A ​filozófia vigasza 5 csillagozás

Alain de Botton: A filozófia vigasza

Alain ​de Botton, a svájci születésű, Angliában élő fiatal író-filozófus e könyvének kirobbanó nemzetközi sikerét némely értelmiségiek fanyalogva fogadták, felpanaszolván, hogy „a filozófiáról való fecsegésnek nagyobb keletje van, mint a filozófiai műveknek” (lásd még Jostein Gaarder Sophie világa című korábbi „megabestsellerét"). Pedig de Botton csak komolyan vette és visszaállította jogaiba a régi görög filozófiaszemléletet. "Ahogy az orvostudománynak semmi haszna, ha a test betegségeit nem űzi el, ugyanúgy a filozófia is értelmetlen, ha a lelki fájdalmakat nem szünteti meg” – jelentette ki Epikurosz, az ókori bölcselő. Kései utóda ennek szellemében vett tehát hat olyan boldogtalanságforrást, amely mindannyiunk számára ismerős – népszerűtlenség, pénztelenség, csalódások, fogyatékosságok, szívfájdalmak, nehézségek – és hat szellemes, szórakoztató, közérthető és mégis mélyenszántó esszében megvizsgálta, miképpen meríthetünk vigaszt ezekre a bajokra Szókratész, Epikurosz, Seneca,… (tovább)

Eredeti mű: Alain de Botton: The Consolations of Philosophy

>!
Európa, Budapest, 2005
312 oldal · ISBN: 9630778769 · Fordította: Barkóczi András

Enciklopédia 20

Szereplők népszerűség szerint

Friedrich Nietzsche · Arisztotelész · Marcus Tullius Cicero · Montaigne · Publius Terentius Afer


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 14


Kiemelt értékelések

>!
Morpheus
Alain de Botton: A filozófia vigasza

Mit mondjak… Nem igazán leltem vigaszra. Viszont bebizonyosodott előttem, hogy bő 2500 évvel ezelőtt, is ugyanolyan sötét, végtelenül ostoba (lásd Montaigne) és birka volt az emberek nagyobb része (lásd Szokratész meggyilkolása, aki egymagában többet ért, mint az akkori Athén nagyobbik fele), soha nem volt aranykor, se ezer, se száz, se ötven évvel ezelőtt – legalábbis nem a civilizációban –, éppen ezért minden ami visszahúzná az emberiséget régebbi állapotába, hazugság a javából, ennyit a konzervatív eszmékről. Semmit sem változott az ember, bár már minden megvan, amivel jobbá lehetne tenni ezt a világot, de hát ez senkit sem érdekel. Mi marad hát, semmi több, csak annyi, hogy amit elrontottak bennünk gyerekkorunkban a szüleink és a társadalom, iskola és egyéb szörnyeteg intézmények, felnőttként – már ha egyáltalán ráébredünk – megkezdhetjük kiegyengetni. Ebben segít ez a könyv is, találtam bennük – ha mint említettem vigaszt nem is –, de olyan utakat, amelyekre innentől jobban oda fogok figyelni. Mint például az, hogy a boldogsághoz hozzá tartoznak a barátok, ám a barátokon nem azokat értem, akikkel jól eltölthetem az időt – bár az se rossz –, hanem akikkel önmagam lehetek, akik nem ítélnek sem el, sem meg, mellettem állnak és megbízhatók. Természetesen ezt először magamtól várom el, erre sokkal jobban oda fogok figyelni. Másrészt pedig amíg van egy viskó, ahol lakhatok, nem éhezek, nem fázok és ruhám is van, addig ennyi elég is – a szegénység nem bűn (bár nem is mindig erény) -. Amit még meg kellene valósítanom, hogy valahogy tudjak egy kis pénzt keresni, anélkül, hogy megbetegíteném magam fizikailag, anélkül, hogy szembeköpjem magam, mert ahol dolgozom, az hazudik, megtéveszt, becsap, manipulál… Netalán valami olyat, amit örömmel csinálnék. Hát ez a vágyam, a céljaim. Aztán igyekezzünk eldönteni – bár arra nem kapunk receptet Senecától, hogyan –, melyek azok a dolgok, amiken nem lehet változtatni, és melyek, amiken lehet. Előbbieket hagyjuk a fenébe, utóbbiakért pedig tegyünk, ne adjuk fel. (Hát ezekkel még gondban vagyok…)
Montaigne végtelenül szimpatikus filozófus, olyan hétköznapinak látszik, aki felismeri, hogy az ész bizony nagyban függ a testtől, az érzelmektől, és bizony nem az ész az úr, hanem épp fordítva, és aki ezekről nem beszél – legyen az akár a szellentés is –, az épp az élet nagyobb felét tartja homályban. És ebben a homályban aztán minden tenyészik, csak jó nem, előítéletek, prűdség, titkolózás, képzelgések, szorongások. Ha megvilágítjuk mindezt, akkor ezek is kezelhetővé válnak. És amit Montaigne Terentiustól vesz át, és amit én meg tőlük:
Homo sum, humani a me nihil alienum puto.
Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi.
Vagyis felőlem védheti bárki azt, amit szülőföldje értékeinek tart, de egyrészt semmi joga nincs sem arra, hogy másokra kényszerítse azt, sem arra, hogy mások szokásait, értékeit kevesebbnek tartsa a magáénál – nem sorolom, mennyi genocídium történt és történik amiatt, hogy az emberek többsége ezt a büdös életben nem fogja belátni, alkalmazni –, és legyen az bármilyen agresszív vallás, párt vagy világnézet, meg kell tagadni mind a kényszert, mind az előítéleteket. Szintén mélyen elkeserít, hogy bő háromszáz éve már megmondta Montaigne, mit kellene tanítani az iskolákban. Nem a tudományt, nem a biflázást, hanem arról kellene tanítani, hogy mi a szeretet, szerelem, nemiség, betegség, halál, gyerekek, pénz és becsvágy, stb. Azóta se sokan fogadták meg ezt a bölcs tanácsot – a néhány demokratikus iskolát kivéve –, márpedig ha nem jön létre egy új szemléletű generáció, lényegében nem fog változni semmi. Persze akiké a hatalom, azok ezt nem akarják, sőt ellene mennek a reformoknak, akiknek meg csak a kövér agymosás van a markukban, azt hiszik, hogy az az oktatás, amit ők is rühelltek – csak nem akarják tudomásul venni – majd az ő gyereküknek is jó lesz. No de néhány évtized, és nem lesz ezzel gond, megoldja ezt a kérdést a globális felmelegedés, a fajok kipusztulása, meg a többi. Kár is rá szót vesztegetni.
Próbál Botton Schopenhauerrel vigasztalni minket, már ami a szerelmi csalódásokat illeti, hisz a szerelem alárendelt annak, hogy az utódok a fősodor felé tendáljanak, és az, hogy a szülők mennyire illenek össze, nemhogy lényegtelen, hanem ezen elv miatt éppen két olyan ember fog összekerülni, akik sok tekintetben egymásnak ellentétei, épp ezért a végzet eleve elrendelt… Mit mondjak, ez sem vigasztalt, és a barátságokból szövődő szerelmeknek se lesz más a végük. Szóval szerintem a kutya nem itt van elásva.
Végül Nietzsche bölcsességeire bólogattam – aki szintén becsülte Montaigne-t, és először Schopenhauert is, majd megtagadta (jól tette) –, aki azt mondja, hogy a szenvedés elől ne meneküljünk, aki elmenekül, megfosztja magát mindentől, ami magasabb, amiért érdemes élni. Merjünk vágyni, akkor is, ha elérhetetlen, és soha ne tagadjuk meg a vágyainkat, mert akinek nincsenek vágyai, nem is él, csak létezik. Ha szenvedünk is, mert elhagynak, mert nem szeretnek viszont, még mindig jobb, mint elzárkózni, lefitymálni és elvágni a lehetőségét annak, hogy kinőhessen belőle valami szép, valami nagyszerű.

7 hozzászólás
>!
vargajudit P
Alain de Botton: A filozófia vigasza

Népszerűtlenségre Szókratész, pénztelenségre Epikurosz, csalódásokra Seneca, fogyatékosságokra Montaigne, szívfájdalmakra Schopenhauer, nehézségekre Nietzsche: ez Alain de Botton ajánlata, ami a filozófia vigasztaló hatását illeti. A cím alapján nem erre számítottam, hanem egy-egy problémához tartozó többféle megközelítésre – ez sokkal jobban érdekelt volna, és ehhez képest csalódás volt. Előzetes várakozások nélkül valószínűleg nem lett volna az.
A fülszöveg szerint a könyv alapján készült egy BBC sorozat is. Nekem viszont gyanús, hogy fordítva történt: előbb volt a sorozat, és abból íródott a könyv; esetleg a szerző eleve egy BBC-sorozat-forgatókönyve-stílusú könyvet szeretett volna írni. Mindenesetre szórakoztató, könnyen érthető, és képek is vannak benne: kaphatta volna a Hat könnyed előadás híres filozófusokról címet is.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Morpheus

    Idézésre csábít, ha valamely szerző éppen a mi legsajátabbnak érzett gondolatunkat fejezi ki, méghozzá olyan világosan és és lélektanilag pontosan, ahogyan mi nemigen tudnánk. Jobban ismer minket, mint mi magunkat. Frappánsan megfogalmazza azt, ami bennünk tétova és kusza, és a helyek, amelyeket könyvében ceruzával aláhúzunk, a lapszélen megjegyzetelünk vagy kimásolunk, jelzik, hogy hol találtunk egy darabkát önmagunkból, hol az az egy-két mondat, ami mibennünk is mocorgott – s ez persze még meghökkentőbb, ha a mű a tógák és az állatáldozatok korában íródott. Ezeket a mondatokat tehát hálából, amiért emlékeztettek rá, hogy kik is vagyunk mi valójában, átemeljük a saját könyvünkbe.

193. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idézet
2 hozzászólás
>!
Morpheus

(…) ezért vélte úgy Seneca, hogy a bölcsesség nem más, mint annak a helyes megítélése, hogy mikor áll módunkban vágyainkhoz igazítani a valóságot, és mikor kell békésen elfogadnunk a megváltozhatatlant.

130. oldal

Kapcsolódó szócikkek: elfogadás · Seneca · vágy · valóság
>!
Morpheus

Hogyan viszonyuljunk Nietzsche szerint az előttünk álló akadályokhoz? Úgy, hogy rendületlenül higgyünk abban, amire vágyunk, még akkor is, ha nem érjük el, és talán soha nem is fogjuk elérni. Másképpen fogalmazva, ne engedjünk a csábításnak, és ne ócsároljunk vagy bélyegezzünk meg valamit pusztán azért, mert túlságosan nehéz a birtokába jutnunk.

285. oldal

Kapcsolódó szócikkek: akadály · Friedrich Nietzsche · vágy
>!
Morpheus

A gazdag ember lehet tiszteletre méltó, de ez attól függ, hogyan szerezte a vagyonát, s önmagában véve a szegénység sem árul el semmit az ember erkölcsi értékéről.

26. oldal

Kapcsolódó szócikkek: erkölcs · érték · gazdagság · szegénység · tisztelet
>!
Morpheus

Ugyanolyan oktalanság a nem kényszerű állapotba beletörődnünk, mint a kényszerű állapot ellen lázadnunk.

132. oldal

>!
Morpheus

(…) a puszta tény, hogy ellenállásba ütköztünk, önmagában soha, semmilyen körülmények között nem bizonyítja gondolkodásunk és életvitelünk helytelen voltát.
    Nem azzal kell törődnünk, hogy hányan ellenkeznek velünk, hanem hogy milyen okból teszik.

37. oldal

2 hozzászólás
>!
Morpheus

Ha választhat emberlét és kecskelét között, Montaigne végső soron talán mégis az előbbi felé hajlott volna – de éppen csak. Ciceró jótéteményként festette le az értelmet. Tizenhat évszázad múltán Montaigne ennek az ellentettjével állt elő:
Ha csak annyit tanulunk, hogy ostobát mondtunk vagy tettünk, az még semmi; azt kell megtanulnunk, hogy ostobák vagyunk: ez minden másnál sokkal bőségesebb és fontosabb tanulság.

146. oldal

>!
Morpheus

    A Montaigne könyvtárszobájának mennyezetére festett ötvenhét felirat között szerepel Terentius mondata is:
Homo sum, humani a me nihil alienum puto.
Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi.
Montaigne lóháton és képzeletben átlépte a határokat, s példájával arra ösztönöz bennünket, hogy szabaduljunk meg helyi előítéleteinktől, ne hagyjuk magunkat ezektől megosztani, hanem az egész világgal azonosuljunk és annak legyünk polgárai.

176. oldal

Kapcsolódó szócikkek: előítélet · Montaigne · Publius Terentius Afer
2 hozzászólás
>!
Morpheus

Sok esztendő múltán Montaigne eltöprenkedett La Boétie iránti vonzalma okán, s arra jutott, hogy valamennyi ismerőse közül egyedül La Boétie értette meg őt igazán. Lélektani éleslátásával lehetővé tette számára, hogy önmaga legyen. Kendőzetlenül megmutatkozhatott előtte, s feltárhatta jellemének értékes, ám mindaddig háttérbe szorított dimenzióit. Ez pedig arra utal, hogy nemcsak azért választunk barátot, mert kedves és kellemes társaságra vágyunk, hanem azért is – s ez talán még fontosabb számunkra –, mert barátunk megértése annak az embernek szól, akinek mi magunk tartjuk magunkat.

177-178. oldal

Kapcsolódó szócikkek: barátság · Montaigne
1 hozzászólás
>!
Morpheus

Egy állítás akkor igaz, ha cáfolhatatlan. Ha viszont cáfolható, akkor bármennyien elhiszik is, szükségképpen hamis, tehát jogunk van kétségbe vonni.

30. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ágoston László: Az ember és a technika
A. Bogomolov – J. Melvil: A mai polgári filozófia főbb irányzatai
Szabó Attila: Leibniz lételmélete
Heller Ágnes: Az igazságosságon túl
Ambrus János (szerk.): A Lukács-vita
Erdélyi Ágnes: Max Weber Amerikában
Nigel Warburton: A filozófia rövid története
Jean le Rond d'Alembert: A zene szabadságáról
David Hume: Vizsgálódás az emberi értelemről
G. B. Kerferd: A szofista mozgalom