Lord ​Edgware meghal (Hercule Poirot 8.) (Arthur Hastings 6.) 91% 406 csillagozás

Újabb fantasztikus AC regény…:)
Nem hiszem, hogy valaha meg fogom unni Agatha Christie stílusát. Minél több könyvet olvasok tőle, annál inkább imádom.
Érdekes bűntényt tálalt elém, amire annyi, de annyiféle megoldást kitaláltam, és nyilván egyik se jött be. Még az utolsó pillanatban is más gyanúsítottam volt, de amikor Poirot kifejtette a végén, akkor összeállt a kép.. Nyilván leesett az állam, úgy kellett felszednem a földről. Agatha ugyanis ebben a könyvben mesteri játékot űz, egyszerűen mindenki gyanús, mindenkinek van oka a gyilkosságra. Zseniális!

Ui.: Külön öröm, hogy ez a molyon bejelölt ötszázadik (500, el se hiszem..❤) elolvasott könyvem.

Egy igazi klasszikus darab a krimi nagyasszonyának tollából.

Ebben a történetben immár 9. alkalommal nyomoz Poirot és ezúttal is hűséges barátja, Hastings kapitány szegődik társául a bűntény felderítése során. Ismét feltűnik a színen Japp felügyelő, aki természetesen most sem akar hinni a belgának, hiszen a nyomok egyértelműen egy bizonyos személyhez vezetnek. Csakhogy Poirot papa eszén nem járhat túl senki sem és a kis szürke agysejteknek köszönhetően most sem csalják lépre.

A Lord Edgware meghal véleményem szerint ott van a legjobb Agatha Christie regények között. Amellett, hogy a klasszikus krimi minden fontos kelléke megtalálható benne kellően humorosan és igazán élvezetes olvasmány.

Ahogy az írónőtől megszoktuk előbb, vagy utóbb szinte mindenki gyanúba keveredik és mindenkinek van valami kis apró titka. Bár nincsenek különleges kalandok, túszejtések és eltűnések, de két gyilkosság is akad és egy különleges levélnek is igazán fontos szerepe lesz.

Poirot és Hasting párosa már olyannyira összeszokottá vált, hogy a kis belga szinte megállás nélkül élcelődik barátján, de természetesen nem feledkezik meg az érdemei elismeréséről sem. Izgalmas, lendületes, fordulatokban bővelkedő krimi, ami szinte az utolsó lapokig kétségek között tartja az olvasót.

Az írónő a regényt egy ásatás munkálatainak ideje alatt írta, ahová a második, régész férjét kísérte el. Agatha Christie rajongóként igazán örülök, hogy ilyen történetek megírásával múlatta az időt amíg a férje dolgozott.

Érdekes, hogy erre a kötetre nem emlékszem sem az Albatrosz, sem a Fekete könyvek sorozatból. Pedig ez az AC-krimi – amit az Európa Könyvkiadó Agatha Christie sorozatában a 9. Poirot kötetként jelez(2008) – egyszerűen Pazar. Jól összezavarja az olvasót az első, már a címben jelzett gyilkosság után, lassan szinte mindenki gyanúba kerül, de jó krimihez illően csak az utolsó lapokon derül ki, mi is történt valójában A nyomozás során, ahogy napvilágra kerülnek az események, mindig újabb és újabb személy kerül a homloktérbe a lehetséges indítékok kiderülése kapcsán, s az olvasó jócskán meglepődhet a végén a megoldáson. Nagyon érdekfeszítő könyv, nekem nagyon tetszett a Hastings kapitány és Poirot közötti kommunikáció végig a történések kapcsán, s nagyon tetszett osszességében ez a kötet is, amely valahogy a szocialista könyvkiadás során nem került elém.

Jó történet volt ez is. :)
Bár elbizonytalanított az Írónő, de azért felvillant bennem a gyilkos kiléte. A „hogyan?” viszont már érdekes volt. 1-2 ötlet átfutott az agyamon, de a végső megoldás nem volt köztünk.
Szegény Poirot nagyon a szívére vette, hogy tévedett az elején, de végül ismét megoldotta az ügyet. :)

„Attól tartok, rossz szokásom, hogy amikor Poirot a kicsiny, szürke agysejtekről kezd beszélni, igyekszem nem odafigyelni. Olyan gyakran hallottam már.”
Annyira tetszik Hastings kapitány történetmesélése! Azok a finom csipkelődések és megjegyzések, melyeket barátja sokat emlegetett szürke agysejtjeire tesz! :)) És persze Japp felügyelő is beszáll a kommunikációs játékba. Mindig jól szórakozom a főhőseink jellemén, személyiségén – minden újabb regényben egy kis apró részlettel bővül a róluk alkotott képem.
Természetesen a történet is izgalmas, annak ellenére, hogy a cím már azonnal utal az áldozat kilétére. A gyilkost most sem tudtam leleplezni, nagyon félrevezetett az írónő és a szereplők is – de hát ezért is kedvelem ezeket a regényeket…

Úgy tartja a fáma, legalábbis a Ki feküdt az ágyamban? című Vavyan Fable-történetben kedvenc könyves szerelmem hősnőm, Denisa Wry elmélkedik így, miszerint Agatha Christie is házias serteperte közben eszelte ki regényeit. Mire kitörölgette a vitrint, sandán nézett a nippekre, és csak természetes, hogy a következő regényben ilyesféle csecsebecsék miatt folyt a vér. (S habár nem tartozik szorosan ide, azért befejezném gondolatmenetét, a világért sem szeretném beléfojtani a szót: Rabszolgasorunk gyakorlása közben csak is vad dolgok juthatnak eszünkbe, nem csak Agathának, nem csak nekem. Asszonyi sors.) Egyébként ebben a Christie-vel kapcsolatos információban is van valami olyan kifejezetten különleges vonás, ami úgy érzem, csak rá jellemző. Plusz, kicsit át is érzem a dolgot, én is főzés közben szoktam új és új ötleteken töprengeni. Jelentem, vér még nem folyt.

Hovatovább az utóbbi néhány hétben minden jel arra mutatott, hogy legközelebb ezt a regényt kell választanom a Poirot-történetek közül, hiába nem a kis belga a fő kedvencem AC karakterei közül. Először is: egy nap a frissemben több idézet is felbukkant a könyvből; aztán: görgetés közben teljesen véletlenül a kötet címére kattintva előjött az adatlapja; végül pedig pár napja a szüleim valamely Christie-megfilmesítésekre szakosodott csatornán éppen ezt a sztorit nézték. Jómagam öt percnél többet továbbra sem bírtam belőle, úgyhogy mindenképpen jöhetett a könyv.

Minden egyes AC-olvasás során úgy érzem, az előző kiugró élménynél már nem lehet jobb a következő és szinte esélytelen, hogy felülmúlja az eddigieket. Aztán már az első néhány fejezet után rá kell döbbennem, hogy igenis lehet – a Krimi Királynője ritkán okoz csalódást, ha egy ízig-vérig csavaros, vérbeli angol történetről van szó. Sokáig egyébként Hastings nekem volt a legszimpatikusabb elbeszélő, partneri funkcióját pedig teljességel feleslegesnek éreztem, mostanra azonban maximális mértékben sikerült megkedvelnem őt. Maga a történet pedig kétségtelenül az egyik legjobb, amit Dame Agatha tollából olvastam eddig, és hiába a viszonylagos gyakorlatom rejtélyeinek megfejtését illetően, most végig az orromnál fogva vezetett. Azt pedig még nem tudom, mi lesz a következő darab, de várom, hogy az Élet potyogtassa a jeleket…

off
Felüdülés volt, izgultam, szinte minden csavaron meglepődtem, főleg a gyilkos kilétén és motivációján. Az egyik kedvenc AC-regényem lett, ütött akkorát, mint A titokzatos stylesi eset.
Jappet szeretem, de ebben a részben nem volt olyan kedves, kíváncsi lennék miért írta ebben ennyire unszimpatikusnak AC. Lehet, hogy azért ó, mert Hastings mesél, és ő annyira nem kedveli a felügyelőt?
Hamarosan folytatom a Poirot sorozatot.

Agatha Christie regényei azok közé tartoznak, amiket akkor is lehet élvezni, ha már ismerjük a poént. Ez annak köszönhető, hogy a poén eleve nem egyszerű, az odáig vezető út élvezetes és élmény olvasni, sok apró, könnyen feledhető, mégis fontos részlet tarkítja a történetet, a hangulat és a szereplők pedig mindig különlegesek. Ha túl egyszerű és kézenfekvő a megoldás, akkor pedig akkorákat csavar rajta, hogy ötven oldal után azt se tudjuk, merre vagyunk arccal.
Ezt a sztorit filmen már láttam, könyvben még nem olvastam korábban. A közjáték, amellyel indít, filmen kissé komiszabb volt, Poirot-t is személyesen érintette. Így, ebben a formában kissé súlytalannak éreztem. Aztán olyan sok gyanús dolog került elő, hogy annak ellenére nem értettem, mi történik és miért, hogy elvileg tudtam, ki a gyilkos és mi az indíték. Valahol ebben rejlik az írónő zsenialitása.
Nem tudok azonban szó nélkül hagyni egy AC-nél vissza-visszatérő motívumot, egy valószínűleg valódi, korabeli angol szokást, hogy a fiatalok körében teljesen elfogadott volt az a beteges vágy, hogy közeli vagy távoli unokatestvérek egymásba szeressenek és össze akarjanak házasodni. Nem tudom ezt értelmezni…
Hastings és Poirot szimbiózisa ebben a műben kap egy nagyszerű magyarázatot. Pedig ekkorra már jó pár ügyet megoldottak együtt. Csakugyan mindeddig nem értettem, mi szükség a spoiler segítőtársra, ám az írónő most legitimizálta Hastings karakterét. Poirot-ról is rengeteg apróságot megtudunk, legtöbbször Hastings kritikus szemén és keresztkérdésein keresztül.
Japp pedig, a jó Japp, brillírozik. Alaposan, kiváló detektívként jár utána minden apró nyomnak, és meggyőző válaszokat is talál. Természetesen rossz kérdésekre.
Egyre jobban és jobban elveszünk a lehetséges megoldások kavalkádjában, ám végül Poirot természetesen rájön arra az egyetlen lehetséges magyarázatra, amire szokás szerint mi is gondolhattunk volna…

Kedves Helikon Kiadó (@Libri)!

Mióta megjelent ez a sorozat, szorgalmasan gyűjtöm a regényeket. Nagyon tetszik az egész koncepció, a méret, a grafika, a stílus, a puhafedeles borító pedig külön kedvencem.
Ám mostanában egyre többször veszem észre, hogy a könyvek tele vannak elgépelésekkel. Megértem, hogy feszített a tempó, a 100 éves évfordulóra is biztosan megvolt a beígért darabszám, de sokat von le a könyv értékéből, ha (sokszor helyesírásilag is rossz) gépelési hibákkal van tele.
Ettől függetlenül továbbra is gyűjteni fogom a kiadás könyveit, de inkább jöjjön ki kevesebb könyv évente, mint hogy ennyi hiba éktelenkedjen bennük.

Ebben a történetben a végére már tényleg azt hittem, hogy ritka alkalmak egyikén végre sikerül kitalálnom a gyilkos kilétét… De tévedtem.. Folyton félrevezető információkat csöpögtet nekünk A. C. hogy azt higgyük, már biztosak lehetünk abban, hogy ki az elkövető, miközben az apró részleteket a szemünk elé szórja, s mi észre se vesszük, hogy a nyomok másfelé mutatnak… Azt már megtanultam A. C. könyveiből, hogy semmi sem az, aminek látszik, illetve azt is, hogy aki a leggyanúsabbnak tűnik a kötetet olvasva, biztos, hogy még véletlenül sem ő az elkövető. Mindig a leglehetetlenebb alakok lesznek végül azok, akikről kiderül, hogy ők követték el a gyilkosságot, épp ezért bámulatos Poirot és az ő szürke agysejtjei, hogy rájönnek az igazságra. Hastings különös egy figura, teljes mértékig azonosulni tudok vele, mert Poirot, akárcsak belőle, úgy belőlünk, olvasókból is bolondot csinál és csak a végén tárja elénk a teljes igazságot. Szegény Hastings-t mindig leszólja ebben a kötetben Poirot, hogy nem gondolkodik eléggé, s hogy nem használja az agyát, azt se látja, ami nyilvánvaló. De hát neki máshogy jár az agya, mint a detektívnek, ettől lesz Hastings Hastings és Poirot Poirot. S ez így van jól.

Nagyon tetszett ez a történet! ❤
Talán ebben a könyvben tudtam igazán belepillantani Poirot gondolkodásmódjába, mert ebben az esetben nem csak a végén tátjuk a szánkat, hanem hosszasan végigvisz minket az elméletekbe és a zsákuccákba is a könyv egésze alatt. A karakterek is mind nagyon egyediek és érdekesek voltak. A megoldás is illett a könyv hangulatához! ❤