A ​vihar kapujában 87% 244 csillagozás

Nem jelölöm újraolvasásnak, pedig az volt. Csakhogy teljesen, tökéletesen elfelejtettem, hogy valamikor (nyilván a főiskolás éveim alatt, és egészen biztosan Akira Kurosawa filmjei miatt) már végigolvastam ezt a könyvet. Igazán furcsává az teszi ezt a felismerést, hogy az első bekezdés után szinte mondatról mondatra jutott eszembe a novellák folytatása. Akutagava Rjúnoszuke történetei ettől függetlenül is lenyűgöztek. A tanmesék és a realista elbeszélések jellemzőiből összegyúrt furcsa alkotások ezek. Felismerhető bennük a japán hagyomány és az európai modern irodalom hatása. Gyomorforgató, meghökkentő, groteszk ugyanakkor lebilincselő, rabul ejtő világ bontakozik ki az olvasó előtt. Furcsának találhatjuk, hogy az író teljesen háttérbe vonul, semmit nem sejthetünk meg a személyiségéről, az életéről, bármiről, ami rá vonatkozna. Hogy is mondjam? Az írók általában önmagukból merítenek, valamilyen módon beleírják magukat a műveikbe. Akutagava élete állítólag eseménytelen volt. Író volt, semmi több, de nem is kevesebb – talán ez a legfontosabb, ami elmondható róla. Mindössze 35 évet élt, maga döntött a lezárásról: megmérgezte magát. ”Ezüstcsipesszel játszott, de sosem ért hozzá az élethez, nem volt valódi élettapasztalata” – írta pályatársa, Kikucsi Kan. Talán a személyesség hiányából következik az egyetemesség érzése. Bár a japán-kínai kultúrába ágyazottság egyértelmű, az volt a benyomásom, hogy a novellák jó része keletkezhetett volna ötszáz évvel ezelőtt, de lehetnének akár kortárs alkotások is. Akárhogy is, engem magával ragadott ez a világ, olyannyira, hogy máris beszereztem a szerző egy másik kötetét.

Ez a novellás kötet tele van érdekességgel, tanulsággal.
Ez a kötet újdonságot is nyújt, a szerző hiedelem és természetfeletti eszközeit használva az emberi természetről tanulságos és bölcs „leckéket” olvashatunk. Olyan kicsit, mint egy tanmese.
Ha választanom kellene, akkor a Narancs és a Móri tanár úr c. novellát szerettem a legjobban. Mindkettőben az ítélkezés helytelenségére világít rá, és olyan szépen fejezi be a történetet, hogy nem lehet nem szégyellni az emberi ostobaságot.
Ajánlom mindenkinek.

Tizenegy harmatcsepp a lótuszlevélen, vagy épp egy korhadó faágon. Tizenegy csepp bölcsesség, tizenegy csepp esztétika. Egyformák és mégis nagyon különbözőek. Különleges világ. Egyre többet ismerünk meg belőle, mégis titokzatos, furcsa, érthetetlen marad. És épp ezért vonzó. Szépsége még akkor is átjár, ha nem értem.

Ilyen ez a tizenegy novella. Tizenegy példázat az emberről, a döntéseinkről, a jóról és a rosszról, és legfőképpen az erkölcsről. Meg a kelet és nyugat találkozásáról.
Létezik-e a kapu? Átjuthatunk-e rajta egyik világból a másikba? Vagy elpusztulunk a viharban? Szemléletes jelkép! Áttételesen szinte mindegyik novella erről szól.

Nem mindegyiket szerettem. Ezek lehetnek jók, de itt és most nem nekem szóltak. A többség azonban igen. Kiemelkedő a címadó novella, A viha kapujában , de nagyon tetszett A pókfonál, A zsebkendő és A bozótmélyben meg a Tetvek .

Nagyon japánok és mégis nagyon egyetemesek. Általános emberi erköcsi kérdéseket boncolgatnak.

Akutagava történeteit (véleményem szerint) az a meggyőződése befolyásolta, hogy az irodalom gyakorlata univerzális, ezáltal összehozza a nyugati és japán kultúrákat. Ezekben a történetekben a történelem során olyan kulturális identitás kialakulását vizsgálja, ahol Japán a leginkább nyitott volt a külső befolyásokra. A novellák mélyen pszichológiai jellegűek, a morbid vagy a természetfeletti tendencia irányába mutatnak, de a fekete humor árnyalata is benne van. A hovatartozás kereséséről, illetve még inkább, annak kétségbeesett őrzéséről szól, és arról, hogyan lehetetleníti el mindez az igazság meglelését. Nemcsak keretbe foglalva azt, hanem kiterjesztve, továbbgondolva mondanivalóját, és kontextusba helyezve az egész emberi civilizáció hanyatlásával. Valójában „túl sok az ácsmester” – a hajója annyira kifinomult és kiszámított. Ezek történetek lényegében az emberi természet dimenzióit tárják fel. A vallomások egymásnak ellentmondanak, ahogy a konfliktus résztvevői mind úgy ferdítik az igazságot, hogy magukat jobb színben tüntessék fel, ezáltal a kép az újabb-újabb beszámolók megismerése után nemhogy tisztul, hanem egyre kivehetetlenebbé válik. Nem akarom összefoglalni a történeteket itt, de azt kell mondanom, hogy miután elolvastam mindegyiket, Franz Kafka: A per című könyve jutott az eszembe: az emberi kommunikáció természetének felismerése, a „hűvös” kiábrándultság, a fenyegetettség érzése. Csodálom a munkáját, ugyanakkor azt is látom, hogy miért nem tud írni „teljes hosszúságú” regényeket .. Olyan érzésem volt, mintha egy ugróiskolát játszana egy taposó aknákkal telepített mezőn.

Általánosságban véve elmondhatom, hogy a kínai, koreai könyvek közelebben állnak hozzám, mint a japánok. Hogy miért? Mert jobban tetszik a megfogalmazás, a történetek mondanivalója. A japán írók sokszor (nekem) ridegebbek. Ezt leszámítva nagyon érdekesnek tartom a kultúrájukat és szívesen ellátogatnék oda, szimpatikusak a japán emberek. Ez az író különösen. Tragikus élete miatt is gyorsan belopta magát a szívembe. A novellái azonban kicsit laposak, viszont a végük meg elmélkedésre sarkall. Ez a kettősség az egész köteten végigfutott. Szóval jó ez, de hiányzik valami plusz. A borféreg volt a kedvencem.

Nem gondoltam volna, hogy nekem ez ennyire fog tetszeni^^
Rengeteget segített a megértésben az utószó, amiben bővebben bemutatja kicsit a fordító Akutagava életfelfogását és ez hogyan hatott ki az írására is; hiszen elsőre nekem mindegyik történet azon kívül hogy érdekes és izgalmas volt, egy népmesére hasonlított, viszont tele öniróniával és kritikával. Ez pedig elgondolkodtatóvá tette számomra a történeteket, amik egytől egyig sokszínűek voltak.

A bozótmélyben:
Érdekes novella, amelyből film is készült Kuroszava rendezésében. Egy gyilkosság több nézőpontból bemutatva. Tetszett a megvalósítás, és a fogalmazás, hatással van az emberre a novella. 5/5 csillag

A vihar kapujában:
Kiotó egy múltbeli időszakát jeleníti meg az írás. Egy olyan időszakot, ahol a zűrzavar, az elszegényedés volt az úr. Tömegek veszítették el munkájukat, és kerültek létbizonytalanságba. Az emberek a zavaros időszak alatt tömegével haltak meg, különböző okok miatt. A hullák egy részét a Rasómon kapuhoz vitték, ahol a hollók falatoztak belőlük. A kapu lakája tudja, hogy rá is rossz idők jönnek. Éhezést, vagy a tolvajlást válassza? -ezen morfondírozik. Miközben hangokat hall a Rasómon kapu felől… Érdekes írás, de inkább a hangulata az, nem maga a történet. 4,5/5

A pókfonál:
Egy példabeszéd szerű történet, amelyben Buddha esélyt ad egy rablónak, hogy megszabaduljon a pokol vértócsájából egy pókhálón keresztül. A szürreális képek tetszettek főleg az írásban, ami érdekes, maga a történet viszont elég rövid. 4,5/5 csillag

Az éneklő borz:
Furcsa történet egy éneklő borzról. 3/5 csillag

A dohány meg az ördög:
Egy japán keresztény mesét olvashatunk arról, hogy egy frissen megtért japán férfit próbára tesz az ördög. A furfangos férfi azonban túljár az ördög eszén. Akár magyar népmesének is beillő történet, ami jól sikerült. 4,5/5 csillag

Az orr:
Egy szerzetesnek hatalmas orra van, ami zavarja őt. De vajon, ha a nagy orra nem lenne, boldogabb ember volna? 4/5 csillag

A borféreg:
Liu, a kinai földbirtokos nem veti meg az italt, egyben nem is tud berúgni tőle. Egy vándorszerzetes azonban felajánlja neki, hogy kigyógyítja betegségéből. Mint kiderül, az ok nem hétköznapi. A novella története ismerős számomra a mai japánból, hiszen sok bizarr alkotás, és történet születik jelenleg is. Talán tekinthető ez a novella egyfajta előfutárnak? … 4,5/5

Őszi hegyoldal:
Egy csodálatos festmény, az „őszi hegyoldal” története, amit „láttak is, meg nem is”…
4/5 csillag

Tetvek:
Egy háborúba induló hajóhad, amin a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a hajókon igen csak elszaporodtak a tetvek. A hajó egyik fele szerint ki kell irtani őket, egyesek szerint egyenesen meg kell enni a tetveket, míg a másik csoport szerint hagyni kell, hogy a tetvek az embereken lakmározzanak. Véleményük szerint a tetvek miatti vakarózás megvéd a csípős hideg ellen. Hát így mentek a szamurájok a lehetséges haláluk felé… 4,5/5

Az estély:
Egy estélyt, vagyis egy bált örökít meg a történet, ahol japánok és európaiak együtt táncolnak, mindez azután, hogy a japán bezárkózásnak vége szakad.3,5/5

A zsebkendő:
Egy japán anya fia haláláról értesíti annak professzorát. A nő arcán közben nincsenek érzelmek, de kezével zsebkendőjét elszakítja. 4/5 csillag

Talán példabeszédnek szánt írások, de engem a novellák hangulata, a hagyomány és a folklór jelenléte szippantott be igazán. Valamivel komorabb történetekre számítottam; némelyik kifejezetten szellemes volt: Az orr és A borféreg tanulsága tetszett, a Rasómonban és a Pókhálóban viszont az atmoszféra nyűgözött le. Ha mégis csak egy kedvencet állíthatnék, az talán A zsebkendő lenne: torokszorító látni a gyász kényszerű méltóságát.
Legközelebb talán mást választok; igen, többszöri olvasásra méltó darab.

Tekinthetünk úgy egy kapura, mint egy átjáróra, egy komor, szinte mindenek fölé magasodó, mozdulatlan (statikus) építményre, amely összeköti a két oldalán végződő vagy éppen onnan kiinduló utakat. Lehet az jó-rossz, keleti-nyugati, borzongató-megnyugtató, régi-új, humoros-szomorú. S feltámad a vihar (dinamikus), ami mindezt összeborzolja, egymásba keveri – szélsebesen átfütyül a nyitott kapun, miközben villámlásával fényt, majd sötétet varázsol.
     Első és terveim szerint nem is az utolsó találkozás volt ez Akutagava Rjúnoszuke írásaival. Lenyűgözően sokoldalú világot tár fel, minden egyes elbeszélése egy újabb dimenzió. Olyan mintha egyszerre két könyvet olvasnánk, az egyik a formáé, a másik pedig a tartalomé. Aprólékos mozdulatokkal, szinte már láthatatlanul vezet végig az egyes betűkön, hogy sorokká teljesedve, mondanivalóval duzzadva töltsék meg az oldalakat. Tökéletesen működnek a legegyszerűbb kifejezések is, hogy önmagukat megrázva s hömpölygő áradattá változva ragadjanak el és fullasszanak meg a világ valóságában.

Érdekesek voltak ezek a novellák. Nem csak a korabeli japán, hanem a kínai és nyugati kultúrából is kapunk ízelítőt általuk. A történetek stílusa és cselekménye szokatlan, kissé meseszerű – de ez csak a látszat, mert témáját és mondanivalóját tekintve komoly, mély emberismeretről árulkodik. Elgondolkodtatóak, annyi biztos.

A bozótmélyben a kedvencem a novellák közül, még mindig nem jutottam túl rajta.