Egy ​élet története 19 csillagozás

Aharon Appelfeld: Egy élet története

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Néha ​elegendő a dohos szalma bűze vagy egy madár vijjogása, hogy belehajítson a messziségbe, önmagam feneketlen mélységébe.” Aharon Appelfeld, az író vall így, aki a második világháború kitörése idején hétesztendős volt, egy asszimilálódott csernovici zsidó család gondosan óvott, Ervin nevű kisfia. Gyerekkora egyetlen éjszaka leforgása alatt ért véget. Édesanyját németek és románok mészárolják le, halálsikolyát maga is hallja.

Amikor a gettóban töltött hónapok és az ukrán sztyeppéken átvezető halálmenet végén megérkezik a lágerbe, apjától is elszakítják. Ervinnek ekkor sikerül megszöknie – bemenekül az erdőbe. A magányos kisfiú, akit csak állatok vesznek körül, elrejtőzik az erdő mélyén, de aztán megindul az esőzés, és egyre erősödik a hideg. Ervin parasztházakba kopog be, és keresztény árva gyereknek adja ki magát. Hamarosan csaknem teljesen elfelejti szülei arcát, hajdani otthonát. A háború hat hosszú-hosszú esztendeig tart. Befejeződése után a fiú egy darabig… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1999

>!
Park, Budapest, 2005
188 oldal · Fordította: Stöckl Judit

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Martin Buber


Kedvencelte 1

Várólistára tette 8

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

>!
Ibanez MP
Aharon Appelfeld: Egy élet története

"Ne merülj el a kisszerűségben, hallasd a hangodat!
A nagy katasztrófákról nem lehet suttogva beszélni."

A címre érdemes figyelni és úgy kezdeni olvasni a könyvet, hogy azt kapjuk, amit a cím ad: Egy ÉLET története. Nem pár évnyi háborús viszontagság, szóval senki se számítson egy pár évet átívelő holokauszt-kötetre. Appelfeld gyakorlatilag az első „feleszmélésétől”, négyéves korától adja vissza az emléktöredékeket, ráadásul a háború éveiből se tud teljes memoárt adni, egyrészt mert még túlságosan kicsi volt (éppen ezért emlékszik inkább érzésekre, szagokra, de konkrét tényekre már nem), másrészt ugye a háborút átélt emberek bezárkózottsága miatt (erre többször utal a könyvben, hogy a holokausztot túlélők általában nem beszéltek arról többet, eltemették magukban, nem akarták átadni se a gyerekeiknek, se másoknak az "élményeiket").

„Már több mint ötven év telt el a második világháború vége óta. Sok mindent elfeledett a szívem, főként helyeket, dátumokat, neveket, de a testem emlékszik azokra a napokra. Valahányszor esik, hideg van, vagy erősen fúj a szél, visszakerülök a gettóba, a táborba vagy az erdőkbe, melyekben sok-sok napot töltöttem. Az emlékezet, úgy látszik, mélyen gyökerezik a testemben. Néha elegendő a dohos szalma bűze vagy egy madár vijjogása, hogy belehajítson a messziségbe, önmagam feneketlen mélységébe.”

A könyvről ki kell emelnem, hogy nemcsak a borító fogott meg, de miután azt lefejtettem róla, az alatta lévő kötés is csodaszép, masszív, pont ehhez a történethez illő példány. A cselekmény könnyen szalad, néha kissé összevisszának hat, noha az író próbál időrendben haladni, de néha egy jövőbeni cselekmény kapcsán emlékezik vissza a múlt folytatására. Ez egyébként nem baj, mert sokkal jobban úgy érezzük, mintha valaki most mesélné nekünk az eseményeket úgy, ahogy eszébe jut. Nagyon tetszettek az apró történetek a könyvben, a vak gyerekekről, a három jó testvérről, a kutyaketrecbe zárt gyerekekről, valamint a gyomorszorító rész a nőről, aki próbálja rávenni az árva fiúcskát a szökésre (és az olvasó magában ott kántálja, hogy menj, menj már, indulj!)… Kár, hogy Appelfeld szüleiről nem derül ki több (a sorsukról, főleg az édesapjáról, pedig az író gondolom azért próbált utánajárni, hogy mi lett az apjával), valamint a szökés részleteire is kár hogy nem tért ki, bár valószínűleg nem emlékezett rá pontosan…

„Már megfigyeltem, hogy azok, akik a háború idején voltak gyerekek, gyanakvással viszonyulnak az emberekhez. A háború idején én is jobban kedveltem a tárgyak és az állatok társasságát. Az emberek kiszámíthatatlanok.”

A háború utáni élete szerintem éppoly megdöbbentő, sőt, jobban, mert ilyenről még így nem olvastam. Egyrészt a behajózásig való utazás, hihetetlen ezt elképzelni, hogy több évnyi szenvedés után voltak ilyen emberek, akik gyerekekre „vadásztak” a menekültek menetéből, ebből is látszik, hogy nem vagyok perverz, de egyszerűen annyira nehéz elhinnem, hogy egy ember több évnyi háború-éhség-nehézségek után, ahelyett hogy örülne, hogy túlélte, és újrakezdhet mindent, egyből a perverziójának él :-O

„Már akkor megtanultam, hogy az emberek nem változnak. Még a rettenetes háborúk sem változtatják meg őket. Elbarikádozzák magukat régi meggyőződéseik és szokásaik mögé, és nem egykönnyen bújnak elő onnan, sőt: a gyengeségek, a káros szenvedélyek, a csalások, az alattomosságok, a sunyiságok nemhogy eltűnnének a katasztrófák után, időnként szégyenszemre még meg is erősödnek.”

Aztán Izrael. A megkülönböztetés (mintha nem lett volna részük benne), a nyelv és a szokások rákényszerítése (nem tudom, mennyire volt a gyerekeknek egyébként választási lehetősége, hogy hová kerülnek, hiszen a kötetben szó volt, hogy a többség Amerikába vagy Ausztráliába vándorolt ki). A könyvben tényleg csak az utolsó (vagyis inkább a 23-24. fejezet) volt unalmasabb, amikor az írói kibontakozás és próbálkozás szakaszát veszi elő, más írókkal való találkozásait és olvasmányélményeit (de hát az is az élete része, ráadásul fontos része, hiszen író lett). De ettől a pár fejezettől eltekintve szerintem a könyv kitűnő.

„A kezet, mely egy darab kenyeret vagy egy vízzel teli konzervdobozt nyújt feléd, amikor már térdre rogytál a gyengeségtől, sohase felejted el.”

„Megvizsgáltam a kérdést, és rájöttem: aki túlélte a háborút, mind azért menekült meg, mert a nagy veszély pillanatában valaki segített rajta. Nem Istennel találkoztunk a háborúban, hanem igaz emberekkel. A régi zsidó mondás, mely szerint a világ csak néhány jámbor ember jóvoltából marad fenn, ugyanúgy igaz volt akkor is, mint most.”

>!
Carmilla 
Aharon Appelfeld: Egy élet története

Először is leszögezném, hogy ez nem annyira regény, sokkal inkább visszaemlékezés, és NEM a holokausztról szól, hanem egy árva gyerekről, aki szerencsétlenségére „zsidónak” született, ezért bujkált a II. világháború alatt, és mivel már nem volt hova hazamennie azután, egy új országban telepedett le.
Zsidó „népről” beszélni e könyv kapcsán már azért is teljesen értelmetlen szerintem, mert ebből az élettörténetből is kiderül, hogy ezt az identitást nem ő választotta, hanem belekényszerítették! Radnóti Miklós zsidó volt? – Lósz..t! Mindig is magyarnak vallotta magát, vallását tekintve pedig katolikusnak! Szóval ezzel a címkézéssel azért én óvatosabban bánnék… (Neked, kedves olvasó, hogy esne, ha holnaptól pl. a „szemüvegesek” vagy a „szőke hajúak” népéhez sorolnának, és megállapítanák rólad ez alapján, hogy milyen tulajdonságokkal bírsz? Azután szép fokozatosan ehhez illően korlátozni kezdenék a szabadságjogaidat is.)
    Appelfeld elbeszélői stílusa egyszerű, letisztult, tömör, s ennek a kialakulására is magyarázatot kapunk a könyvből. A gyerekkor megjelenítése rendkívül erőteljes, ami után a felnőttkori fejezetek leírása (kb. a könyv utolsó negyede) már valóban kissé szürkének hat, de ettől még helye van.

>!
Hohenembs
Aharon Appelfeld: Egy élet története

Nagy kedvenceim az életrajzi könyvek, valamint nagyon szeretem (ha lehet ilyet mondani), a holokausztról szóló irományokat is.
A fenn említettek miatt kíváncsian vettem kezembe ezt a könyvet.
Elmondhatom, hogy nagyon tetszett, az egyes fejezetek (melyek sok esetben egy – egy történetet, emléktöredéket mesélnek el) nagyon jól bemutatják azt, hogy az író, hogyan élte meg a háborút, illetve az utána következő éveket.
Negatívum számomra azoknak a fejezeteknek a leírása, melyet egy laikus ember, aki például nem ismeri a zsidó irodalmat, nem igazán érthet meg, ez által könnyen bele is unhat a könyv olvasásába.
Összességében annyit tudok mondani, hogy ez is egy ember nézőpontja, aki végig élte a holokausztot, és mint minden ilyen emlék, ez is értékes.

>!
barbarell_a
Aharon Appelfeld: Egy élet története

Ahhoz képest, amilyen nagy lelkesedéssel küzdöttem a könyv megszerzéséért, úgy érzem, nem kellett volna. Én kicsit többre számítottam, sok helyen unalmas volt, és azt hittem, arról szól, hogy egy zsidó kisfiú hogyan vészelte át a világháborút. Ez maximum három fejezet a könyvben, amúgy az író világháború utáni életéről szól. Ennek ellenére nagyon sok életigazságot és jellemvonást említ, és lehet, nekem voltak túl nagy elvárásaim, de az a néhány borzalom, amit egy-egy mondatban leír, belőlem sajnos nem váltották ki azt a hatást, amit ebben a témában (szerintem) kellett volna.

>!
ditke3
Aharon Appelfeld: Egy élet története

Torokszorító, soha nem feledhető szenvedések, és élni akarások könyve.

>!
bodr
Aharon Appelfeld: Egy élet története

Szépen ír, de egy kicsit laposnak és hiányosnak éreztem. Nem tudom eldönteni, hogy a könyv volt unalmas, vagy már besokalltam a háborús emléksztoriktól, de egy időre elvette a kedvem ettől a témától.

>!
komoly
Aharon Appelfeld: Egy élet története

Tetszik, ahogy „elfogulatlanul” ír a népéről, ahogy képes arra, h a legnagyobb szenvedések után is felismerje, h nem a beszélt nyelvtől, a vallástól, a nézetektől függ, h ki a jó ember és ki az, aki másokon át taposva akar életben maradni.
Nem 5-ös és nem kedvenc, mert az emlékek töredékébe rengeteg olyan oldal jutott, amelyekhez külön vallási lexikon, zsidó irodalmi háttértudás kell és időnként ennek hiányában már-már unalmas a „beavatottság” szövegfolyam. Mindkét oldalról szükség van a nyitásra, az érthető kommunikációra, ha nagyobb elfogadás, a kirekesztettség megszüntetése cél lenne. Cél?


Népszerű idézetek

>!
Ibanez MP

Már megfigyeltem, hogy azok, akik a háború idején voltak gyerekek, gyanakvással viszonyulnak az emberekhez. A háború idején én is jobban kedveltem a tárgyak és az állatok társasságát. Az emberek kiszámíthatatlanok. Egy első pillantásra nyugodtnak és megfontoltnak tűnő ember is könnyen válhat vadállattá vagy akár gyilkossá.

>!
Ibanez MP

A kezet, mely egy darab kenyeret vagy egy vízzel teli konzervdobozt nyújt feléd, amikor már térdre rogytál a gyengeségtől, sohase felejted el.

>!
Ibanez MP

Megvizsgáltam a kérdést, és rájöttem: aki túlélte a háborút, mind azért menekült meg, mert a nagy veszély pillanatában valaki segített rajta. Nem Istennel találkoztunk a háborúban, hanem igaz emberekkel. A régi zsidó mondás, mely szerint a világ csak néhány jámbor ember jóvoltából marad fenn, ugyanúgy igaz volt akkor is, mint most.

>!
Carmilla 

(…) Gersom Sólem úgy irányította az óráit mint egy varázsló, mindenkit hipnotizált. Martin Buberről nem lehetett tudni, német stílusú professzor-e, vagy inkább haszid rabbi.

140. oldal (Park, 2005)

Kapcsolódó szócikkek: Martin Buber
>!
barbarell_a

Amit nem árulnak el időben, az később hamisan hangzik.

169. oldal, 29. fejezet

>!
Carmilla 

    Csak annak van szüksége naplóra, akinek nehezére esik a beszéd.

116. oldal (Park, 2005)

Kapcsolódó szócikkek: napló
>!
Carmilla 

A magukat mindentudónak képzelő emberek démonokként nyüzsögnek mindenütt. Amikor írni kezdtem, lépten-nyomon rám támadtak.

147. oldal (Park, 2005)

>!
Carmilla 

    A mezőkön és az erdőkben vándorolva megtanultam, hogy az erdő jobb a rétek nyílt tereinél, az istálló jobb a háznál, a torz az egészségesnél, a falu számkivetettje az állítólag tisztességes gazdánál.

97. oldal (Park, 2005)

Kapcsolódó szócikkek: tanulás
>!
Carmilla 

A háborúban nem foglalkoztak a gyerekekkel. Olyanok voltak, mint a szalma, melyre mindenki rátaposott, de akadtak csodálatos emberek, akik a kavarodás közepette is megszánták az elhagyatott gyermekeket, adtak nekik egy darab kenyeret vagy betakarták őket a kabátjukkal.

48. oldal (Park, 2005)

Kapcsolódó szócikkek: gyerek · háború
>!
Carmilla 

Akkoriban még nem volt világos elképzelésem a halálról. Már sok halottat láttam a gettóban és a táborban, tudtam, hogy a halott nem kel föl többé, és végül a gödörbe kerül, ennek ellenére nem fogtam fel, hogy a halál a vég. Állandóan azt vártam, hogy értem jönnek a szüleim.

53. oldal (Park, 2005)

Kapcsolódó szócikkek: halál

Hasonló könyvek címkék alapján

Uri Orlev: Sziget a romok között
Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről
Ámosz Oz: Fekete doboz
Dorit Rabinjan: Lakodalmaink
Ávráhám B. Jehósuá: Kései válás
Ámosz Oz: Miháél, Miháél
Ram Oren: Gertruda esküje
Amir Gutfreund: A mi holokausztunk
Meir Shalev: Négy lakoma
Jehudit Rotem: Oly nagyon szerettem