The ​Color Master 1 csillagozás

Nem esett meg idáig túl gyakran velem, hogy úgy csuktam be egy könyvet, hogy a szerző „stílusáról” nem sikerült magamban egy többé-kevésbé letisztult képet alkotnom. Itt most ez történt. Nincs a kezemben semmi, amihez a szerző más írásait hozzámérhetném, vagy aminek segítségével egy novella láttán felkiálthatnék: "Ahá, ez olyan „aimeebenderes”! Ez nem biztos, hogy baj, sőt. Egyrészt miért is lenne az érdem, hogy valaki a szárnyaló képzeletét mindig ugyanahhoz a kaptafához igazítja hozzá? Másrészt ki az a naiv olvasó, aki egyetlen novelláskötet alapján szeretne valamilyen megoldókulcsot találni a szerzőhöz? (Költői volt a kérdés: én vagyok az.)
Nem állítom persze, hogy nem lehetett valamiféle sajátos, számomra szokatlan írói technikát felfedezni ezekben az elbeszélésekben. Aimee Bender az én megfigyeléseim szerint különösen jól ért ahhoz, hogy úgy tartsa egyben a történeteit, hogy azok közben – előre nem látható fordulatokat követve – gyakorlatilag teljesen eltérjenek az olvasó által várt eredeti iránytól. Szándékosan nem a „váratlan fordulat” kifejezést használtam, mert nem meghökkentőek voltak ezek az elégazások a történetben: inkább csak, hogy úgy mondjam, a szerző balra fordult, amikor én azt hittem, jobbra vezet majd az út. És természetesen a szerzőnek volt igaza, mert – habár elsőre furcsa volt, hogy miért vezet éppen erre – végül mégis célba értünk mi ketten, és a végére összeállt bennem egyfajta értelmezés.
Szerintem egyébként ezek a novellák teljesen nyitva állnak az egyéni értelmezések előtt: nem hiszem, hogy ki lehet jelenteni, hogy erről vagy arról szólnak. Nekem szinte kivétel nélkül jelentettek valamit, de hogy mit, az szerintem rólam éppen annyit elárul, mint Aimee Benderről. Nagyon furcsa hangulatú elbeszélések ezek, és még azok is, amelyek egy hétköznapi szituációt mutatnak be, és nem mágikus realisták, úgy vannak megírva, hogy az atmoszférájukkal erőteljes hatást gyakorolnak az olvasóra. Szerettem, ahogy a karaktereit az írónő gyakran mindennapi cselekvéseiken keresztül ábrázolta, ám pusztán ezzel is sikerült nagyon éles vonalakkal megrajzolnia a szereplőit, mindenféle extra magyarázatok nélkül.
A Citromtorta…-t már régóta készülök elolvasni a szerzőtől, de örülök, hogy a novellái hamarabb a kezembe kerültek. Nagyon érdekel, hogy egy regény komplexebb világát hogyan építi fel. Egy másik novelláskötete is a várólistámon van már, arra is szeretnék sort keríteni, amint lehet. Engem ezek a most elolvasott elbeszélések kíváncsivá tettek, de nem vagyok benne biztos, hogy bárkinek nyugodt szívvel merném ajánlani ezt a novelláskötetet. A mágikus realizmus rajongói viszont különleges csemegét találhatnak benne.