A ​század 5 csillagozás

Alain Badiou: A század

A ​20. századot meg- és elítélték már: a totalitárius terror, az utópikus és bűnöző ideológiák, az üres illúziók, a népirtások, a hamis avantgárdok, valamint a demokratikus realizmus helyébe lépő absztrakciók századának minősítették.
Nem kívánok védőbeszédet mondani egy olyan vádlott mellett, aki egyedül is meg tudja védeni magát, mint Frantz, Sartre Az altonai foglyok című darabjának főhőse, amikor azt mondja: „Vállamon hordom a századokat, ha fölegyenesedem, összeomlanak." A vizsgálódásom pusztán arra terjed ki, amit ez az elátkozott század mondott arról, micsoda is ő. Meg akarom nyitni a század dossziéját, de nem a bölcs bírák ítélete alapján, akinek önmagunkat tartjuk, hanem a század önmeghatározásai alapján.
Ehhez felhasználok verseket, filozófiai töredékeket, politikai gondolatokat, színdarabokat. Olyan anyagokat, amelyekben a század vall önnön életéről, drámájáról, alkotásairól, szenvedélyeiről.
Mint látni fogják, az előzetes ítéletekkel szemben ez a… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Radikális gondolkodók

>!
Typotex, Budapest, 2010
324 oldal · ISBN: 9789632790763 · Fordította: Mihancsik Zsófia
>!
Typotex, Budapest, 2009
ISBN: 9789632792156 · Fordította: Mihancsik Zsófia

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Fernando Pessoa


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 9


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Alain Badiou: A század

Alain Badiou XX. századi kulcsszövegekből (Mandelstam, Brecht, Freud, Celan, Pessoa stb.) kiindulva igyekszik megfogalmazni, hogyan határozható meg (művészet)filozófiai értelemben a század, mint olyan. Én meg azt tanácsolnám mindenkinek, ha kedves az élete, hogy soha ne kérjen meg filozófust verset elemezni. Személyes tapasztalatom ugyanis, hogy a kérdésre, miszerint „Mire gondolt a költő?”, számos válasz adható, köztük olyanok, mint a „Basszus, holnap lapzárta, és még három versszak hiányzik!” vagy az, hogy „Azt a kutyaúristenit, hogy én mekkora zseni vagyok, megírtam hexameterben egy szimpla fogmosást!” Ezek az alternatív (de racionális!) válaszok azonban egy filozófus magyarázataiban valamiért egyáltalán nem merülnek fel, viszont bemelegítés nélkül képes eljutni egy töltelék jelzőből egészen a költő fiatalon elhalt dédapjának Weltschmerz-éig. Itt voltaképpen arról van szó, hogy a „Mire gondolt a költő?” kérdés átalakul az elemző fejében a „Mire kellett volna gondolnia a költőnek?” kérdéssé – fontos látni persze, hogy a két kérdésre adott válaszok ideális esetben akár meg is egyezhetnek, ha feltételezzük a művész abszolút tudatosságát (bár tulajdonképpen feltételeznünk kéne a művész és az értelmező elméjének teljes azonosságát is), csak hát… miért is kéne feltételeznünk?

Persze ez valahol minden értelmezés sajátja, így Badiou munkáját sem ekézném ezért – helyenként kifejezetten eredeti javaslatokat tesz a század tematikáinak meghatározására. Számára a századot a valóság iránti elementáris vágy jellemezte, aminek törvényszerű következménye volt, hogy igyekezett azt megtisztítani az ún. „látszatoktól”. Ez az „ők” és a „mi” dialektikus elkülönítéséhez vezetett, és nemritkán ahhoz, hogy kinyilatkoztatta a „jó háború” szükségességét a „rossz háborúk” végleges megszüntetése érdekében. A század kulcsszava pedig az anabázis, vagyis az akarat és a tévelygés szintézise, ami némi egyszerűsítéssel úgy magyarítható, hogy csináljunk már valamit, mindegy is, hogy mit. A végén aztán van egy átkötés az új századhoz, ami egyben felhívás a „formalizált emberiség” elleni védekezésre – az ilyesmit amúgy mindig elég rezignáltan szoktam fogadni. Elképzelem a filozófust a szomjas szemű diáklányok sűrűjében, amint a dehumanizált és uniformizált tömegről szónokol, de én csak annyit hallok ebből, hogy „Bezzeg én! Bezzeg én!” Amit el tudok fogadni (márhogy bezzeg ő) csak éppen nem látom, hogy az önfényezésen kívül miféle filozófiai alakzatot lehet építeni egy ilyen közhelyből.

A szöveg amúgy természetszerűleg, mint a hasonló szövegek általában, egy mentális konstrukció életrevalóságáról szól. Itt annyiban bonyolódik is a helyzet, hogy van ugye egy elsődleges mentális kontsrukció – vagyis az a kép, amit a század nevezetű absztrakcióról alakult ki a fejekben. Ez annyifelé osztódik, ahány idézetszöveg jelenik meg a könyvben, hogy aztán létrejöjjön belőlük egy többé-kevésbé koherens másodlagos mentális konstrukció Badiou fejében, ami aztán vagy találkozik az én (harmadlagos) mentális konstrukciómmal a századról, vagy nem*. Bizonytalan ügy: szellemi lutri. Nabokov mondta volt, hogy a költészet érzékelésének egyetlen szerve az ember megborsódzó háta – ilyen értelemben a filozófiai szövegek érzékelésének egyetlen módja, ha az ember agyát megpöcögteti a szöveg. Nos, az én agyamat nem pöcögtette meg. Érdekes, érvényes modellt vázol fel, de sehol nem éreztem, hogy hűha, most aztán új fényben fürödnek a dolgok. Inkább valami összegzési kísérletnek tudtam látni, mérsékelt sikerrel – olyan fejtegetésnek, ami önmagába kanyarodik vissza, nem érintkezik a világommal. Nem érzem a pontokat, ahol tovább lehetne gondolni, ennek lehetősége nélkül pedig nem is igen tudom méltóképpen értékelni.

* Aztán az egészről írok egy értékelést, ami meg találkozik annak a (negyedleges, ötödleges, satöbbi) mentális konstrukciójával, aki elolvassa – de ebbe már bele se menjünk.

11 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Alain Badiou: A század

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is…” Ez az Orwell idézet akár a könyv mottója is lehetne. A szerző – francia filozófia professzor és aktív baloldali radikális politikus – tizenhárom előadásában arra tesz kísérletet, hogy a saját fogalomrendszere szerinti értelmezését adja a XX. századnak, és ezzel elfogadtassa nézeteit a jelenről is, mely által felhatalmazást nyerhetne a jövő saját szája íze szerinti alakítására.
Badiou filozófiája kiindulásként Platonra és Nietzschére hivatkozik, majd a századból Lenin, Freud, Mao, Sartre és Foucault munkássága a legfőbb viszonyítási pontja. E szerzők gondolatrendszere számomra többé-kevésbé teljesen elfogadhatatlan, ezért hát nem sok okom volt, hogy a könyvet végig olvassam. Ami mégis ott tartott, egy rövid szakasz volt, melyben a világ jelenlegi állapotának néhány jelenségét csoportosította, nem ellenőrizhető, de megdöbbentő statisztikai adatok alapján:
Itt vannak a mai számaim, a lehető legszikárabban: Ma mintegy 500 ezer AIDS-fertőzött ember él Európában. A hármas kezelésnek köszönhetően az elhalálozás náluk meredeken zuhan. Ennek az 500 ezer embernek a nagy része élni fog, még ha súlyos és tartós kezelés árán is. Afrikában az AIDS-szel fertőzöttek száma 22 millió. Gyógyszerek gyakorlatilag nincsenek. Ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége meg fog halni, így bizonyos országokban minden négy vagy talán három gyerek közül egy. Az égvilágon semmi akadálya nincs annak, hogy minden afrikai beteg hozzájusson a szükséges gyógyszerekhez. Elég, ha bizonyos országok, amelyek rendelkeznek a megfelelő ipari eszközökkel, úgy döntenek, hogy gyártanak generikus gyógyszereket, és eljuttatják az érintett népességhez. Minimális pénzügyi erőfeszítésbe kerülne, sokkal kisebbe, mint amennyi a „humanitárius” katonai hadjáratok többsége. Az a kormány, amely nem úgy dönt, hogy ezt teszi, azt dönti el, hogy több tízmillió ember halálában vállal felelősséget. A világ három leggazdagabb emberének összes vagyona nagyobb, mint a világ 48 legszegényebb országának együttes bruttó nemzeti jövedelme.
Tegyük fel, hogy a földgolyó teljes népességének biztosítjuk a napi 2700 kalóriás étkezést, elérhetővé tesszük számára az ivóvizet és az alap-egészségügyi szolgáltatásokat. Ez nagyjából annyiba kerülne, mint amennyit Európa és az Amerikai Egyesült Államok lakossága évente parfümökre költ.
Ezek az állítások elég kemény erkölcsi zsarolási alapok voltak számomra, hogy legalább beleolvassak, lapozgassak a továbbiakban is. A lapozgatásból nem lett semmi, mert a szöveg eleinte annyira elvont filozófiai szakszöveg, hogy folyamatos koncentrált figyelmet követel, különben érthetetlen. A könyv első hét fejezetében szenvedtem. Innen talán csak a Bertolt Brecht politikai-drámai és a Kazimir Malevics művészetfilozófiai megfontolásait elemző részek maradtak meg bennem.
A nyolcadik fejezettől aztán megváltozott a kép, mintha kicserélték volna a szerzőt, elkezdett egyszerűbben, érthetőbben fogalmazni, és nagyszerű irodalmi elemzésekkel támasztotta alá a mondandóját. A Nobel-díjas, de elfeledett Saint-John Perse, és az ismeretlenségben meghalt, majd világhírességgé vált Paul Celan egy-egy azonos című költeményének elemzése, majd Ferdando Pessoa és egy újabb Brecht szöveg párhuzamos végiggondolása megmutatta, hogy mitől lehet a XXI. században sztár egy marxista és maoista gyökerű filozófus. Kivételes gondolati mélység és analitikus képesség jellemzi ezeket az írásait, és mivel alapvetően leíró jellegűek, a didaktikától is mentesek, és hatalmas szellemi élményt nyújt a befogadásuk.
Badiou könye végül az animális humanistának nevezett modern nézetek megbélyegzésére fut ki. Az ember evolúciós gyökereire alapozó pszichológiát, az Isten vagy Emberisten nélküli materialista és ateista elvű tömegdemokráciát, és a kapitalista érdekek által vezérelt pragmatikus liberalizmust tekinti a legfőbb ellenfelének, azaz azokat az eszméket, amelyeket én a felvilágosodás legfontosabb örökségeként a magaménak vallok. Nézeteink tehát nem egyeznek, viszont ennek ellenére jó benyomásom alakult ki a könyvről, és azt jó szívvel tudom ajánlani mindazoknak, akik a történelemfilozófiai és művészetfilozófiai kérdések iránt érdeklődnek, és ennek az igen magas szintű előadássorozatnak a befogadására képesek és kedvet éreznek.
(A könyv a Typotex kiadásában jelent meg, és a honlapján http://www.typotex.hu/konyv/A%20szazad sok egyéb érdekes információ is olvasható róla.)

>!
verdeleth
Alain Badiou: A század

Előrebocsátom, hogy én és a filozófia az kettő. Nem is értek hozzá, és csak kis mennyiségben szeretem. Számomra egy idő után átmegy teljes köldöknézésbe. Valahogy ezzel a könyvvel is így voltam. Érdekel a huszadik század, a történelemfilozófia is az érdekesebbek közül való, plusz egy kedves filós ismerősöm ajánlotta.
Badiou előadássorozata számomra nagyon hullámzó. Voltak nagyon érdekes részek és voltak olyanok, amikor kínomban állandóan azt lestem, hány oldal van még a következő fejezetig. A versek vizsgálata egy ideig érdekes, aztán egy idő után kevésbé. Brecht színdarabjai mindig érdekesek, azokról olvasni is. A Freudról szóló fejezet nem sok újat mondott, de ettől még élvezetes volt. Nekem az egészből a koncepció hiányzott.
A terv, hogy a század néhány művén keresztül világítsa meg az elmúlt száz (illetve kissé kevesebb) évet ugyan teljesült, de szerintem sokkal érdekesebb műveket is ide lehetett volna citálni. Kissé önkényes választás (persze minden választás az), mintha a szerző felállítaná az elméletét és ahhoz keres verseket, drámákat. Ugyan ez sikerült, de nekem nem állt össze teljes egésszé. Mindenbe belekap egy kicsit, máskor meg olyan dolgokon időzik, amik (számomra) teljesen érdektelenek: pl. Sartre és Foucault filozófia problémái. Utolsó fejezet volt, de komolyan gondolkoztam, hogy abbahagyom.
Nagyon érdekes gondolatok vannak a könyvben, Badiou bátor és szókimondó, nyíltan vállalja politikai nézeteit (ettől függetlenül Lenin és Mao veretes idézeteitől kivert a víz is), de kevesebb filozófiai fejtegetéssel és több történelmi példával,néhány érdekesebb, relevánsabb mű elemzésével és némi erősebb koncepcióval több csillag is lenne ez. Persze ez nagyon szubjektív, mert nem vagyok elmélyedve a témában és a filozófiában sem, de nekem most ennyi. Egyébként nem bántam meg egyáltalán, hogy elolvastam, csak jobbra számítottam.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Az „Örökké szeretni foglak” olyan retorikai alakzat, amely roppant hasznos a szexuális kapcsolat aktív energiáinak védelmében, noha magukkal az energiákkal semmiféle összefüggése nincs.

242. oldal

2 hozzászólás
>!
Kuszma P

Hogyan gondolkoztak a nácik? Mit gondoltak a nácik? Mivel mindig mindent visszavezetünk arra, amit a nácik tettek (a gázkamrákban megpróbálták kiirtani az európai zsidóságot), teljesen kizárjuk, hogy akár csak a közelébe is kerüljünk annak a kérdésnek, hogy miközben ezt tették, mit gondoltak vagy képzeltek arról, amit gondolnak. Márpedig ha nem gondolkozunk arról, vajon mit gondoltak a nácik, ezzel azt is kizárjuk, hogy arról gondolkozzunk, amit tettek, következésképpen kizárjuk minden olyan reálpolitika esélyét, amely megakadályozza, hogy ma bárki megtegye ugyanezt. Amíg végig nem gondoljuk a náci gondolkodást, itt marad velünk, végiggondolatlanul, azaz elpusztíthatatlanul.

14-15. oldal Módszertani kérdések

9 hozzászólás
>!
Kuszma P

A század az igazság egyik alakzataként felfogott szerelem nagy százada volt. E tekintetben gyökeresen eltér a romanticizmus fatalista és egyesülésben gondolkozó felfogásától, amelyet Wagner ábrázolt örökérvényű módon a Trisztán és Izoldában. A pszichoanalízisnek nagy szerepe volt ebben a változásban, csakúgy, mint a nők jogaiért folytatott harc egymást követő hullámainak. A legfőbb tét az volt, hogy a szerelmet ne mint sorsot, hanem mint találkozást és gondolatot fogjuk fel, asszimetrikus és egalitárius átváltozásként, önmagunk felfedezéseként.

252. oldal

4 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

A XX. század különleges rakománnyal indul. Tekintsük prológusának az 1890 és 1914 közötti évtizedet. Ezek az évek a gondolkodás minden területén a rendkívüli felismerések időszakát képviselik, azét a sokarcú kreativitásét, melyet csak a firenzei reneszánszhoz vagy Periklész évszázadához hasonlíthatunk. Csak jelzésszerűen említsünk néhányat: 1898-ban halt meg Mallarmé, nyomban azután, hogy megjelentette a modern írás manifesztumának tekinthető Kockadobás című művét. 1905-ben Einstein felfedezi a speciális relativitást – hacsak Poincaré meg nem előzte ebben –, és a fény kvantumelméletét. 1900-ban Freud megjelenteti az Álomfejtést , a pszichoanalitikus forradalom első rendszerezett főművét. Ugyancsak Bécsben, ugyancsak ebben az időszakban, 1908-ban Schönberg megalapozza az atonális zene lehetőségét. 1902-ben Lenin megteremtette a modern politikát, s teremtményét a Mi a teendő? -ben helyezte letétbe. Szintén e század elejére datálódnak James és Conrad hatalmas regényei, megíródik a Proust alapmű, Az eltűnt idő nyomában , ekkorra érik meg Joyce Ulysses e. A Fergeáltal – Russellel, Hilberttel, a fiatal Wittgensteinnel és másokkal együtt – kidolgozott matematikai logika és kísérője, a nyelvfilozófia meghonosodott a kontinensen éppúgy, mint az Egyesült Királyságban. 1912 táján aztán Picasso és Braque forgatja fel a festői logikát. Magányos megszállottságában Husserl kifejti a fenomenológiai leírást. Ezzel párhuzamosan olyan hatalmas zsenik, mint Poncaré vagy Hilbert-Riemann, Dedekind és Cantor nyomán – alapjaiban újítják meg a matematika egész stílusát. A kis Portugáliában, közvetlenül az 1914-es háború előtt, Fernando Pessoa herkulesi feladatokat állít a költészet elé. Méliesszel, Griffithtel, Chaplinnel az épp hogy feltalált mozi is megleli a maga első zsenijeit. Vég nélkül sorolhatnánk ennek a rövid időszaknak a csodáit.

19-21. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Fernando Pessoa · kreativitás
>!
Kuszma P

Én sohasem láttam mást, mint szenzációhajhász zsurnalizmust, amely végeérhetetlenül azt ismételgeti, hogy a filozófia mennyire impotensnek bizonyul, amikor szembe kellene néznie a század bűneivel. A filozófia úgy tárgyalta ezt a kérdést, éppoly jól és rosszul, mint minden más gondolkodási folyamat. Mindenesetre jobban, mint azok, akik ezt a szemére hányják.

155. oldal

>!
Kuszma P

Azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy a század a demonstrációk százada volt. Mi a demonstráció? Olyan kollektív test, amely a közteret (az utcát, a teret) használja fel arra, hogy saját hatalmát a nyilvánosság elé tárja. A demonstráció a testtel felruházott kollektív szubjektum, a mi-szubjektum. A demonstráció a látható testvériség. A testek egyetlen mozgó materiális formába való egybegyűlésének az a funkciója, hogy közölje: „mi” itt vagyunk, „ők” meg (a hatalmasok, a többiek, azok, akik nem lépnek be a „mi” létrehozásába) csak féljenek, és számoljanak a létezésünkkel.

187-188. oldal

>!
Kuszma P

A tisztogatás logikája, jegyzi meg okosan Hegel, nem más, mint létrehozni a semmit. A tiszta szabadságnak végül a halál az egyetlen lehetséges megnevezése, és a „jó halál” az egyetlen dolog, amelyre nemigen lehet gyanakodni.

101. oldal

>!
vargarockzsolt P

A század igazságainak egyike, hogy a Hitler elleni háborúra szövetkezett demokráciák jószerével egyáltalán nem törődtek a zsidók kiirtásával. Stratégiai értelemben ők a német terjeszkedés ellen háborúztak, és nem a náci rendszer ellen.

17. oldal

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Hamvas Béla: Scientia sacra
Hamvas Béla: A babérligetkönyv / Hexakümion
Hamvas Béla: Eksztázis
Hamvas Béla: Silentium / Titkos jegyzőkönyv / Unicornis
Hamvas Béla: Fák
Hamvas Béla: Tabula Smaragdina / Mágia szutra
Hamvas Béla: A száz könyv
Arthur Koestler: Szellem a gépben
Hamvas Béla: Silentium
Montaigne: Esszék