Az a dolgunk, hogy felfedezzük a tehetséget. Fiatalon Móra Ferenc Aranykoporsóját olvashattuk olyan izgalommal, ahogy ezt a ritka szép történelmi regényt. A hunok és magyarok ködbe vesző múltjában, ahol alig találhat szilárd támpontot a történész, az írói képzelet szabadon szárnyal. Belső-Ázsiából jövünk a népvándorlás korában, csatázunk a kínaiakkal, átkelünk az Urálon a pusztai lovas néppel – a saját őseinkkel –, keressük a jó legelőt a Szelenge, a Volga, a Don és a Tisza partján, keressük a földet, ahol már a honfoglalás előtt ezer évvel megállhattunk volna. A hun király seregével legyőzzük a burgund királyt, irgalmat nem ismerünk, mi vagyunk az Isten ostora, nyílzáporral hajtjuk hatalmunk alá csaknem egész Európát. Hunorként s Magorként űzzük a csodaszarvast. A fősámán lányával, Sy-kannal, majd Arykannal, aztán a burgund király lányával, Krimhilddel álmodunk szerelmet, hazát és lelki békét magunknak és a törzs vérontó harcosainak. Testvérgyilkosságba keveredünk népünk… (tovább)
Földanyácska gyermekei 0 csillagozás
Enciklopédia 1
Várólistára tette 5
Népszerű idézetek
A fejedelem napcserzette arcát megszelídítette a várakozó hallgatás. Míg nem volt fejedelem, Todának hívták, ami a hunok nyelvén azt jelenti: a Lovas. De nagybátyjuk, Ruga nagykirály halála óta Toda és testvérbátyja, Bleda lettek a hunok fejedelmei. A „nagykirály” címet Bleda örökölte, Todát pedig a gótok egyszerűen csak atyácskának hívták, és ez a név terjedt el az egész hun birodalomban, a Rajnától az Uralig. Toda eredeti neve el is felejtődött, már csak atyácska volt, ami gótul így hangzott: Attila.
10. oldal
A nagykirály jól választotta meg a csata helyszínét. Birodalmának határához közel, de már kínai területen, egy hegyekkel körülzárt völgyben. Serege nagyobbik részét elrejtette a hegyoldal fái közé. A hiung-nu hadak jöttének hírére Kína néhány, parasztokból álló csapata sereggé próbált kovácsolódni, hogy felvehessék a harcot, megvédjék javaikat és hazájukat. De harci szekereik számára a szűk völgy a lehető legrosszabb helyzetet teremtette.
E-könyv
A hópárduc egy fa árnyékába húzódva, ugrásra készen figyelte a lányt. Számára is hosszú, hideg volt a tél, ezért nemrégiben lejjebb költözött a hegyekből.
Már tántorgott az éhségtől, napok óta semmit nem evett, s még csak kilátása sem volt rá, hogy a közeljövőben élelemhez jusson; az utolsó zsákmánya, egy jak, szarvával megsebesítette bal első mancsát. Általában nem szokott jakra támadni, túlságosan nagy, túl robusztus volt számára, de ez az egyed a többiektől távol álldogált, s olyan betegnek, olyan gyámoltalannak tűnt. Csakhogy üresen korgó gyomra miatt a párduc megfeledkezett valamiről: nem vette számításba, hogy öreg és tapasztalt, sőt kifejezetten ravasz nősténnyel van dolga. Utoljára kölyökkorában vétett ekkora hibát, de akkor anyja mancsa jól meglegyintette, s egy fiatal tatárantilop felé terelte.
72. oldal
– Tudom, hogy szeretsz, Sy-kan. Arcod pirulása ékes bizonyítéka annak, hogy nem tévedek. Te meg azt tudod, hogy én is szeretlek, bizonyságul szolgáljon, hogy a tiltás ellenére itt vagyok.
Ru-san hangja felerősödött. A lány nem mozdult, lesütött szemmel itta szavait.
– Ennek ellenére nem lehetsz asszonyom, mert apáink másként akarják. Hagyományaink azt mondják, az apák szava törvény, aminek engedelmeskedni kell, így lehetünk csak méltók a hiung-nu névre. Én viszont azt mondom neked, nagysámán gyermeke, ha népünk csak ilyen értelmetlen törvények hozására képes, akkor te meg én ne legyünk hiung-nuk!
51. oldal
Amikor a Szelenge folyó partjára ért, a lovas leugrott nyergéből, és hangosan kacagva belegázolt a vízbe, majd visszaszaladt a partra, ledobálta ruháit és puha bőrből készült csizmáját. Most látszott csak, hogy még gyerek, egy hatéves körüli kislány. Az ingét összefogó ékkőberakásos aranylemezekkel díszített öve kétséget kizáróan mutatta, hogy viselője előkelő családból származik.
12. oldal
A kislány kibontotta hajfonatait, és engedte, hogy a szél, mely mindig fújt a sztyeppén, belekapaszkodjon, és fel-felkapva, rángatva szárítsa meg a tincseket. Aztán boldogan hempergőzött a sárga virágokkal borított réten, majd ajkaival illendően megcsókolva a földet, suttogta:
– Köszönöm, Földanyácska, hogy lábaim érinthettek.
Visszaszaladt békésen legelésző lovához, megsimogatta bozontos fejét, majd gyorsan felöltözött, felpattant a ló hátára, és visszanyargalt a faluba.
13. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Orosz T. Csaba: Hun ·
Összehasonlítás - Cey-Bert Róbert Gyula: Fenn az égen hun Nap ragyog ·
Összehasonlítás - Tyll J. Pollman: Farkasok születése 92% ·
Összehasonlítás - Cselenyák Imre: Atilla, Isten ostora 94% ·
Összehasonlítás - Fáy András: Attila ·
Összehasonlítás - Bakos László: Bene vitéz ·
Összehasonlítás - Gerhart Ellert: Atilla ·
Összehasonlítás - Hermann Schreiber: Attila, a király ·
Összehasonlítás - Robert Low: A bálnák útja 82% ·
Összehasonlítás - William Napier: A farkaskölyök 80% ·
Összehasonlítás