Temetni ​veszélyes (Hercule Poirot 29.) 88% 461 csillagozás

Az úgy volt, hogy tegnap este befejeztem Szilágyi új könyvét, és annyira elfáradtam, hogy hirtelen nem tudtam, hova tovább. Nagyon régen történt utoljára, hogy ott álltam egy könyvekkel teli lakásban, és úgy éreztem, nincs egyetlen könyv se, amit most szívesen vennék a kezembe.
Az ám, de hogy fogok könyv nélkül elaludni?! :) És mit fogok hajnalban olvasni?!
Akkor jött a mentő gondolat, és leemeltem a polcról egy AC-könyvet.
Nagyon élveztem, még az se zavart, hogy fogalmam se volt, ki lesz végül a gyilkos. De Agatha Christie könyveiben különben sem a krimiszálat szeretem legjobban, hanem az angol vidéki életet, környezetet és a remekül megformált szereplőket. Itt pedig kaptam ebből bőségesen.

Újabb érdekes és csavaros történetet olvashattam. Poirot ismételten túljárt mindenki eszén, és nagyon hamar rádöbbent arra, hogy valójában mi is történt. Én mindeközben a sötétben tapogatóztam, Agatha Christie ismét megcsinálta, még csak gyanúm sem volt, hogy mi történhetett valójában.
Tetszett a történet, nem ez lett a kedvencem, de nagyon érdekes volt.

Egy régi udvarház letűnt dicsősége. Egy komornyik, akire már nincs szükség. Egy temesét. Egy gazdag család megfelelő utód nélkül. Egy örökség, hat örökös, de kinek volt legjobban szüksége a pénzre? Egy baltás gyilkos. Egy malachit asztalka, amire mindenkinek fáj a foga. Egy mérgezett torta. És egy apáca.

Poirot egy régi barát kedvéért néz rá a Abernathie család körmére. Álcában, titkos fedő szervezettel, kis kérdésekkel, apró ötletekkel gazdálkodik, de az igazságot nem lehet elrejteni Poirot szeme elől.

Érdekes család, sok furcsa, különc figura. Mindenkinek vannak titkai: van aki egészségesebb, mint mutatja, okosabb, mint amilyennek hiszik, boldogtalanabb, mint szeretné. Tartozások, nagyra törő tervek, titkos élet, művészi ambíciók, hűtlenség, pszichés betegség.

Nagyon tetszett a könyv, bár a gyilkost nem találtam ki. Egy letűnt kort idézett, egy furcsa de bizonyos szempontból nagyon is hétköznapi családot mutatott be. Poirot pedig egy zseni, de ezt talán nem is kell mondanom.

A szokásos csavaros történet a szokásos csavaros befejezéssel. Tetszett a könyv, bár olvastam már jobb Poirot regényt is. :) A tettes megint nagyon jól elrejtőzött, ha Poirot nem leplezi le talán soha nem jöttem volna rá a kilétére.

Már tűkön ültem itt is, hogy mikor jön máááár Poirot :-D Elég sokára lép be kedvenc detektívünk a képbe, addig a család ügyvédjét – aki maga is meglehetősen gyanakvó és ugyanakkor ravasz figura, elég jó előmunkát végez Poirot-nak – tekinthetjük a főhősnek. Itt is – mint szinte már megszokott, megkapjuk a lehetséges gyilkosok életének bemutatását, amivel persze egyből mindenkinek ott lesz a vaj a füle mögött, mindenki gyanússá válik. És pont ezért persze a rutinos Christie-olvasó már rögtön el is veti azokat, akiknek a legnagyobb hasznuk származna a dologból. De aki végül a tettes lesz, hát kérem szépen, megint megfogott az írónő, én már mindenkire gondoltam (főként Maud-ra és az inasra, igen, akkor is, ha iszonyat öreg már, tehetetlenségemben már őt kezdtem magamban vizslatni), aztán persze, hogy jól pofára estem megint :-D És hogy tényleg nem figyeltem fel arra az elszólásra!

Nagyon jó kis történet ismét, talán így, havonta egy-egy (vagy több, mert idén már azt hiszem, ez a 14-ik) Christie-t olvasva viszont azt kell mondanom, hogy itt most ez picit unalmasabb volt, pontosan az, amiről írtam, hogy már tudom, amikor valakit nagyon elővesz és megvizsgálja és gyanússá teszi, az valószínűleg a végén nem rúg labdába… De szerintem csak idénre sok AC jött össze, ezért érezhettem így, Poirot továbbra is a kedvenc! :-D

Temetni semmivel sem veszélyesebb itt, mint sütizni, óvatlanul fecserészni, netán nagycsaládi zsúrokon részt venni. A família szokásos módon dúskál a furcsa, nyugtalanító, irritáló, kiszámíthatatlan, „igazi fejbólintó János”, és érzéketlen bájos liba karakterekben, ahogyan azt Agatha néninél már megszokhattuk. Miközben szerepet kap egy malachitasztal, egy csokor viaszvirág, Polflexan kikötője, és egy bajszos apáca, kiderül, mi köze az egész ügynek a festékszaghoz, hogy miért kell a tortát a párna alá dugni, hogy a piszok csodát tesz a képekkel, hogy Poirot szerint a nők általában nem kedvesek, hogy „olyan házban, amelyben gyilkosság történt, valósággal szükségszerű, hogy nyögjenek”, és hogy a legkönnyebben a hátáról ismerhetjük meg az embert, bezzeg a tükörbe nézve idegen pillant vissza ránk. A végén megvilágosodik az is, mi nem stimmelt az elején a temetésen, mi volt az a bizonyos nem odaillő momentum, ami ugyanolyan hihetetlen, mint hogy a vén Rogersnek diszkoszt találtak a gerincében, nahát, ezek a mai orvosok mindig kiötlenek valami újat.
Csavaros, ötletes történet, a gyilkost meg csak azért tudtam, mert még nem sikerült elfelejtenem. :D

– És itt meg kell mondanom, hogy ebben az ügyben állandóan felcsendül, ha szabad így mondanom, egy apácamotívum. Apáca csenget be Timothy úréknál, és Gilchrist kisasszony úgy véli, hogy ugyanaz az apáca, akit Lytchett St. Maryben látott. De Abernethie úr halálát megelőzően is járt vagy jártak itt apácák.
– Zuhannak az apácarészvények – mormolta George Crossfield.

Fifikás történet volt ez, a megoldás szerintem elég valószerűtlen, mintha AC kifogyott volna a lehetséges megoldásokból a sok korábbi kötetben, és muszájból túltekerte egy kicsit. De az élvezhetőségéből semmit nem vesz el, sőt, nekem még jobban is tetszett, mint a legnépszerűbbek közül némelyik.

Nem lett a kedvenc A. C. könyvem… Valamiért nem tudtam annyira élvezni. Poirot se hozta a megszokott formàjàt. Àltalàban alig szoktam kibìrni, hogy végre megtudjam, ki a gyilkos. De ez az érzés most elmaradt… Lehet, hogy csak nem jò hangulatban olvastam, de nekem kicsit unalmas volt. Lassan zajlottak az események.

A címe miatt is szeretem ezt a könyvet. Közel állnak hozzám a temetők. Szeretem a hangulatukat, a légkörüket; szeretek a sírok között sétálni, elolvasni a feliratokat. Ez jut mindig eszembe, ha ezt a könyvet a kezembe veszem.
Tetszett a történet, érdekesek voltak a szereplők. Furcsa egy család ez, de hát ha kicsit jobban belenézünk, minden család furcsa kisebb-nagyobb mértékben. Bár talán az Abernethie-k verik az átlagot. Szeretem Christie-ben, hogy a krimijeiben szereplő családok a lehető legkevésbé sem nevezhetőek átlagosnak.
Szeretem Mr. Goby-t. Ha jól emlékszem, A titokzatos Kék Vonatban olvastam róla utoljára. Komoly karakter, de mégis mosolygok, amikor olvasok róla. Összeillik Poirot-val.

Ebben a történetben kiderül, hogy nem csak temetni, de beszélgetni is veszélyes. Ugyanis kedvenc detektívünk, Poirot szerint, ha rá lehet valakit venni, hogy kellő ideig beszélgessen valamiről, akármiről, előbb-utóbb elárulja magát. Nos ez most sem történt másként.
Nagyon élveztem a nyomozást, mégha nem is lett kedvenc AC regény. Volt sejtésem ki a tettes, de egy idő után az írónő rávett arra, hogy túlagyaljam a dolgot. Aztán persze a rejtély kiderítésekor jót mosolyogtam. Nem véletlenül mondják, hogy mindig az első megérzés a jó, és hogy figyeljünk, mert az ördög a részletekben rejlik. ;)