, jelentős terroristahálózatot…”

„Kellemes időnk lesz egészen nulla óra hét percig, amikor záporeső érkezik majd, és eltart 1:30-ig…”

„További szép…

Egy képzeletbeli, diktatórikus Angliában, egy szabadságát és hitét vesztett országban fehér maszkot viselő, titokzatos férfi bukkan fel és hirdet harcot az elnyomók, a reménytelenség, közöny, a lélekölő sötétség ellen. A titokzatos múltú, arc nélküli „V” kifogástalan úriember, félelmetes igazságosztó és zseniális stratéga, aki változást akar hozni egy elfajzott, borzalmas új világba. Egyetlen szövetségese van: egy fiatal nő, Evey Hammond. Ám Evey-nek fogalma… (tovább)

Eredeti mű: Alan Moore: V for Vendetta

Eredeti megjelenés éve: 1990

Tartalomjegyzék

>!
Fumax, Budapest, 2018
360 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700425 · Fordította: Sepsi László · Illusztrálta: David Lloyd, Tony Weare

Kedvencelte 9

Most olvassa 12

Várólistára tette 67

Kívánságlistára tette 114

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
LRn
Alan Moore: V mint vérbosszú

V története nem az ötlet eredetisége miatt izgalmas, hiszen láttunk már történeteket hasonló diktatúrákról. Nem is a kivitelezés tökéletessége miatt különleges, hiszen vannak hibái bőven. Mégis izgalmas és különleges a maga módján, mert a nyolcvanas években mindezt képregényben leművelni merész és friss dolog volt. Moore és Lloyd együttműködése olyan eredményt hozott, amely nemcsak képregényrajongók számára lehet érdekes, viszont képregénysége által válik olyan jelentőssé.

A történet egy anarchistáról szól, aki harcba indul az elnyomó, fasiszta diktatúra ellen. Küzdelme egyszerre személyes és egyetemes, módszerei kíméletlenek és elegánsak. Egyetlen társa egy naiv, fiatal lány, akinek sokáig fogalma sincsen, mi zajlik körülötte. Mi is (részben) az ő kérdésein keresztül nyerünk beavatást a kulisszák mögé.

A képek sötét, kontrasztos stílusa remekül aláhúzza a történet mondanivalóját. Lloyd rajzai erős kontúrokat kaptak, a színek tompák, és csak keveset használ belőlük. A panelszerkezet jó ritmusú, megfelelően irányítja az olvasás tempóját. Többször találunk párhuzamos narrációt – Alan Moore különösen kedveli ezt a megoldást –, ami plusz jelentésrétegeket ad a történésekhez. A képek és a szöveg is meg van terhelve szimbólumokkal és kulturális utalásokkal, Shakespeare-től Bowie-ig van itt minden, amit a történet szolgálatába tudtak állítani az alkotók. A szöveg időnként túlzottan modoros, patetikus; ez általában működik, főleg V megszólalásainál passzol, de néha túl sok lesz belőle. Ezt leszámítva azonban nagyon szeretem Moore írását, képes volt arra, hogy a hangeffektek és gondolatbuborékok elhagyásával is komplex képet adjon a karakterekről és megfelelő információmennyiséget közvetítsen a történethez. Kép és szöveg együttese precíz szerkesztés és alapos kutatómunka eredménye, a központi V motívum ott van mindenben (pl. fejezetek címei, falfirkák a háttereken), hogy végül összeálljon, mint a gondosan felépített dominósor felborításakor kirajzolódó kép. (Érdekes, hogy Moore mennyire vonzódik a hasonló, precíziós folyamatokhoz – a Watchmenben az órásmester-metafora az egyik szervezőerő.)

Ez a rengeteg trükk és alkotói fogás szerencsére nem telepszik rá a mondanivalóra. Még ha a történetben vannak is lyukak vagy logikátlanságok (főleg a világ felépítésében, az első fejezetekben), akkor is tökéletesen átérezzük, mit akar tőlünk. Átérezzük azt a mély, már-már paranoiás félelmet és dühöt, amelyből ez a képregény egyáltalán létrejöhetett. Az aktualitásába pedig inkább nem mennék bele.

A V mint vérbosszú magyar kiadása fontos hiánypótlás. A Fumax Kiadó ráadásul igazán szép formátumban adta a kezünkbe a képregényt, keménytáblás, remek papírminőségű, nagyméretű kötetben, amivel nem szerencsétlenkedsz a buszon, hanem leülsz szépen otthon, és ha olyan fajta vagy, mint én, fel sem állsz addig, míg végig nem olvastad.

>!
Dávidmoly
Alan Moore: V mint vérbosszú

„Vi veri veniversum vivus vici.”
*
A boldogság börtön, Evey. A legalattomosabb börtön mind közül.
*
Az eszméken nem fog a golyó.
*
Ez nem hallucináció. Ahogy a háború sem az volt. Elvesztettem a családom, és azt hittem, az engedelmesség majd meggyógyít. Hát nem.

Van az úgy néha, hogy egy klasszikustól megkapunk mindent, amit csak várunk, sőt, még annál is többet. Megrázó és hátborzongató történet, amely felemel és a mélybe taszít, gyakran egyszerre. Szikár, mégis hipnotikus képi világ. Összetett személyiségű, ikonikus főszereplő és árnyalt mellékkarakterek. Elgondolkodtató és nem magától értetődő feloldású kérdések felvetése. Örökérvényű üzenet. És a V mint vérbosszú ez az eset. Remekmű.
Ami számomra meglepő volt, hogy a képregény (a komor háttér és még komorabb történet dacára) nem nélkülözi a humort sem. Itt ki kell emelnem a Vincent című zseniális közjátékot: négyoldalnyi kép, egyetlen sor szöveg nélkül, de a végén borulsz.
Most hosszasan kéne áradoznom róla. Olyanokról értekezni, hogy V kettős természete spoiler hogyan reflektál a fasizmus (vagy tágabb értelemben a zsarnokságok) kettős természetére spoiler. Meg hogy milyen mitológiai párhuzamok találhatóak a történetben. spoiler Arról, hogy mennyire aktuális ma is spoiler. És így tovább, de még túlságosan a hatása alatt vagyok, ezért inkább rövidre fogom.
A magyar kiadást nem lehet eléggé dicsérni. A formátum, a kidolgozás, a szöveg, az egész minden ízében masszív, minőségi munka, ugyanakkor maga a megjelenése is respektálandó, merész vállalkozás. Szívből remélem, hogy a kiadó reményeit is éppúgy beváltja majd, mint az enyémeket. Ha egész életedben csak egyetlen képregényt olvasol el, akkor az akár ez is lehet; de ha már legalább ötöt elolvasnál, akkor a V mint vérbosszút vétek volna kihagyni közülük.
Öt Guy Fawkes -álarc az ötből.

>!
nagydviktor P
Alan Moore: V mint vérbosszú

Alan Moore és David Lloyd képregényének alternatív valóságában Anglia ugyan megússza a múlt évezred utolsó évtizedére a világ nagy részét elpusztító atomháborút, de fizikálisan és lelkileg is belerokkan a globális világégést követő gazdasági és társadalmi válság következményeibe, hogy a kifacsart és megtört ország szinte törvényszerűen zuhanjon a parancsuralom és a fasizmus hamis védelmébe. A nagyjából tíz évvel később játszódó könyv jelenére a diktatúra valamennyi díszlete a helyére került: a propaganda, a központosított kultúra, a hamis vallásosság mögé bújó, deviáns és rasszista elit, amely a legkisebb elhajlást is vegzálja, és amelynek hála a keményvonalas ellenállókra kínzás, agymosás, internáló táborok vagy a halál vár. A társadalom nem kívánatos elemei szerencsés esetben csak megtűrtnek számítanak, a zsidókra, melegekre, feketékre, ázsiaiakra viszont haláltáborok várnak a társadalom „tisztaságának” megteremtése, majd megőrzése érdekében.

A címszereplő V több is, kevesebb is mint hős: eszme, amely nagyobb, mint a jelmez vagy az ember, aki viseli, ugyanakkor kevesebb is, mert nem tisztel sem morált, sem határokat; ő a termékeny káosz, az anarchia két arca, amely először pusztít, hogy esélyt adjon a hamu alól előbukkanó új világban a teremtőknek tiszta törmeléken, szebb világot építeni. V maga a megtestesült anakronizmus, múlt nélküli és arctalan antihős, aki színpadias kellékekkel dolgozik, ha úgy tartja kedve verses formában beszél, Yatestől, Shakespearetől vagy a Rolling Stonestól is ugyanolyan könnyedséggel idéz és vérfagyasztó természetességgel gyilkol. Embertelen és humanista egyszerre, pusztító, arctalan természeti erő. Alan Moore és David Lloyd képregénye sok szempontból enigma, mivel – hasonlóan a Watchmenhez és Sandmanhez – annak ellenére népszerű egy cselekményközpontú formátum csúcsteljesítményeként, hogy hagyományos, történetközpontú gerinccel gyakorlatilag alig rendelkezik: a „V, mint vérbosszú” egy sötét épület folyosólabirintusa, egy fekete tükör, s mint ilyen bármilyen kor számára időtlen üzenetet közvetít elnyomásról, szabad akaratról, pszichózisról, feldolgozásról és a történelem tanulságáról, ugyanakkor a cselekménye szinte csak egy szomorkás, elkerülhetetlenséget sugárzó vázlat, amely a könyv végére kinyílik, hogy megvilágítsa a képregény szerteágazó értelmezési lehetőségeit, és szembesítse magát az olvasót is saját korával. V cselekedetei sorsszerű rendben követik egymást, gyakorlatilag ellenállás nélkül**, komolyabb ellenlábasa mindössze egy akad: a valódi rendet és igazságot kereső és képviselő Finch rendőrtiszt áll szemben az anarchia szimbólumával.
Az, hogy Moore és Lloyd ezt az utat választotta elérte, hogy a mű időtlenné és szerteágazóvá vált: a képregény irodalomnak ezen határterületein a széppróza és a V-hez hasonló művek között teljesen eltűnik a határ. A „V, mint vérbosszú” olyan, mint a történetben is szereplő árnygaléria: sötét, rejtélyes és lehetőségekkel teli, a falakon és a polcokon pedig számtalan felfedezésre váró tárgy, eszme, szimbólum és értelmezés várja megtalálóját.**

A kérdés persze az, hogy mennyire releváns ez számunkra?

(A könyv magyar kiadása lenyűgöző minőségű, követi a Fumax által kijelölt prémium képregényes utat. Picit sajnálom, hogy amennyiben jól érzem V szövegeiben a verses forma az idézetek kivételével néhány helyen (utólagos pontosítás) elhagyásra került, ugyanakkor a döntés érthető is abból a szempontból, hogy az eszköznek idehaza, talán kevesebb hagyománya van, és az eredetiben sem kerül rá akkora hangsúly, hogy az alkotók jelezzék a verses részeket. (a vessző után utólagos pontosítás))

* Nagyon érdekes szerkezeti bravúr, hogy a könyv számtalan szeletre vágva is önállóan olvasható műveket ad (minimális módosítások mellett); a történet olvasható és értelmezhető marad például V teljes kihagyásával, vagy véletlenszerű szereplők behelyettesítésével is, esetleg spoiler.
**spoiler

6 hozzászólás
>!
Lovas_Lajosné_Maráz_Margit
Alan Moore: V mint vérbosszú

Ez egy nagyon komoly, megható, de számomra igen hátborzongató történet volt.
Szuper karakterek voltak benne, nagyon kedveltem a szereplőket. Nagyon rejtélyes is volt a könyv, amik fokozatosan tárultak fel V és a lány múltbéli kapcsolatáról.
Igen érdekes volt a történetben ábrázol fiktív társadalom.
Szóval tetszett, de azért nem lett kedvenc, mert nekem kissé ránehezedett a lelkemre.

>!
Judyt IP
Alan Moore: V mint vérbosszú

Erős témájú, morális problémákat bemutató és fantasztikusan megalkotott, elgondolkodtató történet Alan Moore tollából, David Lloyd páratlan rajzaival.
Megfigyelés, diszkrimináció, fasizmus, hatalomvágy, félelem, rettegés, igazságkeresés, harc az elnyomás ellen … és rengeteg kérdés, hogy mi lenne, ha…
V a maszkos segítő, iránymutató, egy eszme képviselője. A szabadságharcos megtestesítője, egy tanító, akinek a valódi arca sokkal lényegtelenebb, mint az, amit valójában tesz.

>!
Fumax, Budapest, 2018
360 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700425 · Fordította: Sepsi László · Illusztrálta: David Lloyd, Tony Weare
>!
Zanbar
Alan Moore: V mint vérbosszú

Van, mikor egy ember ereje kevés. Ilyenkor az istenek egy szörnyeteget választanak…

Kétségtelenül, mint sokan én is a filmmel kezdtem az ismerkedést V világával és most már értem miért mondták sokan, hogy hiába kiváló film, köszönőviszonyban sincs eredeti műve mondanivalójával.
Rideg, érzéketlen, orwelli valóságából hiányzik a nagyság, a nemes cél és valahol maga az ember is. V maga a teremtmény, mely álarca mögött ott van minden ember, aki tetteivel, döntéseivel, élete mindennapjával létrehozza és fenntartja a rendszert és közben formálja magát valami végtelenül vadállati véglénnyé, mely azzal, hogy behunyja szemét, magáénak vallja a teremtett rendszer bűneit közvetett módon valóban létrehozza V-t. Nem akad senki, akit szerethetünk, akiért izgulhatunk, nincsenek hőseink, sem megéledő, feltörő népakaratunk mely elsöpri a rezsimet, csak kisemberek elkeseredett tettei melyeket mindig ugyanaz a nyomorúságos létükből eredő felismerés szült:
„Félni igazán csak a veszteségtől lehet. Ennek hiányában elvész a félelem oka és vele a gátlás mely tétlenségre kényszerített minket.”

Nem lehet rá azt mondani, hogy szerettem, ahhoz túlontúl zord, és keserű, valamint nem hagy nyugodni a gondolat, hogy minden esetleges szimpátiánk a mű irányába pusztán V a vágyott jobb világ megteremtésére tett törekvései miatt van, hiszen ugyanez az ember ugyanezzel a megállíthatatlan erővel annak fenntartását is szolgálhatná.
Mégis pontosan ez a félelmetes bizonyosság teszi kivételessé a művet.

>!
esztokam P
Alan Moore: V mint vérbosszú

Nagyon szeretem ezt a történetet. Érdekes módon, a filmadaptáció úgy tudott teljes oldalakat átemelni, hogy teljesen más hatást váltott ki belőlem, mint olvasva.
V egy különleges, sérült, talán kicsit őrült alak, aki nagyon jól egyensúlyoz az anarchista-terrorista-szabadságharcos háromszögben és nem is igen tudtam eldönteni, hogy melyik akar lenni.
Egyszerűen zseniális és imádom.

>!
Fiziokrata
Alan Moore: V mint vérbosszú

Minden képregény egyenlő, de egyes képregények egyenlőbbek a többinél.

>!
efem
Alan Moore: V mint vérbosszú

Nem lopta be magát a szívembe. Igazság szerint sokszor untam, amire rásegített a rengeteg hangzatos(nak ható) idézet, parafrázis, valamint a túlzónak ható pátoszosság is, ami az egész kötetet áthatotta. A történet frissesség szempontjából döcögött, bár ez nyilván annak is köszönhető, hogy nem mai darab, és anno, majdnem 30 éve teljesen máshogyan hat(hat)ott a befogadó közönségre. Nekem ma ez sajnos nem „ütött”. A képi világ sem nyerte el igazán a tetszésemet, semmi különlegességet nem tudtam felfedezni benne. Voltak benne érdekes, ötletes epizódok, de összességében nem kaptam akkora élményt, mint az előzetesen vártam.


Népszerű idézetek

>!
RandomSky

Nem éri meg a csendes többségre alapozni, Evey, mert a csend törékeny dolog…
Egyetlen hangos zaj, és vége.
De az emberek meghunyászkodók és szervezetlenek. Néhányuk talán megpróbál tiltakozni, de az csak pusztába kiáltott szó marad.
A zaj mértéke az azt megelőző némaságtól függ. Minél teljesebb a csend, annál sokkolóbb a mennydörgés.
Gazdáink generációkon át nem figyeltek a nép szavára, Evey…
…és az sokkal, sokkal hangosabb, mint amire emlékeznek.

259-260. oldal

>!
Dávidmoly

Az eszméken nem fog a golyó.

309. oldal, Harmadik könyv: A Tégy-amit-akarsz földje – Hetedik fejezet: Visszaigazolás

>!
TribeBubu P

Az anarchia azt jelenti, „vezetők nélkül”, nem azt, hogy „rend nélkül ”.

262. oldal, 2. FEJEZET – VERWIRRUNG – V mint vérbosszú 8. – Harmadik könyv: A Tégy-amit-akarsz földje (Fumax, 2018)

>!
Fiziokrata

Emlékeznetek kéne november ötödikére, a lőporos áruló tervére; nem létezik arra érv, hogy a lőporos összeesküvés elmerüljön a feledésbe!

16. oldal

>!
Dávidmoly 

A tévével ellentétben tudományból sosem elég, habár utóbbi sem atombiztos.

291. oldal, Harmadik könyv: A Tégy-amit-akarsz földje – Ötödik fejezet: Viszlát

>!
Risus P

A tekintélyuralom, amikor először észlelni a növekvő káoszt, a legaljasabb megoldáshoz nyúl, hogy fenntartsa a rend látszatát…
… de ez igazság, szeretet és szabadság nélküli rend, amely nem sokáig képes elodázni világuk alámerülését a pokolba.

265. oldal

>!
Fiziokrata

Az autoriter berendezkedések olyanok, mint a műkorcsolyázás. Kifinomultak, gépiesen precízek, de az egyensúly oly kényes. A civilizáció felszíne alatt káosz fortyog… és bizonyos helyeken a jég becsapósan vékony.

264. oldal

>!
Dávidmoly

A boldogság börtön, Evey. A legalattomosabb börtön mind közül.

222. oldal, Második könyv: Ez a véres kabaré – Tizenkettedik fejezet: A verdikt

>!
Risus P

Nem tudok aludni, mert igazságot akarok, hogy a világ ébredjen rá az igazságtalanságra.

273. oldal

>!
Fiziokrata

A szabadság lángjai. Mily szép. Mily igaz. Ó, drága Anarchiám…"Édes! Mindmostanig nem láttalak!"

51. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Craig Thompson: Blankets – Takarók
Bill Watterson: Kázmér és Huba
Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító
Art Spiegelman: A teljes Maus
Bill Watterson: Kázmér és Huba képeskönyve lusta vasárnapokra
Frank Miller: Sin City – A nehéz búcsú
Scott McCloud: A képregény mestersége
Jim Davis: Indulhat a buli!
Scott McCloud: A képregény felfedezése
Brian Michael Bendis: Fenegyerek 1. – Alfőnök