Trilógia 302 csillagozás

Agota Kristof: Trilógia Agota Kristof: Trilógia Agota Kristof: Trilógia Agota Kristof: Trilógia Agota Kristof: Trilógia

A magyar származású, Svájcban élő szerző messziről pillant vissza a hazai történelmi tájra, melynek nyugtalanító díszletei között megdöbbentően cudar körülmények között cseperedik két gyerek. Talán éppen ő és testvére irodalmi másai. A felzaklatóan nyers, ugyanakkor lenyűgözően őszinte történet azt kutatja, vajon csírázhat-e emberség a történelem által végletesen embertelen létformába lökött szereplőkben, akiket elszakít egymástól a magyar forradalom, és csak felnőttként találnak újra egymásra. A közben eltelt évek során groteszk, keserű szerelmek, súlyos megpróbáltatások révén sodródnak sorsuk beteljesedése felé.

Eredeti mű: Agota Kristof: Le grand cahier / La preuve / Le troisième mensonge

Eredeti megjelenés éve: 1991

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Zsebkönyvtár 2.0

>!
Magvető, Budapest, 2019
540 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631438352 · Fordította: Bognár Róbert, Takács M. József
>!
Cartaphilus, Budapest, 2013
480 oldal · ISBN: 9789632662954 · Fordította: Bognár Róbert, Takács M. József
>!
Cartaphilus, Budapest, 2011
476 oldal · ISBN: 9789632662060 · Fordította: Bognár Róbert, Takács M. József

2 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 103

Most olvassa 13

Várólistára tette 156

Kívánságlistára tette 113

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Bélabá P
Agota Kristof: Trilógia

Ikersors. Szép stílusban írt nagy ívű történet. Végig lüktet a feszültség. Első kisregény fura, névtelen mintha a Napra jutni-t olvastam volna a vidéki élettel, a gyermeki huncutsággal. A második és harmadik kisregényben megismerjük a neveket és kibomlik a történet. Furcsa volt a helyszínek névtelensége. Meglepetés ért, pozitívan. Kedvenceltem. 5 csillag, 4,8 pont.

6 hozzászólás
>!
eme P
Agota Kristof: Trilógia

Fura, kusza és nehezen megmagyarázható viszonyba kerültem ezzel a könyvvel. Néhol csalódást okozott, máshol kellemes meglepetést, néha határozottan taszított, máskor meg ellenálhatatlanul vonzott. Olvasás közben kettő és öt csillag közt minden variáns megfordult a fejemben. Az viszont soha, hogy a trilógia három részét ne szerves egységként, egy regényként olvassam, értékeljem. Számomra csak így, együtt működnek.
A nagy füzet önmagában egy kegyetlen, nyers és durva világ szenvtelen, csupasz tőmondatokban kattogó leképzése. A háború gyermekperspektívából (?) való láttatása, egy ikerpár szocializációjának rajza. A háborús helyzet magára hagyja, sőt önmagából is kifordítja az embert. Iskola helyett süketnémaság, mozdulatlanság, éhség és kegyetlenség gyakorlására kényszeríti. Névtelenné teszi, érzelmileg sterilizálja, testileg-lelkileg megerőszakolja, pervertálja. A fizikai és lelki edzés, az „autodidakta” módon kialakított saját morális értékrend csak látszólag szabad választás eredménye. Az írás, a rögzítés vágya viszont az. De vajon van-e értelme ott, ahol a szavak is elveszítették az értelmüket? Az ikrek fogalmazásai, úgy tűnik, működőképes narratívát alkotnak. Erős szöveget, hatásosat*, érzelmektől és szubjektivitástól menteset. Ha csak A nagy füzetnél maradunk, a világ, az ember mintha tárgyilagosan leírhatónak látszana.
Csakhogy Kristóf folytatja a történetet, pontosabban összekuszálja, folyamatosan átírja, átértelmezi, variálja, és szerintem ez csak jót tesz neki. A narráció, az identitás, a valóság-fikció problematikájának vizsgálása a további két kötet során elmélyül, újabb dimenziókat tár fel. Bár az elbeszélés tere és ideje konkrétabbá válik, és a szereplők is nevet kapnak (igaz, eléggé furán nyugat-európaiakat), maga a történet egyre rejtélyesebb, kiismerhetetlenebb lesz. A többes szám első személy egysége megbomlik, a szereplők identitása nyomatékosabban megkérdőjeleződik, a kinti zűrzavarra egy benti felel, a történelem káoszára az elméé. Aztán a narrációé, a fikcióé, hazugságok soráé. Klaus-Claus-Lucas-Mathias és a többiek létét kizárólag ezek a hazugságok bizonyítják, miközben egymást cáfolják, felülírják. A hogyan volt és a hogyan lehetett volna közti határ elmosódik. Az elbeszélő, bár úgy tűnik, tisztázza a helyzetet, végül mégsem oldja fel a zűrzavart, nem magyaráz és nem igazít el. Az olvasónak mindevégig sakkoznia kell, újradefiniálnia a többféleképpen értelmezhető és átélhető valóságot és a hozzá fűződő viszonyát.
Bár voltak számomra üresjáratok, kevésbé meggyőző mozzanatok a regényben, elsősorban posztmodern játékának köszönhetően sikerült túltennem magam a kezdeti csalódáson. A végére már egészen megkedveltem.

* számomra túlságosan is azt – A nagy füzet nekem is Kosinskit juttatta eszembe kegyetlenségével, szexuális abberációkban való tobzódásával, groteszk világával. Bár sokan megcáfolnának, én jó pár passzust erőltetettnek és öncélúnak éreztem.

6 hozzászólás
>!
Chöpp
Agota Kristof: Trilógia

Bizony, bizony. Mint ahogy már egyszer a mesterképzés alkalmával bővebben kifejtettem a Jerzy Kosinski: A festett madár kapcsán: a háború vidéken is kegyetlenséget és borzalmakat hoz magával. A természet és az ínség közelében élő gazdálkodó emberek zsigeri kegyetlensége meglepő tud lenni a városi ember számára. Márpedig meg kell tanulni életben maradni zord életfeltételek között. Gyerekkoromban elképzelni sem tudtam, hogy az én egyébként a légynek sem ártó, békés természetű nagyapám hogy volt képes agyonütni és elásni a kert végében a kutyát. Hát egészen egyszerűen úgy, hogy lefojtotta a csirkéket. Kártékony féreg lett, amit elpusztított. Egyszerű a képlet. A szegény ember egyszerűen gondolkodik. Kristóf Ágota hazug füzetlapjai nem tükrözhetnék hűebben a háborús vidéki mindennapokat. Ezért – főleg A NAGY FÜZET-ért – minden tiszteletem az övé. Meg azért, amiért elképesztő egyszerűséggel, ugyanakkor a végletekig lecsupaszítva tárja elénk egy kárhozatos világ ezerszín ruháját.

>!
Sárhelyi_Erika I
Agota Kristof: Trilógia

Nehéz egy ilyen drámai történet végén bármit is mondani. Már csak azért is, mert bár a könyv közel 500 oldal, mégsincs benne egyetlen fölösleges szó vagy túlbeszélt gondolat, nincs benne pátosz, nincs hatásvadászat, csak egyszerűség, letisztultság. Ez pedig mértékletességre és szűkszavúságra késztet engem is. És megállásra. Mert fel kell dolgoznom a regényt.
És meg kell néznem a filmet.
Aztán újraolvasni a könyvet.
Már nem egy levegővel, hanem mondatról mondatra.
Brutálisan erős olvasmány.

>!
n P
Agota Kristof: Trilógia

Nehezen szólalok meg…
Nagyon mélyről kellett feljönnöm a végén.
Felzaklatott és lenyűgözött, romba dőltem és valahogy azt éreztem, hogy hiába is áll a végén össze a kép, nem lesz felsóhajtásom.
De végig elhittem. Néhol jobb lett volna ha nem.

Mind a jó és mind a rossz határtalan tud lenni.

A házak és az élet fölött
szürke könnyű köd
szememben a fák
jövendő leveleivel
vártam a nyarat
legjobban
a port szerettem a nyárban fehér
meleg port
bogarak és békák fúltak bele
mikor nem hullt eső
heteken át
rét és violaszín tollak a réten
megnőnek
madarak a kutak nyakát
fűrész alá fekteti a szél
szögek
zárják az ajtókat vernek rácsot
hegyesek és tompák
az ablakokra körbe-körbe
így épülnek az évek így épül
a halál
(Ágota Kristóf.: Szögek)

>!
AeS P
Agota Kristof: Trilógia

Még nem döntöttem el, hogy a trilógia két, utólag hozzáírt része rontott, vagy javított-e az összképen, jobb lenne-e, ha csak A nagy füzetet olvastam volna, jobb lenne-e, ha nem tudnám, hogy hány év kihagyással született a második és harmadik rész, vagy majd az író tudja, hogy mi a jó nekem.
Hát, nagyjából ilyen zagyva az, amit érzek, az első rész, A nagy füzet letisztult, világos mondatait a másik két kisregény a feje tetejére állítja, és én inkább azt gondolom, hogy nem az a valóság, amivel a könyv végződik, hanem az, amit mi annak hiszünk belőle.

1 hozzászólás
>!
fülcimpa
Agota Kristof: Trilógia

Befejeztem egy könnyed könyvet, nem volt még nagyon késő, mellém volt készítve, nekifogtam. Fogalmam sincs mikor ájultam magam álomba, de reggel felkelve átkoztam a napi teendőimet. Nincs idő olvasni. Azon az éjjel végre kézbe vettem, s el nem engedtem. Hatása: álmatlanul, félig ébren, majd kijózanodva, vízért sikoltva kiszáradt szájjal, hánykolódva, lefőve, villany mellett gondolkodva, újra és újra belelapozva. Nem engedett.
Tőmondatos vagyok. Mindig is szerettem a tőmondatokat. Mindig is szerettem az ilyenfajta írásokat. Bennem van, bennem is marad. Úgy tűnik bírom a szenvedést. Valaki egyszer azt állította, hogy enyhén mazochista vagyok.
Nem akarok háborút.

>!
matraimelinda
Agota Kristof: Trilógia

Nehéz úgy könyvértékelést írni, hogy szinte már mindent elmondtak/leírtak előttem a kollégák/kolleginák. Egy dolog viszont tény: szegényebb lettem volna, ha „kimarad” az életemből a három kisregényből összeálló kerek egész regényfolyam. Agota Kristof avagy, ha úgy tetszik Kristóf Ágota stílusát a kevesebb több elve, az egyszerű, de nagyon precíz és kifejező tőmondatok használata jellemzi. Családtörténet, mely akár valóságos is lehetett volna, ahol a valóság és az álom között csupán hajszálnyi a különbség. A XX. századi magyar emigráns irodalom meghatározó darabja. Azzal, hogy a történetből mozifilm is készült, csupán felkerült az „i”-re a pont. :)

>!
Maya
Agota Kristof: Trilógia

Nehezen tudok megszólalni. Olvasás közben többször is úgy éreztem, hogy nem értek belőle semmit. De akár igaz, akár kitalált történet az, amit épp olvasok, borzasztó és mégis szép.

Azok a szavak, amelyek érzéseket jelölnek, igen homályosak, jobb, ha kerüljük a használatukat, és ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásához.

Együtt könnyebb. Ha csak az első részt nézem, azt mondanám, hogy egy kerek történet egy nehéz gyerekkorról, a háború borzalmairól. A második rész olvasása közben kezdtem összezavarodni. Nehezen találtam meg a kapcsolatot A nagy füzet és A bizonyíték szereplői között. Néha olyan volt, mint egy rémálom, máskor annyira jó volt hinni abban, hogy a lelke mélyén minden ember lehet jó, csak a körülmények teszik rosszá. Néha azt éreztem, hogy jobb lett volna az első részt úgy hagyni.
A harmadik hazugság olvasása közben úgy éreztem, hogy kezdek megvilágosodni, aztán még jobban összezavarodtam. Ez most tudathasadás, vagy két különálló személy? Ki képes a szeretetre, ki az aki csak hazudozik? Ki kapott meg mindent az élettől, ki az, akinek semmi sem jutott? Ki életképesebb? Ugyanazok az emlékek, hogy lehetnek ennyire különbözőek? Visszatalálhatunk oda, ahonnan egyszer leléptünk? Képesek az emberek megbocsátani (maguknak)?

>!
petibácsi
Agota Kristof: Trilógia

Valóban a tőmondatok könyve. Sőt, igazából egy rettenetesen lecsupaszított szöveg. Ez azonban (Fejes Endre prózájával ellentétben) engem itt egyáltalán nem zavart. Többször arra gondoltam: baszki, ez a nő férfiasabb, mint Hemingway!
Merthogy ez a ki nem mondott szavak könyve is. A hiábavaló elfojtás, a keserűség szülte deviancia könyve is.
Mégis rengeteget lehet belőle tanulni.
Például az együvé tartozásról. És arról, hogy az elbeszélői objektivitás bármikor kétségbe vonható. Meg hogy lehet egy regény valóságának akárhány rétege, nem feltétlen kell ezek közt egy igazit keresgélnünk.
Egy kicsit talán túl hosszúra nyúlt, de nagyon élveztem.


Népszerű idézetek

>!
Zálog

Meg vagyok győződve arról, Lucas, hogy minden emberi lény arra született, hogy megírjon egy könyvet, és semmi másra.

255. oldal, A Bizonyíték, 4.rész

>!
sztimi53 P

A plébános hallgat egy darabig, aztán azt mondja:
– Ezek szerint ismeritek a Tízparancsolatot. Meg is tartjátok?
– Nem, plébános úr, nem tartjuk meg. Senki sem tartja meg. Meg van írva: „Ne ölj!”, és mindenki öl.
A plébános azt mondja:
– Hát igen… sajnos háború van.

75. oldal (Cartaphilus, 2011)

>!
sztimi53 P

Hazafelé menet az út menti gazba dobjuk az almát, a kekszet, a csokoládét és az aprópénzt.
A simogatást nem lehet eldobni.

35. oldal, Cartaphilus, 2011.

>!
Szuszusz

Meg vagyok győződve arról. Lucas, hogy minden emberi lény arra született, hogy megírjon egy könyvet, és semmi másra. Egy zseniális vagy középszerű könyvet, nem számít, de aki semmit sem ír, az elveszett ember, az úgy élte le az életét a földön, hogy nem hagyott nyomot maga után.
(A bizonyíték)

255. oldal

>!
Jeraldine

Egy férfi azt mondja:
– Te csak fogd be a pofádat! A nők nem tudják, mi a háború.
A nő azt mondja:
– Hogy nem tudjuk-e? Te seggfej! Ránk marad minden munka, minden gond: enni adni a gyerekeknek, ápolni a sebesülteket. Ha egyszer vége lesz a háborúnak, ti mind hősök lesztek. Aki meghal: hős. Aki túléli: hős. Aki belerokkan: hős. Ezért találtátok ki a háborút ti, férfiak. Ezt a ti háborútok. Ti akartátok, hát csináljátok, hülye szájhősök!
Mindenki egyszerre beszél, kiabál. A mellettünk álló öregember azt mondja:
– Senki se akarta ezt a háborút. Senki, de senki

88. oldal, Az első műsorunk c. fejezetben

>!
Bélabá P

Nem szeretem a hőséget, nem szeretem a nyarat. Az esős, hűvös nyarat, azt igen, de a kánikula valósággal beteggé tesz.

248. oldal

4 hozzászólás
>!
Maya

– El fogja felejteni. Az élet így van kitalálva. Az idő mindent eltöröl. Az emlékek elmosódnak, a fájdalom csökken.
(A bizonyíték)

267. oldal (Cartaphilus, 2013)

>!
madárka

– Gondolom, magának is van családja.
Azt mondja:
– Nem. Mindig egyedül éltem.
– Miért?
Lucas azt feleli:
– Nem tudom. Talán, mert senki nem tanított meg szeretni.

422. oldal (Cartaphilus, 2013)

3 hozzászólás
>!
narziss

– Az érdekel, hogy vajon igaz vagy kitalált dolgokat ír le?

Azt válaszolom neki, hogy igaz történeteket próbálok írni, de egy adott pillanatban a történet éppen igaz volta miatt egyszer csak elviselhetetlenné válik, és akkor kénytelen vagyok megváltoztatni. Azt mondom neki, hogy a saját történetemet próbálom elmesélni, de nem vagyok képes rá, nincs hozzá bátorságom, túl nagy fájdalmat okoz nekem. Így aztán mindent megszépítek, és a dolgokat nem úgy írom le, ahogy megtörténtek, hanem ahogy szerettem volna, hogy történjenek.

Azt mondja:

– Igen, vannak életek, melyek a legszomorúbb könyveknél is szomorúbbak.

Azt mondom:

– Így van. Egy könyv, legyen bármilyen szomorú is, nem tud olyan szomorú lenni, mint az élet.

333-334. oldal

>!
Szuszusz

Mindegyikünk elkövet élete során egy halálos hibát, de amikor erre rádöbbenünk, a jóvátehetetlen már megtörtént.
(A bizonyíték)

315. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Kincses Elemér: Soha
Luca Cognolato – Silvia Del Francia: A láthatatlan hős / Franco Perlasca visszaemlékezésével
Mark Logue – Peter Conradi: A király beszéde
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút
Kuncz Aladár: Fekete kolostor
Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!
Zsolt Ágnes: Éva lányom
Thury Zsuzsa: Októbertől februárig
Passuth László: Barlangképek
Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának