Gyilkolni ​könnyű (Battle főfelügyelő 4.) 88% 370 csillagozás

”Gyilkolni könnyű – legalábbis mindaddig, amíg nem keveredünk gyanúba. Márpedig a gyilkos a mi esetünkben olyasvalaki, akire soha senki sem gyanakodna.”

Tényleg ennyire egyszerű volna? No de ki az, akire soha nem gyanakodna senki?

Agatha Christie ezúttal végre tényleg szabadságra küldi Poirot papát és egy ambiciózus fiatalemberre osztja az önjelölt nyomozó szerepét.

Így hát nem is igen csodálkozik az olvasó, hogy a Gyilkolni könnyű történetében a szerelmi szálnak hasonlóan fontos szerepe van, mint magának a nyomozásnak.

Luke Fitzwilliam nemrég tért vissza a gyarmatokról és puszta kíváncsiságtól vezérelve nyomára akar bukkanni azoknak a rejtélyes haláleseteknek, melyekről vonatútja során egy, a nénikéire emlékeztető idős hölgytől értesült.

Álnéven elutazik hát a kis faluba, ahol természetesen azonnal szerelemre lobban az őt kalauzoló hosszú fekete hajzuhataggal és éles nyelvvel megáldott Bridget Conway iránt.

A páros Tommy és Tuppence kettőséhez hasonló buzgalommal igyekszik felgöngyölíteni, hogy ki állhat a faluban gombamódra szaporodó különös balesetek mögött. Bár mindkettőjüknek helyén van az esze, de az írónő most is gondoskodik arról, hogy egy-két alkalommal tévútra vezesse nyomozóit (és velük együtt az olvasóit is), mielőtt fény derülne az igazságra.

Ekkor néhány oldal erejéig feltűnik Battle felügyelő is, aki legutóbb a Nyílt kártyákkal története során Poirottal, Race ezredessel és Mrs. Oliverrel együtt eredt a gyilkos nyomába. Ezúttal tényleg csak a fináléra érkezik meg, hogy pontot tehessen az ügy végére, Luke és Bridget pedig nyugodtan foglalkozhasson tovább közös életük tervezgetésével.

Nagyjából ilyen az, amikor Agatha csak úgy kisujjból kiráz egy újabb regényt, legalábbis számomra ezt az érzést keltette.

Minden eleme tökéletesen a helyén van a logikusan és okosan felépített klasszikus detektívtörténetnek, melyet az írónő egy kis humorral és még nagyobb adag romantikával megfűszerezve tálal fel hű olvasóinak.

Agatha Christie életmű újraolvasás – 33.

Ebben a regényben gyilkolni tényleg könnyű, alaposan ki vannak találva az egyes gyilkosságok.
Nagyon izgalmas volt. Ilyen sok áldozattal ritkán találkozni. Eleinte nehezen tudtam megjegyezni az egyes esetek körülményeit és a neveket, de aztán több segítséget is ad az írónő.
Abban szinte biztos voltam, hogy az igazi tettes nincs a gyanúsítottak között, valahogy nem tartottam valószínűnek…. De hát AC-nál sosem lehet ezt tudni. Persze a valódi gyilkosra egészen a végéig nem gondoltam.
Ez a regény összetett, sok szálon fut, több korábbi esetet is feltár. Ettől nagyon részletgazdag, nem unalmas, nagyon izgalmas. Igazából a végére el is hittem, hogy a világban sok hasonló eset gyilkosa futkározhat, olyan esetek gyilkosai, amik nem tűnnek gyilkosságnak, amik egyértelműen véletlenek vagy balesetek. Igen, lehetnek ilyenek és ez hideg rázós.

A negszokott szereplők nélkül is tud nagyot alkotni AC. Érdekes volt a történet szövèse,ès most ha csak félig is,de sejtettem ki a tettes. Nem hètköznapi módon folyt a nyomozàs, ès kíváncsi voltam mi fog kisülni belőle. De kellemeset csalòdtam,pörgős,izgalmas volt.

Úgy bedőltem, de úgy …
Mikor mindegyik fontosabb szereplő színre került, megtettem a voksom. A legvége előtt azt hittem, most aztán sikerült, tudom, ki a tettes.
Olyat estem … Simán megvezetett. Engem rászedett.
Nagyon jó kis történet, csavaros, izgalmas.

A Délvidéki pezsgés után mindenképpen szerettem volna valódi krimit olvasni, ezért is esett a választásom egy újabb jó öreg, megbízható, kellemes vidéki hangulatot árasztó Christie-regényre. Biztos nem ez lesz a kedvencem tőle, de határozottan jól elvoltam vele úgy is, hogy sem Poirot, sem Miss Marple nem szerepeltek benne, ráadásul mindvégig sejtelmem sem volt a valódi tettes kilétét illetően. Utóbbi mondjuk annyira nem meglepő…

Főszereplőnk, Luke és alkalmi nyomozópartnere, Bridget majdhogynem kiválóan helyettesítették a Tommy és Tuppence párost, megfelelő mennyiségben volt adagolva a csipkelődés és a romantika is, ami szerencsére nem ment a logikus felépítésű, igényes fordítású történet rovására. Hiába nem kedvelem annyira ezeket az önálló történeteket, ez most határozottan tetszett – nem kiemelkedő, de nem is teljesen átlagos, amolyan szimpla ujjgyakorlat, ami lazításnak bármikor megfelel.

Nyúlfarknyi felbukkanása okán viszont nem biztos, hogy egyből besoroltam volna Battle főfelügyelő neve alá, de hát ez már csak az én aprócska szőrszálhasogatásom…

Az, hogy Battle főfelügyelő sorozatának része ez a kötet, szerintem elég megtévesztő, tekintve, hogy ő alig pár mondatot kap a könyvben, a nyomozásba gyakorlatilag bele sem folyik. A főszereplő Luke egyébként szerethető karakter, bár spoiler Bridget a végére az idegeimre ment. Folyton le van írva, hogy így okos, úgy okos, aztán a végén mégsem cselekszik okosan.
Alapvetően szeretem, hogy Agatha Christie belecsempész némi romantikus vonalat is a krimikbe és ha nem is túl hihető módon, de a kötet végén kapunk egy aranyos párocskát, akik ellovagolnak a naplementébe. Az viszont, hogy ebben a könyvben alig pár nap után, már a 140. oldal környékén elhangzott a szerelmi vallomás és utána végig viszonylagosan előtérben volt, elég kellemetlen meglepetés volt. A nyomozás sokkal jobban érdekelt, főleg, hogy itt nem volt semmilyen Poirot-féle titokzatoskodás, minden felfedezést nyomon követhetett az olvasó. Ki is találtam végre, ki a gyilkos! Igaz, hogy körülbelül három oldallal azelőtt, hogy hivatalosan is kiderült volna, de AC esetében én ezt is sikerként könyvelem el!
Összességében jó volt, élvezetes olvasmány, de hiányoltam belőle Battle-t és a szerelmi szálat nem kellett volna ennyire erőltetni, mert habár kismértékben kellemesen megfűszerezi a krimiket, kedvezve a romantikus lelkületű olvasóknak, ekkora arányban már inkább káros az összhatásra nézve.

[4 hulla libasorban]

Anglia! Itt még júniusban is szürke égbolt és metsző, hideg szél fogadja az embert. Milyen barátságtalan! És az emberek! Ezek az emberek! Ez a sok-sok aggodalomtól gyűrött, ólmos, szürke arc. Na és a házak, mindenütt ezek a házak! Úgy bújnak elő a földből, mint eső után a gomba. És milyen csúfak! Milyen otrombák! Mint megannyi fejedelmi tyúkól.

Na de lássuk csak. Sokan meghaltak mostanában. Nagyon sokan. Kemény volt a tél, és alattomos a tavasz. Meg aztán sok baleset is történt. Bizony, balszerencsés évünk volt.

A vidéki angol táj rideg szépségénél csak az angol tántik és nagynénik sejtelmes mosolya hideglelősebb.
Próbáltam egy mondatban összefoglalni ennek a pazar kis regénynek a hangulatát, persze nem ment, de talán közel jártam hozzá. Felejtsük el Agatha asszony egynémely csúf melléfogását: ilyenkor látszik igazán krimiírói tehetsége: alighanem a kisujjából kirázta ezt a darabot, miközben tele van élettel (egy helyes kis szerelmi szál bújuk meg a pamutgombolyagok közt). Egy kellően megbolondított krimitörténetbe csöppenünk és ami egyenesen pazar: a nem is kicsit ironikus humora és az angol néplélek, a vidéki falvak tipikus lakosainak kavalkádja, lélektani vurstlija. (Jó formában lehetett, következő könyve a krimiirodalom egyik legbravúsosabb darabja lesz, a Ten little niggers.)

Tisztában volt vele, hogy nyugalma nem tarthat sokáig. Éppen elég nénikéje volt ahhoz, hogy tudja, a szemközt ülő kedves, idős hölgy nem fog csendben maradni Londonig. Aggodalma hamarosan beigazolódott: a hölgy először arra kérte meg, hogy igazítsa meg az ablakot, azután arra, hogy vegye fel a földről az esernyőjét, végül pedig nekiállt dicsérni a vonatot.

A Yardnál majd tudni fogják, hogyan szereljék le az öreglányt, gondolta. Hiszen nyilván tucatjával futnak be hozzájuk isten háta mögötti falvakban lakó idős hölgyek, hajmeresztőnél hajmeresztőbb gyilkossági sztorikkal Az is elképzelhető, hogy egy egész ügyosztályt tartanak fenn külön a számukra.

Detektívünk ezúttal a gyarmatokról végleg hazatérő Luke Fitzwilliam, akit leginkább a kedves, jóravaló, de kissé ügyefogyott Hastings kapitányhoz mérhetünk: ügyetlenkedik is eleget, na persze, nincs mellette a jó öreg Poirot. Miss Marlple-szerű vénkisasszonyokból annál több akad errefelé („Túl sok a nő a faluban, még golfozni sem lehet egy tisztességeset”- panaszolja egy nyugalmazott tiszt.)

És mi legyen Lord Whitfielddel? – Vele könnyű dolgod lesz. Teljesen műveletlen és rettentő hiszékeny. Képzeld, még azt is elhiszi, amit a saját újságjaiban olvas.

Maga el sem tudja képzelni, micsoda súly nehezedik a vállamra – folytatta a lord. – Minden egyes lapom sorsát a szívemen viselem. Meggyőződésem ugyanis, hogy a közgondolkodást formálni hatalmas felelősség. Millióknak diktálom hétről hétre, mit gondoljanak és érezzenek. Nagyon komoly dolog ez. Felelősséget jelent. Ez, persze, nem baj. Nem félek a felelősségtől. Tudok bánni vele. Lord Whitfield kidüllesztette a mellét, megkísérelte behúzni a hasát, és barátságosan pillantott Luke-ra. – Nagy ember vagy, Gordon. Igyál még egy kis teát – vetette közbe könnyedén Bridget Conway. – Tényleg nagy ember vagyok, nem kérek teát – mondta nemes egyszerűséggel őlordsága, majd leszállva az Olimposz csúcsairól az egyszeri halandók közé, nyájasan megkérdezte vendégét: – Ismer valakit ezen a vidéken?

Mr. Abbot vörhenyes arca egészen lila lett. – Tommy Pierce? Az a kölyök egy pimasz, semmirekellő, kotnyeles mitugrász volt. – Az ilyen rosszcsontokból lesznek a kísértetek. Rendes, törvénytisztelő állampolgár nem háborgatja embertársait, ha már egyszer távozott közülük.

A regény közepén hosszan sorolják a karaktereket, egyes recenzensek panaszkodnak is erre, én sem esek hát az enumeráció csapdájába, pedig de szívesen pletykálna az ember a szereplőkről, csak leszögezem: rendkívül kellemes, szórakoztató olvasmány, néha fennhangon kuncogtam felette – a krimi így nálam mellékszál lett, ráadásul, ha nem is kitaláltam, de megsejtettem, kit is hajkurászik a derék, civilbe öltözött Luke – egy kellemes, sőt mi több, éles eszű jelenséggel az oldalán…

Nem bírok betelni vele – hadd idézzek még:

„…ezzel a vénkisasszony-képzelgésre alapozott rémtörténettel nem tud meggyőzni. – Pedig a vénkisasszonyoknak nagyon sokszor igazuk van. Az én Mildred nénikém például igazi látnók volt. Van magának nénikéje, doktor úr?
– Az igazat megvallva nincs.
– Öreg hiba! Nénikék mindenkinek kellenek. Ők viszik diadalra az intuíciót a logikus gondolkodással szemben. Csakis ők engedhetik meg maguknak, hogy X. Y.–t csirkefogónak tartsák, csak mert egy hajdani komornyikjukra emlékeztet, aki csaló volt. És bár a többiek joggal érvelnek úgy, hogy egy olyan tiszteletre méltó férfi, mint X. Y., nem lehet gazember, végül mindig kiderül, hogy a nénikéknek van igazuk.”

(2013k.)

Nagyon élveztem a könyv hangulatát: a falusi környezetet, a sok érdekes karaktert a maga különc személyiségével. Őszi hangulatot árasztott az egész történet. Szerettem megismerni a szereplőket és magát a falut, a vége pedig nagyon izgalmas volt. Bekerül a kedvenceim közé! ❤

◇ Megnéztem a könyvből készült filmet is, de sajnos az nem nyerte el a tetszésem! Szinte az egész cselekményt megváltoztatták és próbáltak drámaibb történetet kreálni.

Na, ez érdekes volt. Most éppen nem Battle felügyelő volt a főszereplő, hanem egy ismeretlen, volt rendőr Luke. Szeretem, mikor így kezdődik egy könyv, hogy valaki gyilkosságokat vél felfedezni egy csomó balesetben. Luke persze, nem bírja ki, így elindul, hogy kiderítse mi történik egy kis faluban. Innen indul a történet és nagyon jól sikerült megint. Sok gyanusított, még több kérdés, kevés válasz és kész is. Nagyon tetszett. Ajánlom.

Ismét egy önálló* kötet, ami tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Két nap alatt végigolvastam, mert nagyon tetszett a helyszín, a nyomozás és végén már-már tudni véltem, hogy ki a gyilkos. (Az egyik tippem be is jött).
Kimondottan tetszett, hogy ahogy a kívülálló szemével megismerhettünk egy kis angol falut, ahol gyanús halálesetek történnek.
Luke Fitzwilliam szimpatikus karakter volt, AC még egy kis románcot is adott neki – bár azt gondoltam, hogy ad egy nagy csavart ennek a szálnak.

Érdekes, hogy Miss Marple sorozatként dolgozták fel – Benedict Cumberbatch miatt meg fogom persze nézni :D

* nem szerepel benne AC egyik nagy nyomozója sem, na jó Battle főfelügyelő egy villanásra igen.