Különleges ​Úriemberek Szövetsége 1. 84 csillagozás

Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1. Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

London, ​1898. Küszöbön a huszadik század, a viktoriánus éra a végéhez közeledik. Ez egyszerre a hatalmas változások és a pangás kora, a romlatlan rend és a nemtelen káosz ideje. Olyan kor, amelynek hősökre van szüksége.
A legendás Alan Moore és Kevin O’Neill lehengerlően eredeti történetében jól ismert irodalmi alakok fognak össze, hogy leszámoljanak az Angliát fenyegető veszélyekkel. Miss Mina Harker (egykor egy bizonyos hírhedt erdélyi gróf szeretője) felkérésére Nemo Kapitány, Allan Quatermain, a híres vadász és kalandor, dr. Henry Jekyll (és brutális alteregója, Mr. Hyde) és a Láthatatlan Ember alapítják meg a Különleges Úriemberek Szövetségét. De vajon elég erősek ezek a méltán híres és hírhedt kalandorok ahhoz, hogy szembeszálljanak a Dr. Fu Manchu jelentette fenyegetéssel?
Lépj be Alan Moore fantasztikus Viktória-korabeli világába, ahol lenyűgözően kalandos, sziporkázó történetben találkozhatsz újra a kor legnagyobb regényhőseivel!

A kötet a The League… (tovább)

Tartalomjegyzék

>!
Fumax, Budapest, 2019
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700814 · Fordította: Kodaj Dániel · Illusztrálta: Kevin O'Neill
>!
Fumax, Budapest, 2019
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700814 · Fordította: Kodaj Dániel · Illusztrálta: Kevin O'Neill

Enciklopédia 15

Szereplők népszerűség szerint

Drakula · Nemo kapitány · Mina Harker · Allan Quatermain · Mr. Edward Hyde · James Moriarty professzor

Helyszínek népszerűség szerint

London


Kedvencelte 11

Most olvassa 4

Várólistára tette 53

Kívánságlistára tette 70

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Solymár_András IP>!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Bekövetkezett a tragédia… előre láttam, mégsem tudtam rá felkészülni…elfogyott az olvasatlan Alan Moore a polcomról. A Különleges Úriemberek Szövetségével bevégeztetett és nem tudom, mikor kerül újra egy hasonló kaliberű mű a kezembe.

Először is megállapítom, amit valószínűleg mindenki tud, aki valaha a szerző műveit a kezébe vette: ez az ember az ötletek koronázatlan és nem tartom kizártnak azt sem, hogy koronázott királya. Olyan eredeti és friss gondolatok, olyan szokatlan, de tökéletesen helyükre gördülő gondolatok az építőkövei műveinek, a legösszetettebbektől kezdve ( pl. A Pokolból), egészen az egyszerűbbekig (pl. Halo Jones). Minden, amit ez az ember ír kultikussá válik és okkal. Olyan érzékkel nyúl a témákhoz, amiért sokan, köztük én, ölni tudnának.

A nevét a filmeken keresztül ismertem meg. A Watchmen a kedvenc szuperhősös filmem. A V, mint vérbosszú az egyik kedvenc filmem. A Különleges Úriemberek Szövetségéért pedig rajongtam gyerekkoromban. Az első két film zseniális és elképesztő és az ember ezt várná a harmadiktól, csak hát…az nem sikerült azért annyira. Mit nem adnék egy Wachowski újrajátszásért!

Na de beszéljünk a képregényről. Először is, mint minden Moore munkánál a legnagyobb dicséret természetesen az ötleteket illeti. Milyen elképesztő gondolat, hogy a 19. század végi „szuperhősöket” összegyűjtsük és egy amolyan viktoriánus Igazság ligájába tömörítsük! Elképesztő, az ötlet és ha az ember belegondol mennyire magától értetődő! Hisz ez a korszak, ahol az irodalomban lényegében megjelenik a fantasztikus elem a modernitás tükrében tisztán érthető formájában, mégis ő volt az, aki ezt megtette, mégpedig elképesztő módon.

Számomra ez a történet egy olyan csoda, annyira rezonál történelmi fantasy rajongó lelkemnek, hogy igazából nem tudok mást tenni, minthogy fangörcsöt kapjak. Az alapötlet és a megvalósítás annyira ütős, hogy igazából szinte teljesen mindegy, hogy mi történik, ha leülnek a szerzők felolvasni a telefonkönyvet, azt is megveszem és elolvasom.
Mi egyebet mondhatok? A rajzstílus nagyon tetszetős, amolyan klasszikus képregényes, remek megoldásokkal, gyönyörű színekkel és eredeti kivitelezéssel. A kötet gyönyörű, Fumax hozza a formáját, és kegyetlen fenséges csomagolásban hozza el nekünk a Próféta szavát.

Igen, megvan még mit akartam mondani. Az az érdekes Mooreban, hogy nem tudok rá haragudni. Hasonlítsuk össze egy másik kedvenc írómmal, Gemmellel. Amit eddig olvastam tőle, a Rigante ciklus első kötetét és második kötetének az elejét, egy olyan könyv volt, ami minden egyes betűjével nekem szólt. Egyetlen olyan elem nem szerepelt bene, amit én nem tettem volna bele ( ha olyan zseniális lennék, mint Gemmel), s ha átírhatnám a könyvet a saját ízlésemre, egyetlen betűt nem változtatnék rajta. Ezzel szemben Moorenak rengeteg olyan ötlete van, amit én nem tartanék működőképesnek, ami túlzás, ami overkill, vagy egyszerűen gagyi. De ez az ember mégis úgy használja ezeket az elemeket, hogy azok működnek, minden további nélkül és egy olyan kényes egyensúlyban, ahogy csak ő tudja beállítani őket, akár egy japán egyensúlyozómester a fura köveivel.

Kész. Ennyi a verdikt. Allan Moore a képregények császára, s nem méltó magát olvasott embernek nevezni, aki nem veszi kézbe a szent szövegeit.

Addenda: elképesztő az a hangulat, amit a történeten kívüli, kis reklámok és „hirdetések” keltenek, ahogy felvezetnek gondolatokat és fejezeteket. Pisisre röhögtem magam. Elképesztően eredeti és szívet gyönyörködtető munka. Már azokat megérné kis pamflettekként osztogatni mindenfelé.

5 hozzászólás
Ákos_Tóth IP>!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Steampunk és alternatív történelem – klasszikus kombó, de még jobb az inspiráció forrása: a XIX. századi irodalom korai science fiction, krimi és gótikus csúcsteljesítményei, a korabeli próza vadhajtásai, amiket manapság szép lassan simán besorolunk a szépirodalmi klasszikusok közé, noha a maguk idejében elsősorban csodálkozással és jóleső borzongással töltötték el az olvasóikat. Dr. Jekyll és Mr. Hyde nem túl buzgó, lapító rajongójaként nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb ráugrom erre a képregényre, csak az árával kellett megbarátkoznom, de végül ez is bekövetkezett.

Volt bennem egy titkos félelem, mely szerint a kötet a belőle készült filmfeldolgozás sztoriját és hangvételét fogja majd visszaadni, de ezt mind megúsztuk – ráadásul a szereposztás is sokkal letisztultabb lett. Hőseink nagyjából egyensúlyban kapnak hol fontos, hol kevésbé fontos szerepet a cselekményben, bár azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a főszereplő a nevén szinte sosem nevezett Mina Harker és Allan Quatermain. A molyos adatlap csalóka, Drakula ugyanis hála égnek nem tűnik fel a sztoriban. Nemo kapitány kapcsán meglepetésként tapasztaltam, hogy őt kimondottan jól eltalálták a film készítői, bár hozzátenném, nem volt nehéz dolguk: a figura maga a megtestesült indiai hadúr sztereotípia. A titkos aduász nekem a Láthatatlan Ember és Jekyll doktor volt, akik maximálisan kiaknázták a számukra megadatott, némileg szűk teret a sztoriban – Griffin ráadásul az egész történet leginkább badass, alattomos, megkérdőjelezhető alakja, pontosan olyan antihős, mint azt – nem is olyan titkos – képessége előrevetíti.
Tetszettek egyébként a finom részletek is, az utalások, „cameók”, az egész világ működött, le a kalappal a szerző fantáziája előtt. Pluszban azt hiszem, a hat füzetből összeálló epikus történet talán kicsit felületesebb és gyermetegebb a kellemesnél, de ez olvasás közben egyáltalán nem tűnt fel, elkapott a hangulat.
Annak ellenére, hogy a vizuális világ azért nem nyűgözött le teljesen. Nem tudom, mik a reális elvárások az amerikai képregényekkel szemben, de engem ez a grafikai stílus egyfajta skiccszerűségre emlékeztet, mintha számos képnek csak a piszkozatát látnám – némelyik karakternek ez ártott is, különösen Mina szenvedte meg érzésem szerint, de Allan szikár öregember megjelenésének érdekes módon adott valamiféle pluszt.

Bár a cselekmény néhány nyitott kérdést nem számítva elvarrásra került, a belengetett folytatás extra nyálcsorgatásra ad okot – remélem, erre nem kell sokáig várnunk.
A becsatolt egyéb tartalmakat illetően: az Allan és a felhasadt valóság című elbeszélés, avagy egy leendő képregény szöveges vázlata (?) engem egy kis értetlenséggel töltött el, elég gyorsan beleuntam.

>!
Fumax, Budapest, 2019
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700814 · Fordította: Kodaj Dániel · Illusztrálta: Kevin O'Neill
5 hozzászólás
makitra P>!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Hozzávetőleg így kell írni egy intelligens, szórakoztató, izgalmas és kritikus képregényt.

A Különleges Úriemberek Szövetsége egy megkapó, steampunk és viktoriánus Angliában játszódik, melynek szürreális kulisszáit fantasztikusan keltik életre Kevin O'Neill illusztrációi. Ebben az elképzelt múltban kedven irodalmi ponyva(?)-karaktereink valóban élnek, a Drakulából, a Salamon király kincséből, Sherlock Holmes történeteiből ismert alakok, vagy éppen Wells karakterei köszönnek vissza és alkotnak érdekes szövetséget. Ezen figurák együttese már önmagában is izgalmas elegyet képez, amit egy meglehetősen ponyva-izű történetbe helyezett Moore. De végső soron az egész kötet tálalása másra sem hajaz, mint a filléres füzetekre és a folytatásos, újságban megjelenő regényekre, úgyhogy a tartalom hűen illeszkedik a formához.

Amivel mégis jóval több ez a kötet, az a meglehetősen cinikus és kritikus világkép, amit a korabeli világ tökéletes megidézésével ér el a szerző. Itt minden a nagyhatalmi, XIX. század végi Angliát idézi, nem csak történet tere, hanem szereplőinek világlátása is: ahogy a a nők helyzetére, a „migránsokra”, a gyarmatokon élőkre reagálnak, nem csak illúziókeltő, hanem keserűen valós is. Ami a korabeli regényeknél még valóság volt (ld. Sherlock Holmes bevándorló gyilkosait és gonosztevőit), az Moore-nál sokkal inkább társadalmi kommentár – annál is inkább, mert ez még sokszor ma is velünk él. De a figurák reagálnak saját, a világban betöltött szerepükre is, ami néha elég meta-gondolatokat eredményez, mint Mr. M elmefuttatása – de a szerző remekül gondolta végig a regényekből ismert alakok sorsát, jövőjét, ahogy valaki az önpusztításban, valaki tinédzserlányok meggyalázásában, míg más a haza szolgálatában talál célt életének.

Ezt a furcsa, helyenként keserű, helyenként őszinte/gunyoros nevetére késztető történetet tökéletesen egészítik ki a rajzok. Kevin O'Neill megtalálta azt a vonalat a szokatlan és a stilizált között, ami kellően valóságos, mégis hamisítatlanul képregényes. Tablói lenyűgözőek és néha mégis, apró szórakoztató elemekkel vannak teli. Kétségtelen kedvencem az edmontoni leányiskola épülete, ami úgy reagál a viktoriánus idők fullasztó szexualitására és prűdségére, hogy a fal adja a másikat – vaskos, mégis ütős. De jól használja az árnyékokat, utalva a világ és szereplőinek természetére.

Ráadásul Moore még azt is bevállalta, hogy összeköti Lovecraftot és John Cartert a világával – a kötet végi elbeszélés fárasztó ismétléseivel ismét megidézi a folytatásos regényeket, de ötletorgiája átsegít ezen a nehézségen is.

A Különleges Úriemberek Szövetségét olvasni kell!

>!
Fumax, Budapest, 2019
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700814 · Fordította: Kodaj Dániel · Illusztrálta: Kevin O'Neill
tetsuo>!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Kultúrpornó ■ Olyan alkotás, amely az öncélúság határát súrolóan, mégis elképesztően élvezetesen közvetíti és sűríti magába egy kor irodalmi, művészeti, társadalmi lenyomatát, ugyanakkor a keletkezés idejére is reflektál, viszonyítva azt a megidézett időszak normáihoz és szokásaihoz. Mindemellett meglepő módon önállóan, saját jogán is élvezhető, a végtelen refrencialabirintus felfejtése nélkül is. Ugyanúgy megfér benne egy műalkotásba sűrítve látszólag olyan egymás távol álló alkotók megidézése, mint Wells, Melville és Stoker vagy például Björk, a Tangerine Dream és a Metallica.
→Endtroducing….. [DJ Shadow]

>!
Fumax, Budapest, 2019
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700814 · Fordította: Kodaj Dániel · Illusztrálta: Kevin O'Neill
Baráth_Zsuzsanna P>!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Viktoriánus szuperhősök osztálytalálkozója briliáns stílusban megírva és megrajzolva. Ezt kapjuk Alan Moore és Kevin O'Neill képregényétől, amelyet csak hosszas tépelődés után voltam hajlandó kézbe venni, annyira elvette a kedvemet a sztoritól a Sean Connery főszereplésével készült film, amelyet gátlások nélkül utálok. Ebből is látszik, hogy van még hová fejlődnöm a képregények világában, ugyanis a műfaj legendás alkotójának, Alan Moore-nak egy még legendásabb alkotásáról van szó, amelyben összeeresztette a XIX. századi irodalmi és kalandregények hőseit, így fordulhatott elő, hogy már a második oldalon összefuthatunk Mycroft Holmes nevével, majd később az öccse, Sherlock is feltűnik, és természetesen Moriarty professzor sem maradhatott ki a buliból. De gyakorlatilag minden oldalon legendákba botlunk, és valószínűleg egy csomó utalást nem is vettem észre. Igazából egy irodalmi bulvárképregényhez van szerencsénk, vagy valami olyasmihez, amelyben Alan Moore bebizonyítja, hogy milyen zseniálisan tud írni (nem irigylem a fordítót, Kodaj Dánielt, aki remek munkát végzett, a történet végén szereplő novellát öröm volt olvasni, tényleg), Kevin O'Neill pedig rajzolni. Igazi tőrőlmetszett kalandregény ez, amelyben eszméletlenül jól meg vannak írva a karakterek, úgy dögösen steampunk a sztori, hogy közben kőkemény társadalomkritikát fogalmaz meg a viktoriánus korról, és még arra is van ideje, hogy tisztelegjen a kor olyan klasszikus írói előtt, mint Sir Arthur Conan Doyle (és persze jó néhány más ismert alkotó előtt, de én gyerekkorom óta elsőfokú Sherlock Holmes-függésben szenvedek, ezért elfogult vagyok). Zseniális darab, imádtam.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/06/12/kepregenykrit…

Molymacska P>!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Nehezen veszem rá magam, hogy írjak erről a képregényről, mert annyira ellentétes érzéseket váltott ki belőlem.
Nagyon precíz, mindenre odafigyelő munkát láthattunk. A magyar kiadásnál nagyon tetszett, hogy a munkatársak is különleges neveket kaptak, mint például a tüdőbajos mondatbuherátor ez mi kéremszépen? XD de ugyanilyen gonddal van kezelve az átvezetők kellemes kicsit régies humorú szövegei is. Nagyon jó érzés volt egy olyan kiadványt lapozni, ahol nem csak a képregény a lényeg, hanem másba is energiát fektetnek (még akkor is, ha csak fordítani kell, mint az átvezetőknél)
Amikor a képregényt elkezdtem olvasni, ismerősnek tűnt, majd feljöttem ide, és kiderült, hogy film is készült belőle (ami tinikorom kedvence volt). Bár a filmnek szinte semmi köze a képregény történetéhez, mégis nagyon izgalmas „retro” érzés kerekedett felül rajtam, miközben olvastam, természetesen a „fangirl” énemmel együtt, hiszen a főszereplők olyan alkotásokból származnak, amik a viktoriánus kor idején (vagy kicsit később, de hát ezt elnézzük nekik) játszódnak. És hát azért valljuk be, melyik nagy könyvmoly szívét nem dobogtatja meg a Nautilus, ahogyan látjuk mozgásban? Vagy melyik könyvmoly az, aki ellent tud állni Dr. Jekyll kicsit pipogya természetének? Hát ugye ellenállhatatlan?
A történet is inkább a karakterekre épít, és maga a sztori inkább csak egy járulékos dolgok szerintem. Mert hát kalandos, meg érdekes, de inkább azért, mert az adott szereplőt olyan helyzetben találják vagy olyan helyzetbe hozzák, amitől a kedves olvasó hiperventillálni fog (akármennyire is „csak” kalandos volt, tényleg voltak olyan helyzetek, ahol fangirl énem kerekedett felül, és csak élveztem a kalandot :D ). A vége, mikor összeállt az egész történet, az annyira zseniális volt, hogy el se tudtam képzelni jobbat. Egyszerűen csak azért spoiler.
A rajzolás viszont inkább csak érdekes volt. Nem volt rossz, de igazán jó sem. A viktoriánus kori hangulatot megteremtette, kicsit adott a karaktereknek is egy érdekes ízt, de sokszor aránytalannak, túl sematikusnak, egyszerűnek éreztem. Tudom, hogy ez a varázsa ennek a képregénynek, de valahogy nem tudtam igazán megszokni.
A legfurcsább pedig (számomra biztosan) az volt, mennyire multikulti a képregény. Nagyon sokféle nyelven beszélő emberekkel találkozunk. Ilyenkor a másik fél nyelvén lévő szöveg is megjelenik, így érzékeltetve, hogy beszélnek, de közben azt is, hogy a főszereplők nem értik a másik felet (kivéve ha értik). Nekem pedig nagyon furcsa volt, mert a fejemmel értettem, hogy mi történik, de közben a szívem érteni akarta az idegen szöveget is (legalább hátulra lapozós, függelékes módon is). Tudom, tök irreális, hiszen a képek szinte mindent elmondanak, mégis nekem valahogy ez furcsa volt.
A képregény nagyon igényes, a magyar munkába nagyon sok mindent beletettek (vért, izzadságot, és humorérzéket is) és végeredményben öröm volt olvasni. Várom a következő kötetet :)

chibizso>!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

"Szuperhős képregények felől közelítve Moore és O’Neill viktoriánus képregénye egyfajta irodalmi Bosszúállók vagy Igazság Ligája sztoriként is értelmezhető.

A mindent fenyegető veszély érdekében össze kell hívni a csapatot. Ennek megfelelően az első három fejezet a szereplők toborzásáról szól. Mina Murray egy Campion Bond nevű férfi kérésére keres fel különböző, viktoriánus korabeli regényekből ismert figurákat. Legelső útja Allan Quatermainhoz visz Egyiptomba, akit Moore eredetileg Henry Rider Haggard Salamon király kincse című kalandregényből kölcsönzött. Később egy elég húzós helyzetben feltűnik Dakkar herceg, vagyis Jules Verne egyik emblematikus szereplője, Nemo kapitány. Végül az amúgy sem átlagos csapathoz csatlakozik dr. Henry Jekyll/Mr. Hyde, aki az alakulat Hulkja is lehetne akár, majd a Láthatatlan ember, aki az egyik leggenyóbb (szuper)hős gonosz, akit valaha megrajzoltak.

A képregény a kor kaland- és gótikus regényeit idézi meg, és azok szellemiségét figurázza ki.

A történetet erősen átszövi a viktoriánus korra jellemző imperialista öntudat és a Viktoriánus erkölcs magasztos tisztelete. A kor jellegzetességeivel karöltve jelenik meg az akkori popkultúra, a már említett kaland és gótikus regények. A legelső fejezetek tisztán a 19. századi újságokban közölt folytatásos sztorik stílusát idézik: egzotikus helyek, tisztes úriemberek és úri hölgyek, meglepőbbnél meglepőbb fordulatok, majd végül a boldog happy end. Mr. M megjelenésével azonban egyszerre vesz izgalmas fordulatot, és válik igazán intelligenssé az elbeszélés. Ezzel Moore bizonyítja írói kvalitásait, megmutatja, képes bármilyen korábbi szerzőt hűen imitálni, – ez esetben Sir Arthur Conan Doyle-ét – sőt átvenni írói gondolkodásukat, és azt kreatívan felhasználni saját világában."

– bővebben: https://roboraptor.24.hu/2019/05/24/kulonleges-uriember…

TiaManta >!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Nagyon fura egy stílusa van, meg olyan érdesen érdekes is. Vajon a folytatásban eltudom dönteni mit érzek? Ide vele minél hamarabb hogy eldönthessem. Amúgy meg egy újabb igényes, szép kemény táblás a polcomon, amire jó ránézni, különösen az ilyen kis könyv fétissel rendelkezőknek.

3 hozzászólás
Hollóhát>!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Nem vagyok túl büszke magamra, de tény, hogy nem sikerült minden szereplőt beazonosítanom. A Salamon király kincsét nem olvastam, így Quatermain-ről nem nagyon tudok véleményt mondani. Mina kiléte sem esett le, pedig anyám, ehhez aztán voltak utalások. Legalább a Drakula halott és élvezi örökérvényű darabot elégszer láttam ahhoz, hogy le kellett volna esnie (leghitelesebb forrás). Biztos voltak más utalások is, amik torpedóként süvítettek el a fülem mellett, nekem meg halál nyugalommal nem esett le, miről van szó.

Egyébként szórakoztató volt, főleg az átvezető szövegek. El tudnám képzelni, hogy egy régi recsegős rádióból szól, azon az igazi vintage bemondóhangon. Vagy egy fekete-fehér mozifilm felvezetőjeként vetítik le, miközben egy frakkos alak vadul zongorázik a háttérben.
Olyan nagyon mély benyomást azért nem tett rám a történet, mint sok más olvasóra. Mina vitte a vezérfonalat, különleges úriemberek helyett a különleges hölgy. Még a láthatatlan ember karakterét találták el nagyon, amilyen gátlástalan szemétláda, épp annyira egyedi lett.

A kiadás igényes, de karakterrajzok annyira nem nyűgöztek le. A Nautilus-ról, meg (azt hiszem) egy „felnyithatós” gőzhajtású hídról volt egy-egy hatásosabb kép. Mondjuk, sokszor el tudtam volna képzelni egy kicsit kreatívabb elrendezést is, mint a – 3x3 db azonos méretű téglalap, oldalakon keresztül. Ez a szindróma főleg a vége felé jelentkezett. Olyan lehangoló volt, mintha le akarták volna tudni az egészet. Vagy csak nekem volt ilyen érzésem? A képregényekben pont azt szeretnem, hogy játszanak a térrel, trükköznek a panelek méretével, elhelyezésével. Mutass nekem bármilyen harcjelenetet 3x3 egymástól egyenlő távolságra lévő egyforma kockában, hát nem fog szétvetni az izgalom.

A végén lévő szöveges részhez bevallom, nem volt túl sok kedvem. Nagyon nyüglődve erőszakoltam rá magamat. Gondolom a rajongóknak igazi csemege lehet (?), de én szívfájdalom nélkül lemondtam volna róla.

fowler P>!
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Nagyon-nagyon-NAGYON nehezen sikerült belehelyezkednem Moore 1898-as Londonjába. Talán harmadszori nekifutásra nem hagytam félbe a kötetet az első fejezetnél, de még így is keservesen nehezen ment az eleje. A kötelező körök (karakterek felbukkanása, köztük lévő ellenszenv/konfliktus, hátterek bemutatása) a szokottnál valamiért nehézkesebb, döcögősebb volt. Nem sokat segített a dolgon a borzalmasan sikerült filmadaptáció sem, eltelt egy kis idő, míg sikerült nem a színészekkel azonosítanom a karaktereket (és rájönnöm, hogy a pocsékol sikerült casting jóval nagyobb mértékben nyomta rá a bélyegét a filmre mint elsőre gondoltam). Ezt követően viszont beindult a gépszíj, magával ragadott a világ, a történet és a karakterek összjátéka is. A történetről nem írok külön, mert sokan megtették már előttem. Ami nekem kifejezetten nem tetszett, az a kötet végén található elbeszélés. Értem a dolog átkötő, magyarázó jellegét, de nekem nagyon nehezen csúszott le.

Összességében viszont örülök, hogy elolvastam, nekem O'Neill képi világával nem volt bajom, viszont annak kapcsán erős bennem a szkepszis, hogy pusztán Moore neve eladja-e idehaza a folytatásokat is.

>!
Fumax, Budapest, 2019
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700814 · Fordította: Kodaj Dániel · Illusztrálta: Kevin O'Neill

Népszerű idézetek

Fumax KU>!

Roppant költségekbe verve szerény vállalkozásunkat, büszkén mutatjuk be Önöknek Alan Moore uraságot, a kalandos hőskölteményeiről és verbális vérbőségéről messze földön híres aranytollú ángliust

Dávidmoly >!

„A Brit Birodalom mindig is nehezen különböztette meg hőseit a szörnyszülöttjeitől.”
Campion Bond
Egy angol titkosszolga memoárjai
(Messon kiadóvállalat, 1908)

Első rész: Birodalmi álmok

makitra P>!

Drága hölgyem, mit felelhetnék erre? Múltja száműzte önt a tisztes társaságból. A válás még hagyján, de az a másik ügy… Megbecstelenítette egy bevándorló… A többit hagyjuk is. Nem az ön hibája, de hát az emberek pletykásak, nemde?

9. oldal, 1. fejezet - 1. Birodalmi álmok (Fumax, 2019)

Kapcsolódó szócikkek: Drakula · Mina Harker · női szerep · viktoriánus
Dávidmoly >!

Wilhelmina Murray: Hát ez tipikus! Férfiak maguk, vagy kisfiúk? Játszadoznak az elefántölő puskáikkal és a merülő hajóikkal, de ha valaki rájuk pirít, máris eliszkolnak!

Ötödik rész: „A bűn Napóleonja”

Kapcsolódó szócikkek: Mina Harker
Dávidmoly >!

Hawley Griffin (a Láthatatlan Ember): „Jézusom! Megtámadott egy járőrt!” Megbocsássanak, azt hittem, ez egy titkos katonai egység, de most már látom, hogy női dalárda!

Ötödik rész: „A bűn Napóleonja”

Dávidmoly >!

Nemo kapitány: Nesztek! Gyertek csak, angol kutyák! Gyarmatosítsátok a túlvilágot!

Hatodik rész: Az égi vendég

Kapcsolódó szócikkek: Nemo kapitány
1 hozzászólás
Dávidmoly >!

Nem volt valódi személyisége, az énnek csupán árnyéka kísértett benne. Nyugalmi állapotban, a maga természetes közegében alárendelt képzetként létezett„ egy öntudatra ébredt gondolat aspektusaként, amely élő, komplex szimbólum formájában az emberi elme legmélyebb bugyraiban, vagy a velük határos furcsa, határtalan s anyagtalan óceánokban tenyészett. Az a néhány felfedező – elmeháborodottak, boszorkánymesterek, filozófusok –, akik felkeresték e borzadályos transzcendens birodalmakat, s megpróbálták lajstromba venni lakóit, tudtak e mindent átfogó burjánzásról, és nevet is adtak neki. Yuggothnak hívták. Egyesek egy bolygó formájában találkoztak vele, mások istenként vagy lelkiállapotként érzékelték.
A kaptárszerű metakonstruktumot alárendelt fogalmak miriádja alkotta, őket kisebb istenekként tartották számon, amelyek egyszerre voltak a központi, förtelmesen eleven idea-góc követei s avatárjai. E partikuláris jelenségeket lloigorként emlegették, de mindegyiknek volt saját neve és csak rá jellemző attribútumai. Mindegyik alá tartozott egy elementál, amely embertelen akaratuknak engedelmeskedett.
A lény, amely most az anyagi létet ízlelgette a beomlott s elhanyagolt Ragnall-kúria lobogó fénnyel teli könyvtárában, nem egyetlen tudat volt tehát, hanem több tudatból, több énből összetapadt gubó. Valahol a mélyén ott lappangott Yuggoth, az alattomos ideák idegen ősfalkája, amely az emberi psziché fénytelen holtágaiban tenyészett. Egy alacsonyabb, közvetlenebb szinten az Ithaqqa nevű lloigorral volt azonos, akit a sarkkörön túli népek a felső légtömegek és az emberi értelem démonaként imádtak. Legmélyén, amennyire egyáltalán képes volt gondolkodni, névtelen elementálként gondolt magára, aki a szélkeltők néven ismert, egyes helyeken Wendigónak nevezett fajhoz tartozott.

Allan és a felhasadt valóság, VI fejezet: Az ébredés

Kapcsolódó szócikkek: személyiség · tudat · wendigo
Dávidmoly >!

Wilhelmina Murray: Kínál mást is homályos példabeszédeken kívül?
Quong Lee: Teát. Kitűnőt.

Harmadik rész: Keleti misztériumok

Kapcsolódó szócikkek: Mina Harker
Dávidmoly >!

Allan Quatermain: Különös, de szívesebben verekednék egy bantu hordával, mint hogy Miss Murray tirádáit hallgassam.

Harmadik rész: Keleti misztériumok

Dávidmoly >!

Wilhelmina Murray: Nem lesz semmi gond, higgye el. A Doktor bizonyára csak bekukkantott. Egy perc, és megy is. Kár, hogy nem tudtam szemügyre venni…
Allan Quatermain: Örülhet. Rémálmai lennének tőle.
Wilhelmina Murray: Quatermain úr, ön semmit sem tud múltamról és lelkialkatomról. És fogalma sincs, miket álmodom. A rémálom számomra megkönnyebbülés volna.

Negyedik rész: A rombolás démonai

Kapcsolódó szócikkek: Mina Harker

Hasonló könyvek címkék alapján

Szabó Levente: Irreverzíbilis
Somogyi György – Dobó István – Tebeli Szabolcs: Kittenberger 2. – A hiéna átka
Mike Mignola – John Byrne: Hellboy 1. – A pusztítás magja
Geronimo Stilton: Az Eiffel-torony titka
René Goscinny: Asterix 6. – Asterix és Kleopátra
Marjane Satrapi: Persepolis – A visszatérés
George Lucas – Cs. Horváth Tibor: Csillagok háborúja
Robert Kirkman: The Walking Dead: Élőhalottak 8. – Ostromállapot
Rick Remender: Orgyilkos osztály 2. – Kölykök a fekete lyukból
Geoff Johns: Zöld Lámpás – Titkos eredet