Zátonyok ​közt (Hercule Poirot 27.) 87% 485 csillagozás

Röviden: Ami jó, az jó! … és ez az.

Megint emlékeztem a legfontosabb csavarra, de mégsem tudtam összerakni most sem az egész sztorit, sőt egy olyan végkifejletet vártam, ami nagyon nem jött be, hanem pont az ellenkezője történt. De ez nem is baj, mert legalább egyre jobban izgultam, és egyre kevésbé értettem a dolgokat, míg a végén Poirot szépen mindent megmagyarázott. És persze ezáltal kitűnően szórakoztam ismét. Jó volt a vidéki hangulat, tetszett a sok tagú, elkényeztetett, elkényelmesedett család, ismét jól elterelte a figyelmemet ez a pörgős, szövevényes regény a napi szorongásokról.

„Poirot erősen próbált szerénynek látszani, de nem járt sok sikerrel.”
Szenzációs, ahogy az írónő jellemzi kedvenc nyomozónkat – az ilyen sorokért még több csillagot adnék. :)
A történet ismét bonyolult és csavaros, noha a tettest sikerült most kitalálnom. Persze nem a Poirot számára oly fontos pletykákból jöttem rá, csak megérzés volt…

Agatha Christie A kutya se látta könyve után kedvet kaptam még egy kis nyomozáshoz, egy újabb csavaros történethez, illetve mivel eddig leginkább Poirot történeteket olvastam, ettől sem szerettem volna eltérni, így esett a választásom a Zátonyok között című könyvre.
Az eleje annyira nem rántott be (valószínűleg nekem is az lehetett a problámám, hogy Poirot viszonylag későn jelenik meg), viszont ettől függetlenül maga a történet tetszett és természetesen szokás szerint nagyon csavaros volt.
Biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni az írónőtől, sőt igazából elkezdtem fontolgatni, hogy el kéne kezdeni beszerezni szép lassan a könyveit azokban a szép új Helikonos kiadásokban.

Ismét olyan bűntényeket göngyölített fel Poirot, amire nem jöttem volna rá. Nagyon csavaros volt, hogy nem lehetett eldönteni kit ki ölt meg és mi volt az indítéka. Ahogy Poirot a végén elmagyarázta épp az indítékok hiánya miatt érezte, hogy nem stimmel az egész ügy. Ismét sok szereplő és sok gyanúsított. Olyan indítékok, amik egyértelműek mégis lehetetlenek. Briliáns!!

Nagyon tetszett. Furcsának találtam, hogy Poirot csak olyan későn lépett a színre, de addig sem volt egyáltalán unalmas. Jó volt nagyobb betekintést nyerni a szereplők közötti szálakba, és miután Poirot színre lépett, spoiler, így kifejezetten jót tett, hogy ennyi ideig nem láthattuk – legalábbis az én véleményem szerint.
Ismét nagyon érdekes történetet mutat be az írónő, és ismét túljárt az eszemen. Tele van csavarral, amikre egyáltalán nem számít az olvasó. Csak kapkodtam a fejem, hogy most mi és hogy is történt valójában.

Csak azokat az utolsó oldalakat tudnám feledni…
Végre egy olyan Christie könyv akadt a kezembe, amit még nem olvastam soha, nem ismertem a befejezését, és a filmből is csak annyi rémlett, hogy valami felrobbant, Poirot pedig mérgesen kiabál. Elolvasok én 526 alkalommal is egy jó könyvet, de azért mégis öröm, ha teljes meglepetés a történet, úgyhogy kellemes várakozással láttam neki a zátonyoknak.
És nem is csalódtam nagyon sokáig.
A cselekmény teljesen ígéretesen alakult, minden adott volt, ami egy jó krimihez kell. Érdekes szereplők, furcsa bűntény, az áldozat személye nem stimmel, és a környezet reakciója sincs rendben. És persze színre lép Poirot, akit egy idő után többen is elküldenének a búsba Londonba, ami megint csak furcsa. Ő azonban marad, pletykákat gyűjt Miss Marple üzemmódban, ügyesen elkap egy tőkehalat, és eléri, hogy páran rémes vén trotlinak, de még többen tisztára delphoi orákulumnak tartsák. Ismét üdítően sokat foglalkozunk lélektannal, valamint alaposan körbejárjuk az önállóság kérdését, és hogy változnak-e az emberek, vagy sem. Főhősnőnk, Lynn átlag tízoldalanként azon tépelődik, mennyiben lett teljesen más ember, ugyanakkor Poirot álláspontja elég zord ez ügyben: „Az élet tragédiája éppen az, hogy az emberek nem változnak.”
Csavarból akad bőven, miközben kiderül, hogy minden ír szeret verekedni, hogy Poirot inkább az ablakon dobná ki a pénzt, semhogy lovakba fektesse, (ugyanakkor azonban titokban csodálja azokat, akik megteszik), hogy a tisztító működése botrány manapság, akárcsak a mai fiatal lányok stílusa. Dauer, fejkendő, rövidnadrág… látnák magukat hátulról, biztos nem vennék fel! (De.) További érdekes adalék, hogy a férfiaknak itt elég rápillantani egy rúzsra, rögtön megállapítják, milyen hajszínű hölgy használhatta. Ez igen, nekem ez nőként sem menne. :D Megtudhatjuk azt is, hogy a bimetalikus pénzrendszer elmagyarázásával éppúgy le lehet nyűgözni egy nőt… mintha egy vonzóan bűnöző típusú fickó üdítően semmibe venné. Jáj. És igen, itt kezdődött a problémám a könyvvel. A sztori előrehaladtával a fiatalemberek sármos szélhámosságától olvadozó Lynn egyes sorait nyomasztóbb volt olvasni, mint egy Veres Attila novellát. Csakegyetolvastammég. Nem beszélve a könyv végéről. Az utolsó oldalakra tényleg nincsenek szavak. spoiler
Sajnos a sztori olyan blőd életszerűtlen lendülettel ér véget, hogy hogy csupa érdekes apróságról szó sem esik. spoiler
Spoileres panaszáradatom ellenére ez egy fordulatos, ízig-vérig Christie krimi, de azon a bizonyos jeleneten nálam tényleg zátonyra futott a könyv. Azt leszámítva teljesen színvonalas, kicsit elkapkodott véggel.
A fő kérdés pedig: „Mi történik a borostyánnal, ha kivágják a tölgyet, amelyre felkapaszkodott?”
Majd kiderül, amikor próbára teszik.

Ezt az értékelést már megint nagyon messziről fogom kezdeni, úgyhogy aki nem szereti a személyes kis meséimet, az nyugodtan ugorja is ezt a részt… Van egy nagyon kedves könyvkereskedő ismerősöm, aki egyszer elmesélte, hogy nála az emberek általában azzal a céllal vásárolnak Agatha Christie-köteteket, hogy – és most megpróbálok a lehető legfinomabb maradni – székelés során legyen mivel elütni az időt.

Mindezt akkor sem igazán tudtam és még most, a felidézés alkalmával sem sikerült lereagálnom, mert az a nagy harci helyzet, hogy nagyon nem ebbe a körbe tartozom. Habár rendszerint kikapcsolódás céljából kapok le a polcról egy-egy kötetet a Krimi Királynőjétől, számomra mindig nagy élmény és örömteli lehetőség elmerülni a ködös brit hon általában magas pozícióban lévő figuráinak kicsit sem szokványos világában.

Ebből a szempontból talán az eddigi legjobb történetet volt szerencsém most elolvasni és hellyel-közzel meg is fejteni, a legjobban viszont továbbra is a töprengés vitt magával. Mert hát mi vezet rá egy embert, hogy meggyilkoljon egy másikat apró-cseprő dolgok miatt? Ez akkor sem nézhető el valakinek, ha történetesen a talán már akkor is ötezer főt számláló felső tízezer tagja. Poirot pedig továbbra is remek formában van, bár a történetet igazán első része viszi el végletekig kidolgozott tökéletességével. Agatha asszony nem csak a bűntényeket, de a lélektant is újfent remekül adagolta. Maradandó, remek élmény volt.

Ez a történet is tetszett, elég ügyesen lett kialakítva a történet. Elég bonyodalmas kapcsolatok és szálak jelentek meg. Még Nigériába is visszanyúlt a régi szép időkbe az esemény. Nagyon jól sikerült felgombolyítani a szálakat, nem is gondoltam volna, hogyan milyen mélyre kell a megoldáshoz nyúlni. Ajánlom az Agatha kedvelőknek.

Ezzel az olvasással a hátam mögött elmondhatom, hogy már nincs olyan magyarul megjelent Poirot-történet, amit ne olvastam volna. Sőt, egy kis összegzés: az összes AC-vel is remekül állok; az első Tommy és Tuppence, a verseskötet, a két memoár, egy árva novella van még hátra, illetve a hat álnéven publikált mű.

„Ezzel azt akarom mondani, hogy nem tudhatjuk, mi lakik egy emberben, amíg szembe nem kerül a próbatétellel.”

Ez a mű kulcsmondata, ettől jobban semmivel sem lehet jellemezni. Két könyvből áll, egyik és a másik sem teljes önmagában, mégis meg kell jegyeznünk, hogy az első könyv – ami tulajdonképpen egyáltalán nem is krimi, inkább olvasmányos társadalmi tanulmány a második világháborús angliai helyzetről – lényegesen erősebb a másodiktól, ez viszi a hátán az egészet. Két módon értékelhető ezáltal a történet. Vagy azt mondjuk, hogy egy nem túl éles krimit olvastunk egy nagyon hosszú bevezetővel, vagy ami az én álláspontom inkább tükrözi: egy pompás korrajzot kaptunk, ami az izgalom kedvéért több-kevesebb sikerrel egy középszerű krimi-szállal is kiegészült. Mennyivel másabban hangzik, ha a másik felére helyezzük a hangsúlyt. Így válik ez alapvetően egy jó könyvélménnyé, amelynek ugyan vannak hibái, de ezt olvasva többször felmerült bennem a gondolat, hogy bárcsak több nemkrimit írt volna Agatha Christie! És tudom, írt is, csak álnéven. Ahogy fentebb említettem, ezek még nem kerültek sorra, de most erős motivációt kaptam.
És ami Poirot-t illeti: igen, igen, hozza a formáját, a lehetőségekhez mérten leleményes is, de csak rajtakaptam ismét link egyszer dohányozni, szóval a második és a huszonhetedik kötet együtt már nem hazudhat, az emlékezetem annál inkább.