A magyar származású, Svájcban élő szerző messziről pillant vissza a hazai történelmi tájra, melynek nyugtalanító díszletei között megdöbbentően cudar körülmények között cseperedik két gyerek. Talán éppen ő és testvére irodalmi másai. A felzaklatóan nyers, ugyanakkor lenyűgözően őszinte történet azt kutatja, vajon csírázhat-e emberség a történelem által végletesen embertelen létformába lökött szereplőkben, akiket elszakít egymástól a magyar forradalom, és csak felnőttként találnak újra egymásra. A közben eltelt évek során groteszk, keserű szerelmek, súlyos megpróbáltatások révén sodródnak sorsuk beteljesedése felé.
Trilógia (Trilógia 1-3.) 389 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1991
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Zsebkönyvtár 2.0 Magvető
Enciklopédia 2
Kedvencelte 122
Most olvassa 20
Várólistára tette 213
Kívánságlistára tette 139
Kölcsönkérné 4
Kiemelt értékelések
Fura, kusza és nehezen megmagyarázható viszonyba kerültem ezzel a könyvvel. Néhol csalódást okozott, máshol kellemes meglepetést, néha határozottan taszított, máskor meg ellenálhatatlanul vonzott. Olvasás közben kettő és öt csillag közt minden variáns megfordult a fejemben. Az viszont soha, hogy a trilógia három részét ne szerves egységként, egy regényként olvassam, értékeljem. Számomra csak így, együtt működnek.
A nagy füzet önmagában egy kegyetlen, nyers és durva világ szenvtelen, csupasz tőmondatokban kattogó leképzése. A háború gyermekperspektívából (?) való láttatása, egy ikerpár szocializációjának rajza. A háborús helyzet magára hagyja, sőt önmagából is kifordítja az embert. Iskola helyett süketnémaság, mozdulatlanság, éhség és kegyetlenség gyakorlására kényszeríti. Névtelenné teszi, érzelmileg sterilizálja, testileg-lelkileg megerőszakolja, pervertálja. A fizikai és lelki edzés, az „autodidakta” módon kialakított saját morális értékrend csak látszólag szabad választás eredménye. Az írás, a rögzítés vágya viszont az. De vajon van-e értelme ott, ahol a szavak is elveszítették az értelmüket? Az ikrek fogalmazásai, úgy tűnik, működőképes narratívát alkotnak. Erős szöveget, hatásosat*, érzelmektől és szubjektivitástól menteset. Ha csak A nagy füzetnél maradunk, a világ, az ember mintha tárgyilagosan leírhatónak látszana.
Csakhogy Kristóf folytatja a történetet, pontosabban összekuszálja, folyamatosan átírja, átértelmezi, variálja, és szerintem ez csak jót tesz neki. A narráció, az identitás, a valóság-fikció problematikájának vizsgálása a további két kötet során elmélyül, újabb dimenziókat tár fel. Bár az elbeszélés tere és ideje konkrétabbá válik, és a szereplők is nevet kapnak (igaz, eléggé furán nyugat-európaiakat), maga a történet egyre rejtélyesebb, kiismerhetetlenebb lesz. A többes szám első személy egysége megbomlik, a szereplők identitása nyomatékosabban megkérdőjeleződik, a kinti zűrzavarra egy benti felel, a történelem káoszára az elméé. Aztán a narrációé, a fikcióé, hazugságok soráé. Klaus-Claus-Lucas-Mathias és a többiek létét kizárólag ezek a hazugságok bizonyítják, miközben egymást cáfolják, felülírják. A hogyan volt és a hogyan lehetett volna közti határ elmosódik. Az elbeszélő, bár úgy tűnik, tisztázza a helyzetet, végül mégsem oldja fel a zűrzavart, nem magyaráz és nem igazít el. Az olvasónak mindevégig sakkoznia kell, újradefiniálnia a többféleképpen értelmezhető és átélhető valóságot és a hozzá fűződő viszonyát.
Bár voltak számomra üresjáratok, kevésbé meggyőző mozzanatok a regényben, elsősorban posztmodern játékának köszönhetően sikerült túltennem magam a kezdeti csalódáson. A végére már egészen megkedveltem.
* számomra túlságosan is azt – A nagy füzet nekem is Kosinskit juttatta eszembe kegyetlenségével, szexuális abberációkban való tobzódásával, groteszk világával. Bár sokan megcáfolnának, én jó pár passzust erőltetettnek és öncélúnak éreztem.
Ez megint csak inkább vallomás, mint értékelés, mert ehhez a könyvhöz nagyon erősen kötődöm érzelmileg.
Olaszországban ismertem meg Agota Kristof nevét. Akkoriban „vadásztam” a magyar szerzők olaszul megjelentetett könyveire, és ámultam, hogy egy magyar nevű, de tökéletesen ismeretlen írónőre bukkanok, aki egyre népszerűbb Itáliában. Hát, még amikor kiderült, hogy az én felnevelő településem majdnem szomszédjában született! De ez már később történt, akkor csak azt tudtam, hogy kincsre bukkantam. Gyakorlatilag az első könyv, amit olaszul végigolvastam, és nagy élmény jelentett, mert annyira könnyen haladtam vele. Volt ebben valami borzongató: egy magyar írónő franciául írt művét egy magyar olvasó(nő) olaszul ismeri meg. Ráadásul az olasz olasztanárom is akkor fedezte fel, így volt kivel megbeszélni az olvasottakat. Nekem egyértelmű volt, hogy a fülszövegben és a kritikákban emlegetett nem valós tér alapvetően nem igaz: az általam oly nagyon szeretett Szombathely és Kőszeg tökéletesen felismerhető a szűkszavú leírásokból is.
Haragszom a kritikusokra, akik fanyalognak, hogy a második és a harmadik rész gyengére sikeredett. Természetesen nem értek egyet. A nagy füzet egészen különleges, lecsupaszított nyelvezetével, naturalizmusával, könyörtelen világával és érzelemmentes stílusával páratlan alkotás. A további két rész azonban árnyálja, gazdagítja az elsőt, ami nagyon erős háttérként mindig ott magasodik a folytatások mögött. Bár az első rész önmagában is megállja a helyét, a három könyv együtt alkot szerves egészet, és jelenítik meg azt a bizonytalanságot, elveszettség érzést, világba kivetettséget és végtelen egyedülvalóságot, ami a modern ember általános életérzése.
A történetek is folyamatosan árnyalják egymást. A bizonytalanság itt is kulcsszó: amikor már azt hisszük, hogy minden világos, és magyarázatot nyert, eszünkbe jut a befejező kötet címe: A harmadik hazugság.
A könyvet többször olvastam. Eleinte ragaszkodtam az olasz változathoz, aztán magyarul is kézbe vettem. Sok embernek a kezébe adtam. Még senki nem panaszkodott miatta.
A Nagy Füzet után azonnal bele kellett vetni magam a folytatásba, annyira vártam az ikrek történetének kibontását, hogy aztán Agota Kristof összezavarjon egy pillanat alatt mindent a fejemben. Összemosódik itt fikció és valóság, nem tudni, mi igaz és mi képzelgés, és közben így, a három kisregény végül mégis egy tökéletes, koherens egész. Négyszázötven oldal, de egy betűt nem húznék belőle, az egyik legjobb regény, amit egész eddigi életem során valaha olvastam.
Ikersors. Szép stílusban írt nagy ívű történet. Végig lüktet a feszültség. Első kisregény fura, névtelen mintha a Napra jutni-t olvastam volna a vidéki élettel, a gyermeki huncutsággal. A második és harmadik kisregényben megismerjük a neveket és kibomlik a történet. Furcsa volt a helyszínek névtelensége. Meglepetés ért, pozitívan. Kedvenceltem. 5 csillag, 4,8 pont.
Bizony, bizony. Mint ahogy már egyszer a mesterképzés alkalmával bővebben kifejtettem a Jerzy Kosinski: A festett madár kapcsán: a háború vidéken is kegyetlenséget és borzalmakat hoz magával. A természet és az ínség közelében élő gazdálkodó emberek zsigeri kegyetlensége meglepő tud lenni a városi ember számára. Márpedig meg kell tanulni életben maradni zord életfeltételek között. Gyerekkoromban elképzelni sem tudtam, hogy az én egyébként a légynek sem ártó, békés természetű nagyapám hogy volt képes agyonütni és elásni a kert végében a kutyát. Hát egészen egyszerűen úgy, hogy lefojtotta a csirkéket. Kártékony féreg lett, amit elpusztított. Egyszerű a képlet. A szegény ember egyszerűen gondolkodik. Kristóf Ágota hazug füzetlapjai nem tükrözhetnék hűebben a háborús vidéki mindennapokat. Ezért – főleg A NAGY FÜZET-ért – minden tiszteletem az övé. Meg azért, amiért elképesztő egyszerűséggel, ugyanakkor a végletekig lecsupaszítva tárja elénk egy kárhozatos világ ezerszín ruháját.
Nehéz egy ilyen drámai történet végén bármit is mondani. Már csak azért is, mert bár a könyv közel 500 oldal, mégsincs benne egyetlen fölösleges szó vagy túlbeszélt gondolat, nincs benne pátosz, nincs hatásvadászat, csak egyszerűség, letisztultság. Ez pedig mértékletességre és szűkszavúságra késztet engem is. És megállásra. Mert fel kell dolgoznom a regényt.
És meg kell néznem a filmet.
Aztán újraolvasni a könyvet.
Már nem egy levegővel, hanem mondatról mondatra.
Brutálisan erős olvasmány.
Nehezen szólalok meg…
Nagyon mélyről kellett feljönnöm a végén.
Felzaklatott és lenyűgözött, romba dőltem és valahogy azt éreztem, hogy hiába is áll a végén össze a kép, nem lesz felsóhajtásom.
De végig elhittem. Néhol jobb lett volna ha nem.
Mind a jó és mind a rossz határtalan tud lenni.
A házak és az élet fölött
szürke könnyű köd
szememben a fák
jövendő leveleivel
vártam a nyarat
legjobban
a port szerettem a nyárban fehér
meleg port
bogarak és békák fúltak bele
mikor nem hullt eső
heteken át
rét és violaszín tollak a réten
megnőnek
madarak a kutak nyakát
fűrész alá fekteti a szél
szögek
zárják az ajtókat vernek rácsot
hegyesek és tompák
az ablakokra körbe-körbe
így épülnek az évek így épül
a halál
(Ágota Kristóf.: Szögek)
Befejeztem egy könnyed könyvet, nem volt még nagyon késő, mellém volt készítve, nekifogtam. Fogalmam sincs mikor ájultam magam álomba, de reggel felkelve átkoztam a napi teendőimet. Nincs idő olvasni. Azon az éjjel végre kézbe vettem, s el nem engedtem. Hatása: álmatlanul, félig ébren, majd kijózanodva, vízért sikoltva kiszáradt szájjal, hánykolódva, lefőve, villany mellett gondolkodva, újra és újra belelapozva. Nem engedett.
Tőmondatos vagyok. Mindig is szerettem a tőmondatokat. Mindig is szerettem az ilyenfajta írásokat. Bennem van, bennem is marad. Úgy tűnik bírom a szenvedést. Valaki egyszer azt állította, hogy enyhén mazochista vagyok.
Nem akarok háborút.
Még nem döntöttem el, hogy a trilógia két, utólag hozzáírt része rontott, vagy javított-e az összképen, jobb lenne-e, ha csak A nagy füzetet olvastam volna, jobb lenne-e, ha nem tudnám, hogy hány év kihagyással született a második és harmadik rész, vagy majd az író tudja, hogy mi a jó nekem.
Hát, nagyjából ilyen zagyva az, amit érzek, az első rész, A nagy füzet letisztult, világos mondatait a másik két kisregény a feje tetejére állítja, és én inkább azt gondolom, hogy nem az a valóság, amivel a könyv végződik, hanem az, amit mi annak hiszünk belőle.
Többször is eszembe jutott olvasás közben egy bibliai idézet (Jel 10,8-10), mert ez a könyv is olyan, amit könnyen, gyorsan olvasok, édes az íze a számban, de a gyomorba érve olyan keserű, hogy többször is félbe kellett hagynom, hogy életben maradjak.
Nem is tudom, kinek ajánlanám, de az biztos, hogy anyámtól szigorúan tiltanám. Talán bizonyos tragédiákon át kell menni, vagy érzelmileg érettnek kell lenni hozzá, különben nagyon megvisel.
Azt hiszem, ez a meghasonlottság regénye. A körkörös történet a széttöredezett világ érzetét próbálja megragadni.
Működik.
A tőmondatok hasítanak.
Velőig hatnak.
Nincs kegyelem.
Ez a könyv alighanem egy remekmű.
Népszerű idézetek
A plébános hallgat egy darabig, aztán azt mondja:
– Ezek szerint ismeritek a Tízparancsolatot. Meg is tartjátok?
– Nem, plébános úr, nem tartjuk meg. Senki sem tartja meg. Meg van írva: „Ne ölj!”, és mindenki öl.
A plébános azt mondja:
– Hát igen… sajnos háború van.
75. oldal (Cartaphilus, 2011)
– Ha az ember egy kicsit is elgondolkodik, nem tudja szeretni az életet.
A fivérem botjával felemeli az állam.
– Ne gondolkozz! Nézd! Láttál-e már valaha is ilyen szép eget?
341. oldal, A harmadik hazugság (Palatinus, 2006)
Meg vagyok győződve arról. Lucas, hogy minden emberi lény arra született, hogy megírjon egy könyvet, és semmi másra. Egy zseniális vagy középszerű könyvet, nem számít, de aki semmit sem ír, az elveszett ember, az úgy élte le az életét a földön, hogy nem hagyott nyomot maga után.
(A bizonyíték)
255. oldal
Egy férfi azt mondja:
– Te csak fogd be a pofádat! A nők nem tudják, mi a háború.
A nő azt mondja:
– Hogy nem tudjuk-e? Te seggfej! Ránk marad minden munka, minden gond: enni adni a gyerekeknek, ápolni a sebesülteket. Ha egyszer vége lesz a háborúnak, ti mind hősök lesztek. Aki meghal: hős. Aki túléli: hős. Aki belerokkan: hős. Ezért találtátok ki a háborút ti, férfiak. Ezt a ti háborútok. Ti akartátok, hát csináljátok, hülye szájhősök!
Mindenki egyszerre beszél, kiabál. A mellettünk álló öregember azt mondja:
– Senki se akarta ezt a háborút. Senki, de senki
88. oldal, Az első műsorunk c. fejezetben
– Az érdekel, hogy vajon igaz vagy kitalált dolgokat ír le?
Azt válaszolom neki, hogy igaz történeteket próbálok írni, de egy adott pillanatban a történet éppen igaz volta miatt egyszer csak elviselhetetlenné válik, és akkor kénytelen vagyok megváltoztatni. Azt mondom neki, hogy a saját történetemet próbálom elmesélni, de nem vagyok képes rá, nincs hozzá bátorságom, túl nagy fájdalmat okoz nekem. Így aztán mindent megszépítek, és a dolgokat nem úgy írom le, ahogy megtörténtek, hanem ahogy szerettem volna, hogy történjenek.
Azt mondja:
– Igen, vannak életek, melyek a legszomorúbb könyveknél is szomorúbbak.
Azt mondom:
– Így van. Egy könyv, legyen bármilyen szomorú is, nem tud olyan szomorú lenni, mint az élet.
333-334. oldal
Nem szeretem a hőséget, nem szeretem a nyarat. Az esős, hűvös nyarat, azt igen, de a kánikula valósággal beteggé tesz.
248. oldal
– Gondolom, magának is van családja.
Azt mondja:
– Nem. Mindig egyedül éltem.
– Miért?
Lucas azt feleli:
– Nem tudom. Talán, mert senki nem tanított meg szeretni.
422. oldal (Cartaphilus, 2013)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét 95% ·
Összehasonlítás - Bauer Barbara: A fekete rózsa 94% ·
Összehasonlítás - Robert Merle: Mesterségem a halál 93% ·
Összehasonlítás - Moldova György: A Szent Imre-induló 90% ·
Összehasonlítás - Gárdos Péter: Hét mocskos nap 89% ·
Összehasonlítás - Nino Haratisvili: A nyolcadik élet 96% ·
Összehasonlítás - Viola Stern Fischer – Veronika H. Tóth: A Mengele-lány 96% ·
Összehasonlítás - Kristin Hannah: Fülemüle 96% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: Lucy 97% ·
Összehasonlítás - Tomcsik Nóra: Tél Berlinben 96% ·
Összehasonlítás