Találkozás ​a halállal (Hercule Poirot 19.) 88% 507 csillagozás

Eleinte valahogy nem kötött le annyira, mint szerettem volna. Ahogy aztán egyre inkább elmélyültünk a történetben, nagyon megtetszett. Poirot ismét zseniálisan „nyomozott”. A gyilkosra nem gyanakodtam, számomra elég meglepő volt ez a fordulat, de mint mindig, szerintem épp ezért olyan jó ez a könyv. Hagyja, hogy az olvasó tapogatózzon, de az igazságra nem tud rájönni. Nagyon jó volt.

Nos, erre a tettesre abszolut nem gondoltam. Egy kitűnő krimi Agatha Christitől, amellyel eddig nem volt szerencsém találkozni. Az exotikus kürülmények közt játszódó bűnügyi regény egy család pszichológiai drámáját dolgozza fel, s a megoldást újra Poirot bogozza ki…Kitűnő!

A történet lekötött és izgalmasnak találtam. Szép természeti tájakon játszódik. A családból mindenki gyanúba keveredhet, mert mindenkivel szemben tudott olyat tenni a mama ami nehezítette az életüket vagy kellemetlenséget okozott volna. Így külön tudomány az ellentmondásokat felderíteni és megoldani a rejtélyes dolgokat. AC és krimi kedvelőknek mindenképp ajánlom.

Fordulatos, érdekes krimi, de mégsem nevezném Agatha Christie legizgalmasabb és legjobb regényének. A hangsúly inkább a lélektani manipuláción, zsaroláson, megfélemlítésen volt, amit Mrs. Boynton élt ki éveken át családja tagjain.
A regény első fele számomra kissé vontatott, döcögős volt, ám mindezt ügyesen kompenzálta, feledtette a cselekmény helyszíne: Jeruzsálem, Petra, minden varázsával, hangulatával. Az írónő a tőle megszokott módon keverte a kártyalapokat, mindenki gyanús lehetett, hiszen mindenkinek lehetett indítéka a gyilkosság elkövetésére. A zseniális Poirot ki is bogozza a szálakat, megfejti a rejtélyt, feltárja az igencsak meglepő okokat és persze a tettes kilétét. Megdöbbentő eredményt terít a résztvevők – és elénk, olvasók elé is. Az utolsó pillanatban persze, ahogy az írónőtől megszokhattuk.
Kellemes, szórakoztató olvasmány, mely főként a lélek bugyraiba nyújt betekintést, milyen egy elnyomó, zsarnok ember, s a vele, körülötte élők kiszolgáltatottsága, amit ők hajlamosak véglegesként kezelni.

Olvasni még nem olvastam a filmet is rég láttam nem emlékeztem a csattanóra. Itt kicsit későn lépett be Poirot. Addigra már szép kis jellem rajzokat kaptunk. Bizony az idős hölgy magasan ellenszenves volt ahogy terrorba tartotta a családját. A feszültség rendesen növekedett és ahogy várható volt meg is történt a gyilkosság. Az már meglepetés volt, hogy ki és miért de bizony mindenkinek volt rá oka. Remek történet volt ez igen szórakoztató.

A könyv elején meg voltam lepődve, mert nem számítottam egy ilyen történetre. A hátamon futkosott a hideg és minden idegszálam megfeszült miközben olvastam. Nagyon izgalmas volt a regény pszichológiai megközelítése. (És ennyire nem kívántam még egy szereplő halálát sem..)
Sajnos számomra a Petrai kirándulás kezdetével a könyv is elindult lefelé az úton…
A karakterek nem kerültek közelebb hozzám, Poirot listái sem voltak annyira érdekesek, számomra elég egyhangúvá vált a cselekmény. És amiben a leginkább csalódtam az a vége… számomra ez most nem az az 'eldobom az eszem, ez zseniális' csavar volt, hanem csak néztem, hogy 'mi, ennyi'?
Összességében örülök, hogy elolvastam és A.C. rajongóknak egyszer mindenképp megéri: hangulatában ez másabb, mint a legtöbb regénye. ❤

Bevallom, volt egy pillanat, amikor gyanakodtam az igazi gyilkosra, de gyorsan el is hessegettem a lehetőséget. Mégis hallgatnom kellett volna a megérzésemre. A.C. kitűnően ért hozzá, hogy mintegy mellékes tényként adagolja a fontos információkat, amik ott vannak a szemed előtt, de mégis elsiklasz fölöttük. És még jól meg is tornáztatja az olvasó kis szürke agysejtjeit!

AC újfent bizonyította, miért is tartják teljes joggal „a krimi koronázatlan királynőjének". Ebben a művében egy újabb csavaros, izgalmas történet tárt elénk. Ismét gyönyőrű szépek a helyszínek, ismét gyanús mindenki, és ismét jön Poirot, hogy a „kis szürke agysejtjeivel” megoldja az ügyet. Be kell vallanom, hogy bár nem tisztem ítélkezni, spoiler A gyilkos személyére mondjuk én sem tudtam következtetni, meg is lepett, mikor kiderült, ki volt az. Lehetetlen könyv.

Ez a könyv több szempontból is különleges. Először is, Hercule Poirot már az első oldalakon fültanúja lesz egy eléggé kompromittáló beszélgetésnek. Az a Poirot, akit aztán 120 oldalon keresztül nem is látunk, annak ellenére, hogy együtt utazik a többi szereplővel. A történet addigi szemlélői Dr. Gerard és a szintén orvos Sarah, akik komoly pszichológiai fejtegetésekbe kezdenek a csak látásból ismert Boynton családot illetően. Ezek a fejtegetések pedig annyira mélyenszántóak és erősek, amilyenekhez hasonlóval még nem találkoztam Agatha Christie regényben.
A felvezetés sokkal hosszabb, mint lenni szokott. Majdnem a könyv felénél történik a gyilkosság. Az addigi oldalakon szinte csak azt láthatjuk, hány és hány embernek lenne oka megölni a későbbi áldozatot. Olyan ez a könyv, mint egy pszichológiai esettanulmány. Sokkal de sokkal több beszélgetés, elemzés, fejtegetés van benne, mint történés.
Fontos könyv ez, nemcsak a szórakoztató irodalom kedvelőinek, hanem azoknak is, akik szintén ilyen zsarnoki körülmények között nevelkednek. Poirot határozottan kijelenti, hogy számára az élet szentsége fontosabb, mint a tény, hogy ki milyen zsarnoki módon viselkedik a tőle függésben álló emberekkel. Szerinte hatalmas bűn elvenni egy emberéletet, és aki ilyet tesz, azt el kell távolítani az emberi közösségből. Talán ebben a könyvben fejezi ki hitvallását a legszabatosabban a híres detektív.
De vajon mit gondolt erről Agatha Christie? Én úgy látom, az ő véleménye a legteljesebb mértékig szembenáll Poirot-éval. Na nem szentesíti a gyilkosságot, mégis elintézi, hogy az elnyomásban, lelki terrorban élő családtagok még éppen időben megszabaduljanak az uralom alól. És mi mással koronázhatta volna meg ezt az ítéletet, mint azzal, hogy az áldozat saját telhetetlenségének köszönhette a halálát. Mert nem elégedett meg azzal a szenvedéssel, amit eddig okozott a környezetének, hanem még ennél is többet akart.
Ez a könyv nálam történetileg nem üti meg az Agatha Christie által felállított mércét, még ha az utolsó nagyjelenet egy-egy elmélete zseniálisan lett megkomponálva. Pszichológiai szempontból azonban annyira erős, hogy kötelező olvasmánnyá tenném. Ezzel is segítve azokat, akik úgy érzik, a kilátástalan gyerekkorból nincs kiút, és nem találnak kapaszkodót, hogy ki tudjanak állni önmagukért és szembe merjenek szállni azzal, aki élhetetlenné teszi az életüket.

Amíg nem kezdődött el a nyomozás,nekem kissé unalmas volt a sok elmélkedés,elemezgetés. Utána viszont kompenzálta Poirot azzal,hogy szinte azonnal megoldotta a rejtélyt. A gyilkos személyét újfent nem találtam el.