Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Mrs. McGinty halott (Hercule Poirot 28.) (Ariadne Oliver 3.) 369 csillagozás
Mrs. McGinty halott – mert megölték a fejére mért brutális ütéssel, s megtakarított pénzének is nyoma vész. A gyanú rögtön sunyi, pénzszűkében levő lakójára, James Bentleyre terelődik, akinek a ruháin felfedezik az idős áldozat vérének és hajának nyomait. Valami mégsem stimmel: Bentley egyszerűen nem úgy néz ki, mint egy gyilkos. Poirot azt hiszi, megmentheti ezt az embert az akasztófától – csak azzal nem számol, hogy a saját élete is óriási veszélyben van. És az idő egyre fogy…
Mrs. McGinty meghalt címmel is megjelent.
Eredeti megjelenés éve: 1952
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Albatrosz könyvek Magvető · Agatha Christie – „keretes” könyvek Európa, Magyar Könyvklub · Aquila könyvek Aquila
Enciklopédia 7
Szereplők népszerűség szerint
Hercule Poirot · Ariadne Oliver · Spence főfelügyelő
Kedvencelte 9
Most olvassa 6
Várólistára tette 53
Kívánságlistára tette 15
Kiemelt értékelések
Nem ez volt a legizgalmasabb A. C. kötet, amit eddig olvastam. Egyáltalán nem éreztem azt a sürgető vágyat, hogy most azonnal meg akarom tudni, ki a tettes, márpedig egy kriminél szerintem elengedhetetlen, hogy érdekelje az embert a végkifejlet. Nem volt vészesen rossz, de hiányoltam belőle az izgalmat és a Poirot-féle megnyilvánulásokat, ebben a kötetben a szürke agysejtjeit se emlegette annyit, mint ahogy máskor szokta. spoiler
Na, az öreg Poirot a barátom… Kevésbé piperkőc, viszont a kulináris élvezeteknek hódol nagy erőkkel, pont úgy, ahogy én is szeretném (https://moly.hu/idezetek/686808). Arról nem is beszélve, hogy hiányzik neki a romantikus Hastings és unatkozik… Naná, hogy megold egy bűnügyet…
Az első ötletig teljesen együtt mozogtam vele… a spoiler nagy felfedezés volt, és előre vitte az ügyet a megoldás felé, de aztán mégsem derült ki, hogy spoiler csak sejteni lehet.
Mindenesetre ez is jó kis történet, ahol a szürke agysejteké a terep… és mennyire igaz az már megint, hogy – Shakespeare-t idézzem – „színház az egész világ…”.
Mint mindig és természetes, már megint elszámoltam magamat. Már meg sem lepődöm azon, hogy nem sikerült kitalálnom a tettest.
Megint Poirot kellett, egy-egy elejtett szó, s a mi belgánk, a förtelmes konyha ellenére, csak összerakta, hogy ki és miért gyilkolt.
Kedvesnek nem mondható James, a tökéletes balek, hogy mit esznek rajta a nők??? Fel nem foghatom. Mindenkinek volt valami takargatni valója, szó szerint mindenkinek. S a végére milyen szépen összejött minden és mindeki.
Ismét sikerült átverni az írónőnek, bevallom egy pillanatig még csak sejtésem sem volt arról ki a tettes, de még gyanúsítottam sem volt.
Agatha Christie folyamatosan bebizonyítja milyen fantasztikus könyvet írt, imádom.
Poirot papa pedig hozta a szokásos formáját, imádom a kisöreget, ő a legjobb szereplő még mindig.
Nos, a történet nem volt rossz, de a kivitelezés itt nem volt annyira feszes vagy inkább izgalmas, mint a többi AC-ben.
Rendben voltak a szereplők, a leírások, a kifejtések, de mégis valahogy azt éreztem, hogy Poirot tőlem túl messzire került. Egyébként próbáltam kitalálni, hogy ki lesz az igazi gyilkos…. sajnos csak nem sokkal előtte jöttem rá, mint ahogy kiderült valójában, így meg kell mondjam azért volt benne több leheletnyi zsenialitás.
Jó kis krimi volt, és habár ismertem már a történetet, így is le tudott kötni, és izgultam, hogy vajon mi fog történni a következő fejezetben. Bentley figurája – bár sokszor nem bukkan fel, csak amikor Poirot meglátogatja a börtönben – roppant idegesítő; de érthető is a viselkedése, ha ismerjük családi hátterét. Szerencsére Poirot és Spence felügyelő nem hagyta magát befolyásolni, és hitt a „gyerek” ártatlanságában. Ez volt a nagy szerencséje.
Jó volt viszontlátni Ariadne Olivert és az elmaradhatatlan almáit, igazi színt és mosolyt csempésztek a történetbe. Érdekes volt a gyilkosság indítéka is, ami persze a könyv végén, a szokásos Poirot-féle összejövetelen derül ki igazán az egybegyűltek számára.
Még csak annyit tennék hozzá: imádtam Broadhinnyt. Abszolút magam előtt láttam a házakat, a postahivatalt, és a Summerhayes házaspár ütött-kopott, szinte összedőlő házát, ahol szegény Poirot-nak kellett megszállnia – mivel ez volt az egyetlen a faluban, ahol szobát adtak ki.
Nem rossz kis krimi, de közel sem olyan érdekfeszítő, mint Christie sok más könyve, inkább csak az erős középszer szintjén mozgott az egész. Szerintem még soha nem éreztem ennyire Christie regényei közben, hogy unatkoznék, az erős indítás után teljesen belassul a sztori, néhol kínkeservesen sokáig toporog egy helyben, amin nem segít a rengeteg karakter és aprólékos információ, amiről később kiderül, hogy javarészt teljesen felesleges volt. Az elején még tetszett, hogy most meglepően újszerű karakterek kerültek a képbe, nem ugyanazok az elcsépelt figurák voltak, mint máskor, de egyrészt sokan voltak, túl sokan, egy idő után követhetetlenül sokan, a másik pedig, hogy hiába az újdonság ereje, ha egyikük sem kedvelhető. Egy kicsit sem. Konkrétan csapnivaló idióta mindegyik. Számomra egy krimiben sokkal fontosabb, hogy milyenek az érintettek, milyen a helyszín, a hangulat, mik a kapcsolatok, a szövevények, mint hogy végül ki is lesz a tettes, és sajnos ebből a szempontból sok sebből vérzett a könyv.
Ami tetszett, az persze a már megszokott stílus, annak ellenére is, hogy milyen nyögvenyelősen halad a történet, legalább a tálalás olvasmányos. Ez sokban köszönethő annak, hogy ez a kötet most meglepően humorosra vette a figurát, a Poirot-regények amúgy sem száraz, merev valamik, de ez most kifejezetten elment a szórakoztató komikum irányába.
A vége tetszett, ott megint úgy éreztem, hogy olyan Christie-s lett a megoldás, bár talán most az eddigiekhez képest is túl sok volt a félrevezető szál, így esélyem sem lett volna kitalálni ki a tettes.
Nehéz helyzetben vagyok az értékeléssel, mert imádom Agatha Christie munkásságát, és most egy kis ismerős-kellemes AC hangulatra vágytam, de ennek a történetnek (is) ismertem a végét. Hozzá kell tennem, hogy amikor először olvastam, teljesen meglepett a végkifejlet, alig bírtam letenni, tehát abszolút csak javasolni tudom a klasszikus krimi rajongóinak, szerintem nem okoz csalódást. De így a kíváncsiság aziránt elmaradt, hogy ki lehet a gyilkos, viszont jobban odafigyeltem az apró nyomokra, részletekre és a karakterekre, jellemábrázolásokra. Feltűnt a könyv humora, aminek több alkalommal forrása Poirot egyénisége (azt hiszem nárcisztikus személyiségjegyekkel is bír). Érdekes volt azt olvasni, hogyan vélekedik Mrs. Oliver az általa teremtett detektívről- akit utál- és azon lamentáltam, hogy valószínűleg AC is így utálhatta Poirot-t- legalábbis az életrajzából, interjúiból így tűnik… (én magam is inkább Ms. Marple rajongó vagyok). A hangulatteremtésben egy kicsit jobban szeretem a korábbi regényeit, amik még a II. világháború előtti világrendet képviselik, de így is jólesett elmerülni a múlt vidéki Angliájában.
A könyv akkor ragadott magával, amikor előkerült a Sunday Cometben megjelent cikk, ami nagyon érdekessé tette a történetet. Végig nagyon lekötött, és bár nem olvastam el gyorsan, kivételesen most nem is bántam, hogy nem volt több időm rá. Kényelmesen leültem Broadhinnyben és ott is maradtam jó pár napig. Nagyon hangulatos a kis falu leírása ebben a történetben, és a szereplők is élők.
Poirot talán nem brillírozik annyira ebben a könyvben, így a sorozatnak nem kiemelkedő darabja, de kellemes olvasmány, amit jó szívvel ajánlok.
A bevált recept minden pontja működött. Csak az utolsó pillanatban ugrott be, hogy ki a tettes, mert lehetetlenül sokszor láttam ezt a részt a tévében.
A szokásos elemek mellett – mindenki gyanús (!) – leginkább a humoros részek fogtak meg. Szegény Poirotnak igen sokat kellett szenvednie egy rozoga panzió falai között, kiszolgáltatva az angol konyhaművészet odakozmált pudingjainak és buggyant konzervjeinek.
Ezen kívül felbukkan az utánozhatatlan Ariadne Oliver is, almák, ősz hajkorona, és svéd detektívek kíséretében.
Népszerű idézetek
Mert valahol – gondolta Poirot, belevetve magát a metaforákba – a szénakazalban ott van a tű, s én hamarosan utolérem a sánta kutyát, és ha megdobok valakit kővel, összetörik, mint korsó a kútra.
6. fejezet
Ő ugyan reggeli kávéból sosem kér. Nem bizony, reggelire csokoládé és croissant; déjeuner, ha lehetséges, fél egykor, de semmi esetre sem később egy óránál, s végül a fénypont: le dîner!
Hercule Poirot számára ezek voltak a legfontosabb napszakok. Olyan ember lévén, aki mindig is törődött a gyomrával, ez időskorára hozta meg a maga jutalmát. A táplálkozás most már nemcsak fizikai gyönyörűséget jelentett számára, hanem szellemi búvárkodást is. Mert két étkezés között rengeteg időt töltött azzal, hogy újabb helyeket kutasson fel és jegyezzen elő, ahol jól lehet enni. A Vieille Grand'mére éppen most nyerte el gasztronómiai elismerésének fémjelzését.
5-6. oldal (AQUILA, 2006.)
– Madame, nem leszek itthon ebédre. Kilchesterbe kell mennem.
– Hála az égnek – kiáltotta Maureen. – Nem vettem ki idejében a pudingot. A víz teljesen elpárolgott. Azt hiszem, tulajdonképpen egészen jó, talán csak egy kicsit odaégett. Ha nagyon szörnyű íze lenne, úgy gondoltam, felbontok egy üveg málnalekvárt, amit tavaly tettem el. Úgy látszik, egy kicsit megpenészedtek, de manapság azt mondják, az nem baj. Inkább még jót is tesz az embernek – a penész tulajdonképpen penicillin.
– Milyen kár – mormolta a bajuszába Poirot –, hogy az ember csak háromszor képes enni naponta.
Első fejezet, 5. oldal (Magvető, 1978)
– Nyomozást végeztem – jelentette ki Poirot zordonan.
– És?
– És a következőt állapítottam meg: Broadhinny lakói valamennyien nagyon rendes emberek.
– Hogy érti ezt, M Poirot?
– Gondolkozzék csak, barátom. „Nagyon rendes emberek.” Ez már jó párszor alapos indíték volt gyilkosságra.
83. oldal, 8. fejezet
Az embernek egy csöppet sem használ, ha azon töpreng, hogy mennyire rosszul érzi magát.
164. oldal
A sorozat következő kötete
Hercule Poirot sorozat · Összehasonlítás | |
Ariadne Oliver sorozat · Összehasonlítás |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Arthur Conan Doyle: A félelem völgye 89% ·
Összehasonlítás - A. A. Milne: Éppen jókor!… ·
Összehasonlítás - Alan Alexander Milne: A Vörös Ház rejtélye 80% ·
Összehasonlítás - Dashiell Hammett: A máltai sólyom 75% ·
Összehasonlítás - Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya 90% ·
Összehasonlítás - Stephen King: Borzalmak városa 86% ·
Összehasonlítás - Szerb Antal: A Pendragon-legenda 87% ·
Összehasonlítás - Graham Greene: Brightoni szikla 79% ·
Összehasonlítás - Thomas Harris: A vörös sárkány 88% ·
Összehasonlítás - Émile Gaboriau: Az orcivali bűntett 85% ·
Összehasonlítás