A ​citromtorta különös szomorúsága 74% 337 csillagozás

Érdekes, hogy teljes természetességgel el tudtam fogadni, hogy Rose az ételeken keresztül képes annak készítőjéről (és az alkotórészek származásáról) mindent megtudni. Mintha ez nem is lenne olyan furcsa… Viszont, ami Joseph-et illeti, nem voltam képes felfogni a dolgot – teljesen ki is ment a fejemből, hogy várjak valami szürreálisat a történetben.
Szomorú történet volt ez egy szomorú sorsú családról: mindegyikük annyira egyedül van ebben a négyfős családban. Talán nem is véletlen, hogy minden úgy alakul, ahogyan.

Jól olvasható a könyv, ezért jól is haladtam vele. Szeretem az ilyen könyveket: a (nem fizikai) súlyuktól és témájuktól függetlenül olvasmányosakat.
Régóta várólistán volt a regény, örülök, hogy sorra került végre.

Nehéz, nehéz kimosni ennek a könyvnek az ízét a számból… bár amikor kóstolgattam is eklektikus volt a fűszerezés.
Egyrészt zseniális, majdhogynem világi kedvencem lett. A szürrealizmusban mindig az a fantasztikus, mikor zsigerből elhiszem az elrugaszkodott valóságát. Nos, ez a regény ezt teljesen elérte. Nem akart több lenni, ami, maga egyszerűségében vezetett végig a történeten, érzelmeken, családi kapcsolatokon.
Aztán a vége fele, mikor csak sejtettem, hogy mi lesz a „csattanó” már nagyon figyeltem, hogy mit akarhat ezzel, aztán amikor az lett a vége, amit sejtettem akkor sokkot kaptam. És nem az izgalomtól, nem a felismeréstől, nem azért, mert összeállt a kép, hanem mert rövidzárlatot kaptam, hogy ez mi a fészkes fene és egyáltalán mi a fityfirittyet akart szimbolizálni?
Hetek teltek el, és azóta is, ahányszor kihúzok egy széket és mielőtt leülnék pár pillanatig elgondolkodom, hátha lekoppanna… de még nem történt meg.

Szürrealizmus nem az én világom, még mágikus realizmusba bújtatva se, pedig elméletileg nem is állna olyan messze a két stílus egymástól, de Kafkai alapoktól szinte senki nem tud elszakadni. spoiler
Kicsit kesernyés történetre vágytam, valami mélyen megható savanyú cukorkára, ez helyett kaptam egy nagy könnyfakasztó katyvaszt (nem a lelkemnek szólt, tehát sózni nem sikerült a vizet) amiben a legérdekesebb gondolatok nem igazán lettek kibontva.
Nagyon nehezen csúszott, pedig olyan jól indult az első pár oldalt kimondottan szerettem.

Ez a könyv most szépen beletelepedett a lelkembe.
A szomorúságával, a depresszió felé hajlásával, az állandó elgondolkodtatással, a mély fájdalmával és a szeretetével.
Csodálkozom, hogy ennyire alacsony a tetszési százaléka, de nyilván nem szereti mindenki a negatív irányú pozitív érzelmi töltést.
Mint ahogyan a sütemények között is van, amit sokan szeretnek, és van, amit sokan nem.
Érdekes és nagyon találó a címválasztás, valóban olyan savanykás a történet is, mint amilyen egy citromtorta. Elképzeltem, hogy ha a címe mondjuk az lenne, hogy a sokcsokis brownie különös szomorúsága, akkor sehogyan sem tudnám összeilleszteni a tartalmával.
Gyakorlatilag mindenkit lehetne sajnálni a szereplők közül, de az anya cselekedete borzasztóan felbőszített. Értem én, hogy a saját életét akarja élni, de nem tudom ezt összeegyeztetni az anya-szereppel. Tudom, nem szabad mindent, még önmagunkat is feláldozni a család oltárán. De amikor két ilyen nehéz lelkű gyereke van az ember lányának, akkor azt éreznie kellene, legalább annyira, mint a fa erezeteit. Ráadásul ott van az a lassan elnémuló, alig észrevehető férje is.
Az érzést, amit Rosie érez az ételekkel kapcsolatban, szívesen kipróbálnám. Ha félelmetes is, de biztosan sokat segítene szelektálni a körülöttem élők között. spoiler

Kiveszem a sütőből a tálcányi csokis muffint. Na, lássuk. Bekapok egy falatot. A vaj, a cukor, a kakaópor, tojás, liszt elegye lassan morzsolódik a számban. Az ízek lassan másnak adják át a helyüket. Düh. Fájdalom. Magány. Szomorúság.

Neked milyen különleges képességed van? Nincs? Azt te csak hiszed!

Ez nekem már megint a túl szürreális kategória. Túl misztikus, felbukkannak gondolatok, amik aztán mind elenyésznek, nincs benne igazán megfogható mondanivaló.
Nem értem a célját, a családi élet viszontagságai? Vagy a különleges képességek? Vagy a felnőtté válás?
Olvasni jó volt, mert lekötött, gördülékeny volt, de egyet kell értenem a hátoldalon szereplő veleménnyel: „Fura és furán gyönyörű….”

Mióta először megláttam ezt a könyvet, vágytam rá. Lassan éreztem rá az ízére, mert fokozatosan fedi fel az egyes összetevőit; a különleges képességet, a családi életet, a baráti és szerelmi viszonyokat. De megérte az ismerkedést, mert a végére összeállt egy kerek egésszé és nem lehet egyszerűen túllépni rajta, hagy valamiféle utóízt maga után. Tele volt tetszetős szóvirágokkal, melyek olykor egészen elvarázsoltak. Kedveltem Rose-t és a megfogalmazott, de csak ritkán kimondott gondolatait.

Én sokkal többre számítottam.

A könyv olyan akár a címében szereplő citromtorta. Kívül habos-babos, édes-mézes, de amint lejeb merészkedsz és áttörsz a kemény cukormázon, úgy lesz egyre keserűbb. Úgy írnám le, hogy kissé szürreális. Mintha mindvégig a valóság és a valótlanság peremén ingadoznánk.

Az alapötlet zseniális. Egyszerűen minden lehetőség adott volt, hogy valami különlegeset tegyen ezzel a tudással. Ám ez nem következett be.

Kicsit értetlen voltam, amikor befejeztem és elérkeztem oda, hogy végleg becsukjam a könyvet. Ne értsetek félre! Szerintem tökéletesen sikerült! Imádtam amikor kiderült, hogy nem csak Rosenak van különleges képessége, hanem másnak is. Egy kicsit meg is könnyeztem. Ennek fényében azonban nem értettem a könyv lényegét. Annyi mindent lehetett volna kezdeni ezzel a regénnyel! Jól indult és jó befejezést is kapott, de a közepe botrányos lett.

http://konyvkoktel.blogspot.hu/2016/08/aimee-bender-cit…

Különösen szomorú könyv. Lágyan, finoman, szinte észrevétlenül sodródunk a lapjaival, és nincs benne igazán semmi különleges, mégis különleges a maga módján. Egy citromtorta savanykás-édeskés ízével mutatja meg nekünk, hogy mennyi érzelem lakik egy-egy emberben. Azt, hogy valóban létezik az, hogy együtt élünk valakivel, és mégsem. Hogy sokszor a saját családunkat sem ismerjük igazán, és hiába gondoljuk azt, hogy de igen, kellene, mert akkor lenne igazi a kötődés, mert lehet, hogy a tudás birtokában mégis másképp gondolnánk. Sehogy sem jó. De beletörődni sem szabad a dolgokba.
Kíváncsi vagyok, ha valaki megkóstolna engem egy ételem által, mit érezne ki belőle. Fájdalom, keserűség, szomorúság, remény, szeretet, vágyakozás? Vagy egészen mást, amiről én magam sem tudok? Akarom-e egyáltalán tudni? És a legfontosabb: el tudnám-e viselni? Talán nem is kellenek az ételek, elég ha mi magunk időnként magunkba nézünk, egyedül, csendben. És figyelünk.
Rengeteg érzelmet megpendít a mű, de valahogy nem tudtam kiteljesedni általa, valami gátlót éreztem végig, nem tudom, mit. Az is lehet, hogy annyira igazat szól, hogy ez egyfajta természetes védelmi reakciót váltott ki belőlem, de az is, hogy tényleg lehetett volna még mélyebbre ásni, még egy réteget megírni. Lehet, hogy akkor valóban megszakadt volna a szívem, de azt hiszem, nem bántam volna, mert van, hogy az ember vágyik egy kis különös szomorúságra.

Inkább fura és beteges volt ez a könyv, mint mágikus. Sokszor azt éreztem a semmit akarja ezekkel kiszínezni. A vége tetszik, jó, hogy megtalálja a helyét. De elveszett lelkek mind.