Bekövetkezett a tragédia… előre láttam, mégsem tudtam rá felkészülni…elfogyott az olvasatlan Alan Moore a polcomról. A Különleges Úriemberek Szövetségével bevégeztetett és nem tudom, mikor kerül újra egy hasonló kaliberű mű a kezembe.
Először is megállapítom, amit valószínűleg mindenki tud, aki valaha a szerző műveit a kezébe vette: ez az ember az ötletek koronázatlan és nem tartom kizártnak azt sem, hogy koronázott királya. Olyan eredeti és friss gondolatok, olyan szokatlan, de tökéletesen helyükre gördülő gondolatok az építőkövei műveinek, a legösszetettebbektől kezdve ( pl. A Pokolból), egészen az egyszerűbbekig (pl. Halo Jones). Minden, amit ez az ember ír kultikussá válik és okkal. Olyan érzékkel nyúl a témákhoz, amiért sokan, köztük én, ölni tudnának.
A nevét a filmeken keresztül ismertem meg. A Watchmen a kedvenc szuperhősös filmem. A V, mint vérbosszú az egyik kedvenc filmem. A Különleges Úriemberek Szövetségéért pedig rajongtam gyerekkoromban. Az első két film zseniális és elképesztő és az ember ezt várná a harmadiktól, csak hát…az nem sikerült azért annyira. Mit nem adnék egy Wachowski újrajátszásért!
Na de beszéljünk a képregényről. Először is, mint minden Moore munkánál a legnagyobb dicséret természetesen az ötleteket illeti. Milyen elképesztő gondolat, hogy a 19. század végi „szuperhősöket” összegyűjtsük és egy amolyan viktoriánus Igazság ligájába tömörítsük! Elképesztő, az ötlet és ha az ember belegondol mennyire magától értetődő! Hisz ez a korszak, ahol az irodalomban lényegében megjelenik a fantasztikus elem a modernitás tükrében tisztán érthető formájában, mégis ő volt az, aki ezt megtette, mégpedig elképesztő módon.
Számomra ez a történet egy olyan csoda, annyira rezonál történelmi fantasy rajongó lelkemnek, hogy igazából nem tudok mást tenni, minthogy fangörcsöt kapjak. Az alapötlet és a megvalósítás annyira ütős, hogy igazából szinte teljesen mindegy, hogy mi történik, ha leülnek a szerzők felolvasni a telefonkönyvet, azt is megveszem és elolvasom.
Mi egyebet mondhatok? A rajzstílus nagyon tetszetős, amolyan klasszikus képregényes, remek megoldásokkal, gyönyörű színekkel és eredeti kivitelezéssel. A kötet gyönyörű, Fumax hozza a formáját, és kegyetlen fenséges csomagolásban hozza el nekünk a Próféta szavát.
Igen, megvan még mit akartam mondani. Az az érdekes Mooreban, hogy nem tudok rá haragudni. Hasonlítsuk össze egy másik kedvenc írómmal, Gemmellel. Amit eddig olvastam tőle, a Rigante ciklus első kötetét és második kötetének az elejét, egy olyan könyv volt, ami minden egyes betűjével nekem szólt. Egyetlen olyan elem nem szerepelt bene, amit én nem tettem volna bele ( ha olyan zseniális lennék, mint Gemmel), s ha átírhatnám a könyvet a saját ízlésemre, egyetlen betűt nem változtatnék rajta. Ezzel szemben Moorenak rengeteg olyan ötlete van, amit én nem tartanék működőképesnek, ami túlzás, ami overkill, vagy egyszerűen gagyi. De ez az ember mégis úgy használja ezeket az elemeket, hogy azok működnek, minden további nélkül és egy olyan kényes egyensúlyban, ahogy csak ő tudja beállítani őket, akár egy japán egyensúlyozómester a fura köveivel.
Kész. Ennyi a verdikt. Allan Moore a képregények császára, s nem méltó magát olvasott embernek nevezni, aki nem veszi kézbe a szent szövegeit.
Addenda: elképesztő az a hangulat, amit a történeten kívüli, kis reklámok és „hirdetések” keltenek, ahogy felvezetnek gondolatokat és fejezeteket. Pisisre röhögtem magam. Elképesztően eredeti és szívet gyönyörködtető munka. Már azokat megérné kis pamflettekként osztogatni mindenfelé.