Nem ​zörög a haraszt (Miss Marple 4.) 89% 433 csillagozás

Újabb fenomenális krimit olvashattam Agatha Christie tollából. Jól szórakoztam, ugyan a végső megoldás túl egyszerűre sikerült.
A történéseket nem Miss Marple szemszögéből követhetjük nyomon, hanem Lymstock legújabb lakójának, Jerry szemszögéből. Jerry az orvosa ajánlására költözött a faluba, ugyanis repülőgép baleset után gyógyulgat. Nem várt kalamajkába keverednek, amikor a faluban szinte mindenki névtelen leveleket kap, igencsak kompromittáló tartalommal.
Sajnáltam, hogy Miss Marple már csak a könyv végén bukkant fel, akkor sem nyomozott igazán. Jerry próbálta a történet darabkáit összerakni, de végül Miss Marple kellett ahhoz, hogy teljesen összeálljon a kép.
Összességében jó volt, de ennél csavarosabb cselekményhez vagyok szokva Agatha Christie-től.

– A fenébe is! – kiáltottam fel. – Azért költöztem le ide, hogy vegetáljak, és bájos kis helyi botrányokkal foglalkozzak. Még hogy bájos helyi botrányok! Rágalmazás, gyalázkodás, otromba stílus és gyilkosság!

Úgy tűnik, hogy a nyugodt falusi élet már 80 évvel ezelőtt is csak egy vágyálom volt.

Orvosa javaslatára Jerry Burton húgával együtt London nyüzsgő forgatagából egy álmos kisvárosba falura költözik, ám néhány napon belül világossá válik számukra, hogy Lymstock minden, csak nem éppen a nyugalom szigete.

Nem elég, hogy szinte minden nő névtelen zsaroló leveleket kap, de rövid időn belül két különös haláleset is történik, a rendőrség pedig (ismét) csak a sötétben tapogatózik.

Az eseményeket Jerry szemszögéből látjuk, aki félig-meddig maga is önjelölt nyomozónak áll, amihez tökéletes ürügyként szolgál, hogy csinos húga is egyike a rágalmazó levelek címzettjeinek.

Annak ellenére, hogy az írónő a Nem zörög a harasztot tartotta az egyik legjobb regényének nálam sajnos nincs ott a top 10 Agatha remekmű között.

Igazából nem is értem, hogy miért kellett beleírni ebbe a könyvbe Miss Marple-t, hacsak nem azért, mert a nevével fémjelzett sztori kelendőbb volt, mintha csak az ismeretlen nyomozónk szerepelt volna a kötet borítóján.

A kedves kis vénkisasszony csak az utolsó 100 oldalon tűnik fel a színen néhány találóan talányos mondat erejéig és tulajdonképpen nem sokat tesz hozzá a nyomozáshoz, végül mégis ő aratja le a babérokat.

Jerry Burton ezt viszont egy cseppet sem bánja, mivel ekkor már minden gondolatát lefoglalja a nagybetűs szerelem, amikor végre észreveszi, hogy a rút kiskacsa jelmez valójában egy hattyút takar.

A jól kidolgozott karakterek mellett a regény erénye, hogy mind Jerrynek, mind a húgának kifejezetten jó humora van, így kellemes kikapcsolódás két fajsúlyosabb olvasmány között.

Összességében a már megszokott Agatha recept szerinti izgalmas és szórakoztató történet, amibe ezúttal egy jó nagy kanálnyival több romantika és egy egy-két csipetnyivel kevesebb feszültég került.

Bár az 1942-es keletkezési idejének világpolitikai eseményeit figyelembe véve ezen nincs is mit csodálkozni, valószínűleg az olvasók szívesebben vettek kezükbe egy kicsit sziruposabb, pozitívabb végkifejletű kötetet.

Ismét egy sztori, aminek nem tudtam rájönni a megoldására.
Nagyon csodálkoztam, hogy Miss Marple csak a 10 fejezetben jelent meg és igencsak kevés szerep jutott neki. Gyakorlatilag csak lerántotta a leplet a gyilkos kilétéről.
A történet azonban nagyon jó volt és szolgált meglepetésekkel számomra.
Jerry és Joanna vidékre költöznek, hogy Jerry kiheverje a repülős balesetét. Hamarosan névtelen levél érkezik hozzájuk, amiről kiderül, hogy nem egyedülálló eset mivel a falu számos lakója kapott hasonlót. Nagyon bosszantó, de szinte jelentéktelen a dolog, amíg öngyilkossághoz nem vezet. Innen kezdve felkelti minden ember gyanakvását és magukban találgatnak. A rendőrség is beszáll a nyomozásba. A dolgok tovább fajulnak, amikor gyilkosság is történik. Csapdákat állítanak a titokzatos levélírónak, de végül mégis Miss Marple csalhatatlan emberismerete oldja meg a bűntényt.
Ismét több gyanúsítottam is volt olvasás közben. Először is annyira biztos volt mindenki, hogy nő írta a leveleket, hogy ettől azonnal versenybe szálltak nálam a férfiak is. spoiler Röviden minden gyanúm téves volt. A szerelmi szálak némiképp megleptek. Legalábbis Jerry érzései váratlanul értek.
Összeségében meg kell állapítanunk, hogy egy csendes kis faluban sem mindig izgalommentes a felépülés és korántsem annyira eseménytelen az élet, mint várnánk.

Ez remek volt! Jó, hát itt is a filmélmény mélyen belém ivódott, de csak ami a szerelmi szálat illeti. off A gyilkosra viszont egyáltalán nem emlékeztem, annyira jól elterelte a figyelmemet a nyomozás. És persze az is, hogy mikor bukkan fel már végre Miss Marple. spoiler Nem mintha nem lettem volna elégedett Jerry Burton elbeszélésével, de a mű végén a cselekmény fő irányítója és a gyilkos leleplezője mégis a kedves kis hölgy volt…

Az 1942-ben megjelent negyedik Miss Marple-történetben kedvenc Jane nénink nagyon takarékos üzemmódban tolja, spoiler Emiatt kicsit olyan az egész, mint amikor a hozzá távolról sem kapcsolódó sztorik megfilmesített változataiba odapakolják biodíszletként. spoiler Sajnálom, hogy ezúttal nem volt valami nagy kunszt a szereplése – ennél azért jóval aktívabb szokott lenni –, pedig bírom a karakterét. A történet viszont a Christie-től megszokott stabil, megbízható minőséget hozza. spoiler

Bár cselekménye kevésbé összetett és igazság szerint lehetne csavarosabb is, azért végig fenntartja a figyelmet, spoiler off Az üresjárat és felesleges szálak nélküli, egyfolytában pergő regény kiindulópontja nagyon érdekes: a vidéki angol falucska lakosságának minden pletykára éhes kis csoportját rejtélyes névtelen levelek tartják lázban. Mindezt pedig Jerry Burton, egy repülőszerencsétlenség túlélője beszéli el nekünk, ráadásul a tettes kilétének felderítésében is ő vállalt oroszlánrészt, a többi feladat és a hallgatóság meggyőzése már Miss Marple asztala.

Ismét remek kis darab Christie-től, bár Miss Marple későn jelenik meg a színen, és akkor is csak azért, hogy az elbeszélőnk, Jerry Burton által valójában már megfejtett történet összképében igazi szakértőként egy-két darabot a helyére illesszen.
Jerry Burton egy repülőbaleset következtében ideiglenesen önző és egocentrikus rokkanttá válik, idegei is gyengék, így a legjobb gyógyszer, amit ajánlani tudnak neki: béreljen ki egy vidéki házat, merüljön el a helyi politikában, a falusi pletykákban, botrányokban, legyen kíváncsi a szomszédok dolgai iránt, és üsse bele minden butaságba az orrát. Jerry jó betegként szót fogad, és csupa életöröm (meg nem túl komolyan veendő szerelmi csalódásokban gazdag) húgával, Joannával Lymestocktól fél mérföldre, Little Furze-be költözik. A politikába talán kevésbé, de minden egyébbe beleüti az orrát, jönnek-mennek a vizitkártyák, beindulnak a körbelátogatások. A vidéki élet, mint egy új, aranyos, muris, régiódi játék köti le főszereplőnk figyelmét. No meg az olvasóét.
Christie mindig elemében van, ha a vidéki miliőben érdekes alakokról, az emberi jellem vizsgálatáról, az előítéletek, ártatlan pletykák, mendemondák, vagy kevésbé ártatlan gonoszságok által meghatározott kis mikrotársadalomról írhat. Ezúttal is brillírozik, miközben felsorakoztatja a vidéki élet tipikus alakjait – ügyvéd, orvos, tiszteletes nem hiányozhat a képből, no meg a körülöttük zsongó női alakok: feleség, testvér, (mostoha)lány, házvezetőnő, szobalány, sőt, az elmaradhatatlan helybéli boszorkány sem.
Spoiler nélkül a cselekményről túl sokat nem mondhatok, inkább azt emelném ki, mennyire gazdag a paletta, ami a női karaktereket, megrajzolt szerepeket illeti – a hagyományos, legendák éltette alakoktól a harcos feministáig minden akad itt, miközben kisiklott sorsok, félrecsúszott nyakkendők kapcsolatok, embergyűlölet, női vonzerő, tudatalatti, lánynevelés, felnőtté érés, félelmek és azokkal való szembenézés és egyéb témák is terítékre kerülnek.
Férfi elbeszlő és férfi nyomozók ellenére a főszerep mindvégig a nőké – a pontot az i-re természetesen Miss Jane Marple teszi fel, akire pontosan azért van szükség, mert mindenkinél jobban ismeri az embereket, és szinte mindent tud a gonoszságról. Nyomoz, szemlélődik, és Jerrytől eltérően van elegendő önbizalma ahhoz, hogy megértse, mit jelentenek a megérzései. Remek kis történet nőkről és férfiakról, emberi természetről és társadalmi normákról. Persze nem kell hű de milyen mélységekre gondolni, csak amolyan light-os változat egy remek krimiszállal összeszőve.

Különleges volt abbòl a szempontbòl,hogy most Miss Marple nem az elejètől fogva volt jelen a nyomozàsnàl. Szimpatikus volt Jerry szemèlye. Rövid,pörgős volt,nem voltak felesleges szàlak,törtènèsek. 2. tippem volt az igazi elkövetø,ìgy ùgy èrzem kezdek fejlődni az elkövetők kitalàlàsàban.

Ez is kimaradt eddig az életemből és milyen kár érte. Mostanában egyre többször futok bele nem annyira népszerű A.C. könyvekbe és nagyon élvezem. Ez is egy nagyon jó kis csavaros,lélektani történet.Igaz nincsenek nagy megoldások szinte mondhatnám hétköznapiak de pont ez a jó,kell ilyen is. Azt egy kicsit sajnálom,hogy Miss Marple nagyon a végén ugrott be rövid időre így nem volt annyira fókuszban de a megoldáshoz ő is kellett.

Nagyon könnyed és élvezhető történet volt szerethető karakterekkel. ❤
Miss Marple csak pár mondat erejéig szerepel, azt is csak a végén, addig említés sem esik róla. Nekem szerencsére nélküle is tetszett volna a könyv, így most nem bántam ezt sem.
(A film is nagyon jóra sikeredett: A láthatatlan kéz címen lehet megtalálni.)

Az írónő a tőle megszokott bravúrral és rutinnal keverte a kártyákat, szőtte a rejtélyes szálakat, mindenki gyanús volt és mindenkinek lehetett oka, indítéka névtelen leveleket írni, pontosabban betűkből montírozni. Lázban is tartotta Lymstock kis közösségét, akik inkább hasonlítottak egy pici falu lakosságára: mindenki mindent tudott mindenkiről, titokban semmi nem történhetett, maradhatott, folyt a pletykázás nonstop.
Ide csöppent a Burton testvérpár, hogy a báty, Jerry baleset utáni lábadozását nyugodt körülmények között tölthesse. Minden ehhez szükséges feltétel és háttér megadatott, ám nyugodtnak egyáltalán nem volt nevezhető semmi sem körülöttük.
Agatha Christie most sem spórolt a részletes leírásokkal, szinte megelevenedtek a helyszínek, a környék, a kisváros, valamint a remek karakterek felvonultatásával, melyhez az ő kiváló emberismerete szolgált alapul.
Tippelni lehetett, ki is áll a titokzatos levelek mögött, míg végül felmerült a kérdés, voltak-e egyáltalán ilyen levelek? Valóban mindenki kapott ilyet? Mrs. Symmington-t egy ilyen kergetett öngyilkosságba? Sok-sok kérdés és persze feltételezés járt körbe, mígnem feltűnt a színen a kedves, fifikás Miss Jan Marple, aki kötő- és horgolótűi mögül megmondja a tutit, kibogozza az alaposan összekuszált szálakat. Egy picit nekem most túl egyértelmű volt az ő meglátása, kevés volt tényleges szerepe a regényben, hiányoltam a nyomozását, megfigyeléseit, feltételezéseit.
A mostohalány karaktere volt a legérdekesebb, Megan Symmington, aki csetlő-botló, unatkozó, „elhanyagolt” szerepe miatt válhatott gyanússá.
A megoldás azonban elég szimpla lett, már-már hétköznapian érthető, csak a körülmények tették igazán kuszává, nehezen megfejthetővé. Miss Marple-nak sikerült, ehhez nagy segítséget nyújtott Jerry Burton is, aki remek megfigyelőnek bizonyult.
Szórakoztató, izgalmas, érdekes krimi, de nem ezt tartom a legjobbnak a krimi királynőjétől.