Az ​analfabéta 41 csillagozás

Agota Kristof: Az analfabéta

Agota ​Kristof napjaink kortárs frankofón irodalmának egyik legelismertebb szerzője, regényei nem csak a francia, de a német, japán, koreai eladási sikerlistákra is felkerülnek. A mintegy negyven nyelvre lefordított és a világ számos országában a kortárs világirodalom alapművének számító Trilógia magyar származású szerzőjének legutóbbi kötete önéletrajzi írások gyűjteménye.

A szerző 21 éves volt, amikor 1956 végén, a forradalom leverése után egy kisgyerekkel a karján az osztrák–magyar zöldhatáron keresztül elhagyta hazáját. Ekkor már két éve férjével élt. Rövid ausztriai tartózkodás után Svájcban telepedett le, előbb öt évig óragyári munkásként dolgozott, majd családi életének rövid válsága után másodszor is férjhez ment. Második férjével és az új házasságából származó gyerekeivel már franciául beszélt. Kezdetben a színház iránt érdeklődött, megismerkedett a helyi, neuchâteli színházi élettel, kisebb színdarabokat készített a városi társulatnak. Ebben az időszakban verseket… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2004

>!
Palatinus, Budapest, 2007
86 oldal · ISBN: 9789639651685 · Fordította: Petőcz András

Enciklopédia 4


Most olvassa 1

Várólistára tette 21

Kívánságlistára tette 23


Kiemelt értékelések

Tarja_Kauppinen IP>!
Agota Kristof: Az analfabéta

Gyakran rászólt az édesanyja gyermekkorában az íróra, hogy ne olvasson, inkább csináljon valami hasznosat! Ő ilyenkor elgondolkodott, hogy vajon a házimunka valóban hasznosabb volna az olvasásnál? Szó ami szó, a házimunkát meg kell csinálni, ha nem szeretnénk hamarosan egy disznóólban olvasni, ugyanakkor ez az anekdota jócskán ismerős. Oké, túlzásba lehet vinni az olvasást, de akkor is…

DaTa>!
Agota Kristof: Az analfabéta

Annyira szép, annyira megható, annyira tiszta. Csak annyira rövid. Agota Kristof egy csoda. Most pedig ide nekem A Nagy Füzet folytatását. Ide nekem, de rögtön!

2 hozzászólás
ddani>!
Agota Kristof: Az analfabéta

Elsőre azt hittem, nem is hallottam Agota Kristof nevét, pedig de: most látom csak, hogy valamikor kölcsönkérős listára is tettem, aztán elfeledkeztem róla. Tiszta szerencse, hogy szembejött mégis, és nem is elolvastam, hanem végighallgattam felolvasva. (Elég gyorsan végig lehet olvasni hangosan is: nem csak merthogy vékonyka gyűjtemény, de nem is akaródzott félretenni.)
Önéletrajzi kisprózák ezek, visszaemlékezések gyerekkori és felnőttkori eseményekre. Magyarország a háborús években és az ötvenes évek alatt. A vidéken élő, majd szétvert család, a sírnivaló internátusi évek. Ötvenhat, emigráció. Ausztria, Svájc. Az első emlékek, ahogy megfertőződik a gyógyíthatatlan, olvasás nevű betegséggel. A nyomorban összedobott komikus skiccek. Titkosírásos siralomnapló. Versek, hátrahagyva. Új analfabetizmus, küzdelem az idegen nyelvvel. Írás. (Írjunk kitartóan és makacsul, mondja, és ő már csak tudja.) Hepiend, de hát ezt úgyis tudjuk: kiadják. Mármint az írásait, nagy sikerre.
Végül még hozzám is elér, és ennek nagyon örülök.
Mellékszál, de mivel ez szubjektív és magánjellegű könyvértékelés, megtehetem hogy kifejtem. Szóval engem különösképp az is megfogott, mennyire készségesek és támogatóak, sőt: jóindulatúak ezek a külföldiek, kedvesek a nincstelen magyar migránsokkal. Pedig nekik sivár és unalmas ez az új életforma, mert biztonságos ugyan az anyagi jólét, a normalitás, a munka és vásárlás és családi élet: melynek monoton kiüresedettsége, a nyelvi elszigeteltség, a gyökértelenség és idegenség érzése mégsem a boldogság, hanem az őrlődő haza-nosztalgia felé taszítja az üldözötteket. Hogy mi lett volna, ha maradnak – nem mintha efelől különösebb illúzióik lennének, vagy lehetnének. Ez annyira éles kontrasztban áll a mai magyarországi fogalmainkkal a menekültekről, bevándorlásról, befogadásról és Európáról, mintha nem is egy másik országban, de egy másik bolygón élnénk. Pedig ez messze nem sci-fi, sok más ’56-os disszidens történet is ezt támasztja alá. Még a nyáron magam is meghatottan hallgattam egy amúgy rangos amerikai köztisztviselőt, ahogy beszédében reflektált a magyarországi politikára, majd visszaemlékezett saját családjának menekülésére a tankok és katonák elől, éppenséggel Magyarországról, és el is sírta magát a derék öreg, mitagadás, kis híján én is. De jó lenne mellőzni az ilyen aktuálpolitikai sírós kitérőket, de azért sem fogom, és biztos vagyok benne, hogy a szerző és az emigrációs kultúra hagyatéka is ezt kívánná.
Igyekszem sort keríteni más Kristof művekre is – ha jól látom, nincs híja a fordításoknak, így hát vagy magyarul, vagy angolul, mert franciául ugyan nem tudok, és aligha tudnám leküzdeni saját franco-analfabetizmusom hacsak nem kényszerít erre egyhamar valami egzisztenciális életkrízis engem is.

szp79>!
Agota Kristof: Az analfabéta

Rövid pár oldalas önéletrajzi munka, a könyv csaknem fele az utószó, ahol a szerzőről részletesebben is olvashatunk. A történet az iskolai évekről, az 1956-os menekülésről és a svájci beilleszkedés nehézségeiről és az írói sikerekről szól. Ez alapján a néhány oldal alapján mindenképp kíváncsi vagyok a szerző regényeire is.

tündérróka>!
Agota Kristof: Az analfabéta

Ezek a rövid írások úgy voltak meghatóak, hogy tudom (illetve inkább csak sejtem), hogy a szerző – nevezzük szerzőnek és ne elbeszélőnek – célja nem ez volt. Nem is a mentegetőzés, pedig sokszor azt is felfedezni véltem. Okok, hogy miért nem magyarul, és miért nem ott. Olyan okok, amiket szeretne megértetni – a magyarokkal és mindenki mással.
Érdekes, hogy pont Svájcban olvastam ezt a néhány írást bátyám lakásában, aki ugyanúgy eljött Magyarországról a jobb élet reményében. Különös hangulatot kölcsönzött hozzá. Máshol valószínűleg nem ezeket „hallottam” volna ki a szövegből.
Egyébként tetszett. Szeretem, ahogy Kristof ír, akkor is, ha az nem szépirodalom.

ekphrasis>!
Agota Kristof: Az analfabéta

Az első Agota Kristoftól. Ez egy falatka – belőle? –, emiatt igazán nehéz írni róla bármit is, mintha egy süteményt a tejszínhab alapján kellene jellemeznünk… De tudván, h AK nem a stílusvirtuozitásban élte ki magát, felteszem, hogy – ahogyan az az Utószóban is elemzésre kerül – az írói markerek ugyanazok nála más műveiben is. Az atommagnyi mondatok, a gyökértelen szavak, a messzevetett lélek magányossága. Amit nem önszántából választott, a kiüzettetés fájdalma. 21 évesen egy új életet, új hazát keresni, és ott új gyökereket ereszteni.
Aki élt külföldön, az tudja, miről beszél AK. Az írás itt kapaszkodó a köves talaj ellenállásával szemben, eszköz a túléléshez. A túléléshez, ami nemcsak testi kell legyen.

Nagyon rövid, cirka 60 oldal, valami 13-as betűmérettel, és 20 oldalas utószóval. Amely utószó borzalmasan primitív, (talán szerzői szándék szerint) ismétlődésektől terhes, nyilvánvaló elemek citálásával, gyakorlatilag az elsődleges szöveg zanzásítása. Középiskolás házidolgozat értékű. Pfff.

szallosas P>!
Agota Kristof: Az analfabéta

Amilyen kis rövidke olyan sok minden van benne…

sztimi53>!
Agota Kristof: Az analfabéta

Adott ez a nő, akitől még semmit nem olvastam. Fordítva szoktam tenni, először a mű, aztán ember. Érdekes életút, rövidre zártan. A bennem élő álbölcsész a(z) (anya és ellenséges) nyelvekről szóló megjegyzéseket és az öt évig elnyomott molyságról való híradást élvezi legjobban. Másképp fogok közelíteni így a Trilógiához, ebben bizonyos vagyok, de ez a szösszenet az író-analfabétáról nekem kevés. Az Utószóval nem szimpatizáltam.

5 hozzászólás
metahari P>!
Agota Kristof: Az analfabéta

Amennyire vártam, hogy elolvashassam, annyira csalódtam, miért ilyen kevés benne Agota Kristof és miért olyan sok az ismétlés a könyv végi elemzésben?! Egyébként meg arra inspirál, hogy valahogy bárhogy mindenképpen becserkésszem az írónő összes betűjét, amit papírra vetett mindenáron

1 hozzászólás
amnézia P>!
Agota Kristof: Az analfabéta

A Trilógiát nagyon szerettem, ez sem okozott csalódást. Tetszik, ahogy az írónő ebben a regényében is egyszerűen, nem túlcicomázva és lényegre törően írta le a történetét (ami majdnem olyan borzalmas, mint a Nagy füzet). A Trilógia után nem igazán értettem a történetet, de az Analfabétában három mozaikkal összeállt a kép.


Népszerű idézetek

Mafia I>!

Olvasok. Mint valami betegség, olyan ez az egész.

Kapcsolódó szócikkek: olvasás
Tarja_Kauppinen IP>!

Ami felmérhetetlen, az az a végzetes hatás, melyet a diktatúra a filozófiára, a művészetre, az irodalomra gyakorolt a kelet-európai országokban. Rájuk erőltetve ideológiáját, a Szovjetunió nemcsak a gazdasági fejlődést akadályozta ezekben az államokban, hanem megpróbálta a kultúrájukat, nemzeti identitásukat is elfojtani.

34. oldal

Mafia I>!

Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni.
Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.

Anyanyelv, ellenséges nyelvek

sztimi53>!

Senki nem ismerte az orosz nyelvet. A tanárok, akik korábban olyan nyelveket oktattak, mint a német, a francia, az angol, gyorstalpaló tanfolyamokon tanultak oroszul néhány hónapig, ezért nem igazán ismerhették meg ezt a nyelvet, és semmi kedvük nem volt azt tanítani. És persze a diákoknak sem volt kedvük oroszul megtanulni.

29. oldal, Új Palatinus, 2007.

Kapcsolódó szócikkek: orosz nyelv
2 hozzászólás
Zsannuszi_Tündérkirálylány>!

Mosolygok, nem mondhatom el neki, hogy nem félek az oroszoktól, és a szomorúságom oka inkább a jelenlegi túlságosan is nagy biztonság, meg az, hogy nem lehet mást csinálni, másra gondolni, csak a munkára, a gyárra, a bevásárlásokra, a pelenkamosásra, az étkezésekre, és nincs mire várni, csak a vasárnapra, amikor végre alhatok, és kicsivel tovább álmodhatok egykori otthonomról.

49. oldal

gwyneira P>!

Intenzív és eredményes volt az ideológiai átnevelés, különösen a fiatalok között. Rudolf Nurejev, a nagy emigráns orosz táncos meséli: „Aznap, amikor Sztálin meghalt, kimentem a szántóföldekre. Vártam, hogy valami különleges történik, hogy a természet válaszol a tragédiára. És semmi. Sem egy földrengés, sem valami egyéb jel.”
Nem. A „földrengés” csak harminchat évvel később jött, és nem a természet válaszolt, hanem az emberek. Ezeket a hosszú éveket kellett kivárni, hogy mindannyiunk „Apja” igazán meghaljon, hogy a „világító fáklyánk” kialudjon, reményeink szerint: örökre.

33. oldal - Sztálin halála

Kapcsolódó szócikkek: Rudolf Nurejev · Sztálin
Mafia I>!

De mindenekelőtt is, ezen a napon, ezen az 1956-os november végi napon, egy néphez való kötődésemet veszítettem el, visszavonhatatlanul.

Az emlékezet

ekphrasis>!

A gyárban mindenki kedves velünk. Ránk mosolyognak, beszélnek hozzánk, de semmit se értünk.
Itt, ebben a pillanatban kezdődik a sivatag. A társadalmi és kulturális sivatag. […] Megérkezve ide, számítottunk valamire. Nem tudtuk, mire várunk, de biztosan nem erre: nem az egyhangú munka mindennapjaira, nem ezekre a hallgatag estékre, és nem is erre a változás, meglepetés és remény nélküli megdermedt életre.
Anyagilag jobban élünk, mint korábban. Két szobánk van egy helyett. Van elég szenünk, és élelmiszerben sem szenvedünk hiányt. De azzal összehasonlítva, amit elvesztettünk, túlságosan is nagy árat fizettünk mindezért.

48-49. oldal

ekphrasis>!

Vajon milyen lett volna az életem, ha nem hagyom el a hazámat? Azt gondolom, hogy nehezebb, szegényesebb, de talán kevésbé magányos, kevésbé megtört, és boldogabb.

46. oldal

gwyneira P>!

Olvasok még, ha van mit olvasnom, az utcai lámpa fényénél, aztán, mialatt könnyes szemmel elalszom, mondatok születnek az éjszakában. Forognak körülöttem, súgnak-búgnak, rímeket kapnak el és valami ritmust, énekelnek, verssorokká alakulnak:

„Tegnap még minden szebb volt,
A muzsika a fák között
A szellő ott bent a hajamban
És széttárt karjaidban
A napsütés.”

18-19. oldal - Versek


Hasonló könyvek címkék alapján

Konrád György: Elutazás és hazatérés
Nyerges Attila – S. Tóth János: Egy ismerős arc
Kőrössi P. József (szerk.): Költők könyve
Sárközi Mátyás: Levelek Zugligetből
Vincent & Vincent: Nem volt új a nap alatt
Fahidi Éva: A Dolgok Lelke
Eddie Jaku: A világ legboldogabb embere
Tóth Júlia Éva: Borikönyv
Kovács Ákos: Ákos 50
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám