Gül ​baba és a magyarországi bektasi dervisek 4 csillagozás

Egy bektasi elgondolkozva, dohányozva ballagott az utcán. Szembe jött vele a janicsáraga, s haragosan rákiáltott:
– Mi dolog ez?! Nem tartod be a szent ramazáni böjtöt? Dohányzol?! – A baba csodálkozva válaszolt: – Elfelejtettem, aga…
– Mit felejtettél el?!
– Azt, hogy az utcán vagyok….

27-28. oldal

Egy bektasit boriváson kapnak, s így korholják:
– Ej, ember, nem tudod talán, hogy a bor ellensége az egészségnek? Miért iszol hát?
– Tudom én, hogy ellenség, ezért akarom elpusztítani.

28. oldal

A bektasik különcségét csak fokozta, hogy a nőket egyenrangúnak tekintették.

27. oldal

[A budai pasa] Háza olyan közel volt a Dunához, hogy Szokollu Musztafa budai beglerbég (1566-1578) fia a palota ablakából ugrott a Dunába, ha úszni támadt kedve. Magasabb vízállás esetén, miként a birodalom fővárosában, Isztambulban a Boszporusz-parti villáknál és házaknál szokásos, a pasa és vendégei csónakjaikkal egészen a palota ajtajáig mehettek.

6. oldal

Ismert, hogy az iszlám világ azon tagjait, akiket már nem elégített ki az ortodoxia életfelfogása, s akik durva darócba öltözve a keleti városok zsibongó forgatagától távoleső csöndes rendházaikba visszahúzódva vallásos elmélkedéssel törekedtek a lelki tökéletesedésre, igénytelen ruházatukról szúfinak, az általuk létrehozott vallási-filozófiai mozgalmat pedig szúfizmusnak szokás nevezni. Az iszlám világ ezen réveteg tekintetű aszkétái más és más módon vélték elérhetőnek a végső célt, a megsemmisülést, midőn a szúfi eggyéolvad az egyedüli tökéletes Õ-vel.
Azt az utat vagy ösvényt, amelyen a szúfi elérheti végcélját az iszlám miszticizmus az arab taríka szóval jelöli. A különféle misztikus irányzatokat, amelyeket Európában csak közönségesen dervisrendnek nevezünk, „a szúfit az Istenhez eljuttató út” arab nevérõl az oszmánli törökök taríkatnak nevezték.

13. oldal

A frissen meghódított terület védelmére a budai várba már 1541-ben 2653, a pesti várba pedig 914 katonát rendeltek. A védelem erősítésére további 4196 főt helyeztek át a délvidéki török várakból. A katonák között a törökök mellett szép számmal találunk ortodox hitű délszlávokat, de a muszlimok között is sok volt a bosnyák, horvát vagy szerb. Idő haladtával ez a balkáni délszláv elem került túlsúlyba olyannyira, hogy helyesebb lenne nem is török, hanem balkáni-muszlim világról beszélnünk. Buda utcáin a hódító törökök és a szolgálatukban álló délszlávok mellett magyarok, latinnak nevezett raguzaiak, zsidók és az összeírásokban kiptinek mondott ortodox hitű cigányok keveredtek.

Egy ortodox muzulmán rá akart venni egy bektasit a helyes imádkozásra:
– Barátom, ha rendesen imádkozol, öt lirát fizetek neked naponta! – a bektasinak tetszett az ajánlat, s ezért minden nap rendesen imádkozott, majd felvette a neki járó pénzt. Egy nap azonban a buzgó vallásos ember észrevette, hogy dervisünk nem végzi el az ima előtt kötelező rituális mosakodást:
– Barátom, miért nem mosakszol ima előtt?
– Uram, te „vizes imáról” beszélsz. Az tíz lirába kerül.

Természetesen a bektasik nem utasítják el az iszlámot, sőt magukat jó muzulmánnak tekintik. Csupán a vallási előírásokat nem hajlandók betartani, amelyeket amúgy sem a Próféta hozott, hanem azok az Omajjád kalifák, akik Alit és az imámokat üldözték, meggyilkolták. A bektasik tehát imádkoznak, de a maguk módján. A leborulást (rekát) kevésnek tartják, szerintük sokkal fontosabb Isten nevének gyakori említése, a zikr. Ezt pedig közösen, gyakran énekelve végzik. Böjtölnek is, csak némiképp más értelmezésben, mint a szunniták.

A misztikusok az igazságot – Istent – nem kívül, a külvilágban, hanem belül, önmagukban keresik. Lemondanak a világi javakról, feladják vágyaikat, akaratukat. Mindannak, ami a világhoz, e hús-vér létezéshez köti az embert, összefoglaló neve a nefesz. A feladat – vagy inkább lehetőség – nem más, mint ennek a nefesznek a megzabolázása: „Aki lelke démonát (nefesz) legyőzi, a hit Bölcs Salamonja lesz.” – tartja egy népszerű dervis-ének.

20. oldal

A kairói Hazem Ibrahim professzor szerint még a minaret sem elengedhetetlen követelménye a mecsetnek, ha a hívők, akiket innen hívnak imára, nem a mecset közvetlen közelében laknak. A nagyváros számtalan tornya, kéménye, antennája között ma már az a tájékozódást sem segítené. Az ima idejét a hívőknek a karjukon lévő kvarcóra jelzi, míg a városba érkező idegen nem toronyiránt, hanem térkép segítségével találja meg a mecsetet.

105. oldal