Alain-Fournier gyönyörű, nosztalgikus regénye egyike az európai nagyromantika utolsó fellobbanásainak, vagy talán előfutára egy soha ki nem teljesedett kisérletnek, amely magasabb szinten, modernül, lélekelemző módszerrel próbálta újjáteremteni a romantikát… Alain-Fournier – aki huszonnyolc évesen, az első világháború legelső áldozatai között esett el – nem a valóságot légiesíti álommá, hanem az álmot varázsolja valósággá, hiszen a gyereklélekben – Augustin Meaulnes és a kicsi Seurel képzeletében – álom és valóság egy, az álom a tapintható valóság elevenségével él és követel, s a mindennapi valóságot álommá színezi a misztériumot sejtő, a játékot komolyan megélő gyerekfantázia… Augustin Meaulnes egy éjszaka eltéved, és rábukkan a titokzatos birtokra. Csodálatos élményekkel és egy kamasz-szerelem gyötrő-gyönyörű terhével tér haza. Esztendőkön át keresi hiába a titokzatos birtokot. Felnőtt korában aztán az élet felkínálja neki a gyerekkor csodáját, de az már felnőtt valósággá… (tovább)
A titokzatos birtok 49 csillagozás
Az ismeretlen birtok címen is megjelent.
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Fehér Holló Könyvek Magvető · Magvető Remekírók
Kedvencelte 6
Várólistára tette 38
Kívánságlistára tette 18
Kiemelt értékelések
Mondják, hogy az álmodozás az élet megrontója… Nem tudom, hogy ez általában véve igaz-e, de az biztos, hogy ebben a regényben félresiklott az élete azoknak, akik vakon kergették az álmaikat. Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy összefogottan tudjak írni a történetről, de talán nem is kell felesleges köröket futnom… Azt hiszem, a legtöbben el tudjuk képzelni (vagy már meg is tapasztaltuk), hogy milyen az, amikor egyetlen dologtól tesszük függővé a boldogságunkat. Összeomlik az egész világ, ha nem kapjuk meg azt az egyetlen dolgot – és sokszor összeomlik akkor is, amikor megkapjuk…
Az egész hosszú regénynek álomba vesző, szomorkás a hangulata, és hiába vannak a napfényes, „boldog gyerekkor” -fejezetek, ezek sem oszlatják el a mélyben megbúvó melankóliát, … mert a történet alapjában véve másról sem szól, mint a múlandóságról… A maga módján tetszett, de nem hiszem, hogy valaha is újraolvasom. 274 oldal után jólesett végre felébredni. :)
Egy gyönyörű történet a szerelemről és a barátságról. Meaulnes és Yvonne érdekes találkozását és szerelmét mutassa be a könyv Meaulnes barátja Seurel szemszögéből. Meaulnes, miután megszökik az iskolából, barangolása során véletlenül rálel a birtokra ahol találkozik élete szerelmével. A könyv végéig tűkön ülve vártam, hogy végre találjon megint egymásra a két szerelmes, mivel egész végig az járt a fejemben, ez két ember egymásnak lett teremtve, nem lehet az, hogy soha többé ne találkozzanak. Ám ennek meglett az ára spoiler
Léleksimogató, számomra ez volt ez a könyv. Amikor olvastam elöntött a nyugalom, és mivel jelenleg zaklatott napjaimat élem, nagyon jól esett olvasni. Nagyon drukkoltam a szereplőknek, hogy mindenki megtalálja a boldogságát. A titok nem volt akkora, mint amire számítottam, de ez semmit nem von le a könyv értékéből. Ha valami keserédesen szépre vágysz, akkor ezt feltétlen olvasd el.
Valahol mindenki itt él a lelke mélyén, az elveszett, vagy elvesztegetett gyermekkor titokzatos birtokán. És mind egy vezetőre vágyunk, jelzőfényre az előttünk magát sebzettnek és törődöttnek mutató egyenetlen útszakaszokon. Hiszek a mesékben, mert hinni akarok bennük. Hiszek a mesélőknek, főleg az olyanoknak, akik nem ámítanak, nem csapnak be, vernek át, olyasféle szeretett illúziót keltenek, amibe jó elrévedni, picinykét belefeledkezni. E regény írója is efféle mesélő. De meséje mögött felsejlik a torz valóság is. Mint minden jó és lelkes mesében. Akkor jó, ha picit belésajdul a lélek. Fájt ez a történet, mert akartam, hogy fájjon. És jó volt ébredni belőle. De az már nem fájt, gyógyult, mentett sebhelyként tündökölt szívem felett.
Elég vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nem éreztem extázist, hogy ezt megérte elolvasni, viszont időpocsékolásnak sem éreztem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagy izgalommal álltam neki a pozitív vélemények hatására, de elég gyorsan elakadtam benne (nagyjából a könyv felénél), ahol feladtam. Untatott, fojtogatott, rám nehezedett. De az is lehet, hogy csak nem a megfelelő időben kezdtem neki.
A napokban újra a kezembe akadt (nagyjából fél év elteltével), és folytatni kezdtem, mert dühített az érzés, hogy félbe hagytam. Furcsa volt: vagy én változtam közben valamennyit, vagy pedig a könyv lett egyre érdekesebb a felétől, de ezúttal nem találtam unalmasnak. Egyszerűen jó volt. Szomorú és elgondolkodtató is. És tényleg: milyen sokszor keressük, kutatjuk a saját boldogságunkat úgy, hogy valójában már rég birtokunkban van minden, ami szükséges hozzá.
Azt mondom, hogy aki az elejét unja, ne adja fel! A második fele megéri.
Népszerű idézetek
Meaulnes valamennyi vendéggel egyformán jól érezte magát; egy sem akadt közöttük, aki bizalmatlanságot ébresztett volna fel benne. Évek múlva így fogalmazta meg ezt az érzést: Ha valaki – magyarázta – valami megbocsáthatatlan vétket követ el, keserűségének, elesettségének napjaiban arról álmodik néha, hogy: „Mégiscsak vannak valahol a földön olyanok, akik biztosan megbocsátanának nekem.” Öreg emberekre gondolunk ilyenkor, nagyszülőkre, akik mindent elnéznek, mindent megbocsátanak s akik látatlanban meg vannak győződve arról, hogy amit csak teszünk, az mind-mind helyénvaló.
70. oldal
Meaulnes egy fasorba kanyarodott be, ahol alig pár lépésnyivel előtte ott sétált az ismeretlen leány. Egy pillanat múlva már ő is ott poroszkált az oldalán. Tulajdonképpen még arra sem volt ideje, hogy valami bókot kigondoljon. Csak ennyit mondott:
– Hogy maga milyen szép!
15 fejezet: A találkozás
Még mindig ide járok a ház elé - kezdte sorait. Még mindig visszavárom, bár tudom, hogy az égvilágon semmi reményem sem lehet, várom tébolyultan, eszelősen. Csak csatangolok a hűvös, őszi vasárnap estéken, mikor már kezd leszállni az éj; nem tudom rászánni magam, hogy hazamenjek, hogy lehúzzam a redőnyöm. Valami odaűz a házuk elé, a huzatos utcába.
Olyan vagyok már, mint Sainte-Agathe-ban a falu bolondja, az öreg nénike, aki minden percben kirohant a háza elé s elnézett hosszan, szemei fölé tartva a kezét La Gare irányába, hogy jön-e már a fia; pedig régen halott volt szegény.
Csak ülök ott nyomorultan, vacogva a padon. S azzal játszadozom képzeletemben, hogy valaki gyengéden megérinti a karom… S ha megfordulnék, Ő állna előttem. „Ne haragudjék – mondaná egyszerű szavakkal –, hogy kissé megvárakoztattam.” S akkor minden fájdalmam, minden őrületem tovaszáll majd. Karonfogva lépünk be a palotába. Bundáján hópelyhek csillognak, s fátyla is nedves egészen; s ahogy belibeg a szobába, magával hozza a ködök fojtó szagát. Odamegy a kandallóhoz, megcsillan a fényben zúzmarás szőke haja, s elnézem hosszan, amint a lángok fölé hajol gyönyörű metszésű profilja…
De jaj, az ablaka mozdulatlan, fehér függönye meg se rebben. S az ismeretlen birtok ifjú úrnője vajon most is kinyitná-e? Most, amikor már semmit, de semmit se tudnék mondani néki?…
Véget ért a kalandunk. Dermesztő hideg tél vár ránk, akárcsak a sír. Talán ha majd meghalunk, a halál talán majd mindent megold. Megfejtődik a titka ennek a rossz emlékű kalandnak, talán ott folytatódik s talán ott más lesz a vége…
Seruel, valamikor azt kértem tőled, hogy gondoljál rám. Ma azt mondom inkább: jobb, jobb, ha elfelejtesz. Jobb lesz mindent, mindent elfelejteni.
A.M.
158-159. oldal (Magvető, 2004)
Néhány nagyobb színfolttal, egy-két erősebb ecsetvonással fel is vázolhatom a lakásunkat. Vadszőlővel befuttatott, hosszúkás, vörös téglaépülete a városka szélén állott. Öt szárnyas üvegajtaja volt s hatalmas, tágas udvara, külön az iskolások számára elkerített hellyel. Ugyancsak itt volt a mosókonyha is. Az udvarba, melynek eleje a városka felé nézett, széles, faragott kertkapun át juthattak be a diákok. A ház északi oldala mellett húzódott el az országút, mely a három kilométernyire fekvő La Gare-ba vezetett; kis rácsos vasajtón át léphettél itt ki a szabadba. Hátul, dél felé, mezőket lehetett látni, kerteket, réteket, ezek mind a szétszórt, nagykiterjedésű tanyavilághoz tartoztak.
Első fejezet
Semmi nem zavarta meg a közeli partok csodálatos csöndjét. Lassan siklott tova a hajó, csendesen dohogtak a gépek s álmatagon csobogott a víz. Minden olyan volt, mintha legalábbis nyár dereka volna. Biztosan valami nyárilak előtt kötnek majd ki, egy illatos, virággal teli kertben. Az ismeretlen lány majd a virágok közt sétál fehér napernyőjével. És késő estig hallgatják majd a turbékoló gerlicéket… De hirtelen metszőn, vadul arcukba csapott a szél, s a furcsán összeverődött vendégeket rádöbbentette arra, hogy mindez csalóka ábránd csupán, hiszen még itt a tél, a december!
Tizenötödik fejezet
A legkomolyabb fiatal lány volt, a legtörékenyebb nő. Nehéz aranyszőke fürtök csüngtek a homlokába, s gyönyörű rajzú, finom metszésű arcába. Ragyogóan hamvas volt a bőre, mit két rózsaszínű folttal színezett ki a nyár… Csak egyetlen árny suhant át olykor ezen a tökéletes szépségen, olyankor, amikor bánat érte, ha elkedvetlenedett, illetőleg elég volt annyi is, ha csak elgondolkodott, mélyen eltűnődve, ragyogó, tiszta arca elpirult, hasonlatos lett a vörös márvány erezetéhez
Második fejezet FLORENTIN NAGYBÁCSIMÉKNÁL
De hogyan képzelhető el arról, (…), aki már egyszer megfordult a Paradicsomban, hogy aztán úgy tudjon élni tovább, akár a többi halandó?
Negyedik fejezet A VÁRATLAN HÍR
Hasonló könyvek címkék alapján
- Victor Hugo: A nyomorultak 91% ·
Összehasonlítás - James Fenimore Cooper: Vadölő 87% ·
Összehasonlítás - Mary Shelley: Frankenstein 81% ·
Összehasonlítás - Anne Brontë: Agnes Grey 78% ·
Összehasonlítás - Alekszandr Szergejevics Puskin: Anyegin 78% ·
Összehasonlítás - Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg 93% ·
Összehasonlítás - Émile Zola: Hölgyek öröme 89% ·
Összehasonlítás - Jules Verne: A rejtelmes sziget 88% ·
Összehasonlítás - Alexandre Dumas: Korzikai testvérek 82% ·
Összehasonlítás - Raymond Radiguet: A test ördöge 76% ·
Összehasonlítás