Temetni ​veszélyes (Hercule Poirot 29.) 87% 393 csillagozás

Újabb érdekes és csavaros történetet olvashattam. Poirot ismételten túljárt mindenki eszén, és nagyon hamar rádöbbent arra, hogy valójában mi is történt. Én mindeközben a sötétben tapogatóztam, Agatha Christie ismét megcsinálta, még csak gyanúm sem volt, hogy mi történhetett valójában.
Tetszett a történet, nem ez lett a kedvencem, de nagyon érdekes volt.

Egy régi udvarház letűnt dicsősége. Egy komornyik, akire már nincs szükség. Egy temesét. Egy gazdag család megfelelő utód nélkül. Egy örökség, hat örökös, de kinek volt legjobban szüksége a pénzre? Egy baltás gyilkos. Egy malachit asztalka, amire mindenkinek fáj a foga. Egy mérgezett torta. És egy apáca.

Poirot egy régi barát kedvéért néz rá a Abernathie család körmére. Álcában, titkos fedő szervezettel, kis kérdésekkel, apró ötletekkel gazdálkodik, de az igazságot nem lehet elrejteni Poirot szeme elől.

Érdekes család, sok furcsa, különc figura. Mindenkinek vannak titkai: van aki egészségesebb, mint mutatja, okosabb, mint amilyennek hiszik, boldogtalanabb, mint szeretné. Tartozások, nagyra törő tervek, titkos élet, művészi ambíciók, hűtlenség, pszichés betegség.

Nagyon tetszett a könyv, bár a gyilkost nem találtam ki. Egy letűnt kort idézett, egy furcsa de bizonyos szempontból nagyon is hétköznapi családot mutatott be. Poirot pedig egy zseni, de ezt talán nem is kell mondanom.

A szokásos csavaros történet a szokásos csavaros befejezéssel. Tetszett a könyv, bár olvastam már jobb Poirot regényt is. :) A tettes megint nagyon jól elrejtőzött, ha Poirot nem leplezi le talán soha nem jöttem volna rá a kilétére.

Már tűkön ültem itt is, hogy mikor jön máááár Poirot :-D Elég sokára lép be kedvenc detektívünk a képbe, addig a család ügyvédjét – aki maga is meglehetősen gyanakvó és ugyanakkor ravasz figura, elég jó előmunkát végez Poirot-nak – tekinthetjük a főhősnek. Itt is – mint szinte már megszokott, megkapjuk a lehetséges gyilkosok életének bemutatását, amivel persze egyből mindenkinek ott lesz a vaj a füle mögött, mindenki gyanússá válik. És pont ezért persze a rutinos Christie-olvasó már rögtön el is veti azokat, akiknek a legnagyobb hasznuk származna a dologból. De aki végül a tettes lesz, hát kérem szépen, megint megfogott az írónő, én már mindenkire gondoltam (főként Maud-ra és az inasra, igen, akkor is, ha iszonyat öreg már, tehetetlenségemben már őt kezdtem magamban vizslatni), aztán persze, hogy jól pofára estem megint :-D És hogy tényleg nem figyeltem fel arra az elszólásra!

Nagyon jó kis történet ismét, talán így, havonta egy-egy (vagy több, mert idén már azt hiszem, ez a 14-ik) Christie-t olvasva viszont azt kell mondanom, hogy itt most ez picit unalmasabb volt, pontosan az, amiről írtam, hogy már tudom, amikor valakit nagyon elővesz és megvizsgálja és gyanússá teszi, az valószínűleg a végén nem rúg labdába… De szerintem csak idénre sok AC jött össze, ezért érezhettem így, Poirot továbbra is a kedvenc! :-D

Fifikás történet volt ez, a megoldás szerintem elég valószerűtlen, mintha AC kifogyott volna a lehetséges megoldásokból a sok korábbi kötetben, és muszájból túltekerte egy kicsit. De az élvezhetőségéből semmit nem vesz el, sőt, nekem még jobban is tetszett, mint a legnépszerűbbek közül némelyik.

Nem lett a kedvenc A. C. könyvem… Valamiért nem tudtam annyira élvezni. Poirot se hozta a megszokott formàjàt. Àltalàban alig szoktam kibìrni, hogy végre megtudjam, ki a gyilkos. De ez az érzés most elmaradt… Lehet, hogy csak nem jò hangulatban olvastam, de nekem kicsit unalmas volt. Lassan zajlottak az események.

A címe miatt is szeretem ezt a könyvet. Közel állnak hozzám a temetők. Szeretem a hangulatukat, a légkörüket; szeretek a sírok között sétálni, elolvasni a feliratokat. Ez jut mindig eszembe, ha ezt a könyvet a kezembe veszem.
Tetszett a történet, érdekesek voltak a szereplők. Furcsa egy család ez, de hát ha kicsit jobban belenézünk, minden család furcsa kisebb-nagyobb mértékben. Bár talán az Abernethie-k verik az átlagot. Szeretem Christie-ben, hogy a krimijeiben szereplő családok a lehető legkevésbé sem nevezhetőek átlagosnak.
Szeretem Mr. Goby-t. Ha jól emlékszem, A titokzatos Kék Vonatban olvastam róla utoljára. Komoly karakter, de mégis mosolygok, amikor olvasok róla. Összeillik Poirot-val.

Remekül szórakoztam. Ismét Poirot egy nagyszerű gondolkoztatós ügyébe csöppentem bele. Általában kevésbé szoktam élvezni azokat a köteteket a sorozatból, amelyben főhősünk elég kevésszer van jelen, de ez kivételes eset volt, mert így is roppantul jól olvastatta magát és nem unatkoztam egy oldalnyit sem. A szereplők összeválogatása, illetve az eset megoldása frenetikusan sikerült.
Egészen a könyv feléig volt egy határozott gyanúsítottam, akit már az első 50 oldalon belül kiszemeltem magamnak, túlságosan jól tudtam mindenre magyarázatot adni, miért az az illető lehet az elkövető, ám amikor elérkeztem az olvasmány feléig, már Agatha is feltűnően őfelé terelte a bizonyítékokat, ami elbizonytalanított, tehát új gyilkosjelölt után kellett kutatnom. A legnagyobb problémám itt kezdődött, senki másra nem tudtam kenni a gyilkosságot, mert számomra egyik sem karakter sem volt annyira mérvadó jellemekkel, indokokkal ellátva, hogy határozottan megállapítsam, tuti ő gyilkolta meg az spoiler.
Bizonyos szereplőket bizonytalan, rossz érzés fogta el, ha a temetés utáni jelenetre és a bizonyos nagy hatással bíró mondatra gondoltak. Tulajdonképpen az volt a gond, hogy bennem is lappangott valami, ami zavart ezzel kapcsolatban, de én nekem feleannyi gőzöm sem lehetett, mint a történetben lévő szereplőknek.
Arra 1000%-ra fogadtam, hogy tuti spoiler a tettes. Ebben legalább igazam lett. A történet végére haladva felsejlett bennem a gyanú, hogy tényleg az a gyilkos, akiről valóban kiderül, több dolgot meg is tudtam magyarázni, ám bizonyos kérdések előtt homályosak maradtak a válaszok, ezért végül elvetettem az ötletet. Ekkor lépett a színre a mi csodálatos detektívünk, és mesélt el mindent sorjában, és adta meg a válaszokat sorjában. Ekkor gyúlt fény arra a homályosságra, ami számomra először tisztázatlan maradt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen apróság ekkora jelentőséggel bírhat, pedig nagyon igyekeztem, hogy mindenre odafigyeljek, és a fejembe véssek. Agatha Chrsite, gratulálok! Nem véletlenül vagy te a krimik királynője.

Át lettem dobva a palánkon, és még egy malachitasztalt is a fejemre dobtak. Na jó, ez nem igaz: nagy erőkkel gyanakodtam a malachitasztalkára. spoiler Továbbá nagy energiákkal morogtam azon, hogy spoiler
Az pedig egyenesen nevetséges, hogy az összes Poirot-epizódot láttam, és mégsem emlékszem soha, ki volt a tettes. Ennyit a memóriámról.

Gimisen az összes Agatha Christiet elolvastam, a mamám nagy rajongó volt. Utána volt, amit újraolvastam. Először Poirot-t szerettem csak, aztán Miss Marple rajongó lettem.
Most úgy döntöttem, hogy amelyiknek a címe alapján nem jut rögtön eszembe a sztori és a gyilkos, azt elolvasom. Ez volt például a Temetni veszélyes. S olvasás közben sem sok minden jött vissza, egy-egy foszlány csak. Pl.: spoiler
Az elején nehéz volt követni, hogy ki kinek a kije, elég gyorsan ledarálta az írónő, aztán mikor beindult a cselekmény, már izgalmasabb volt, de túl sokan voltak, csak a vége felé kezdtem érteni a családi kötelékeket. Ez például lehet. hogy az én hibám, mert Entwhistle úr, az ügyvéd mialatt gondolkodott róluk, részletesen leírt mindenkit. Persze tele van túlzó jellemvonásokkal, mindenki majdnem fekete vagy fehér: Rosamund szép és buta, a férje jóképű de csélcsap. Susan okos, de számító, a férje meg csak szimplán bolond, George egy gonosz tőzsdés, Mrs.Leo meg nagyon-nagyon kedves, mindenki imádja. A legdurvább Timothy és a felesége volt: egyrészt ki hiszi el, hogy egy ilyen ember mellett bárki megmarad, másrészt miért is nem vágta senki jól kupán?? :) szóval Agatha Christiet nem a jellemábrázolásért szeretjük :)
De tény: szeretjük. Izgalmas, és meglepő, váratlan. Korábban mindig ezen töprengtem: miért nem jövök rá soha, hogy ki a gyilkos? De most felfigyeltem: sokszor hagy számunka ismeretlen mozzanatot, pl. spoiler De a krimi királynője címet senki nem veheti el tőle :)