Gloriett ​a hullának (Hercule Poirot 31.) (Ariadne Oliver 4.) (Felicity Lemon 4.) 89% 454 csillagozás

Gyilkosvadászat , alias Gloriett a hullának ‍
„ Mrs. Oliver elvállalja, hogy Sir George Stubbs vidéki kastélyában, a kerti ünnepélyen megrendez egy „Hol a hulla?” játékot. De először is odahívja a világ leghíresebb belgáját, Hercule Poirot-t, mert valami nem tetszik neki. Poirot, aki már megszokta, hogy a regényírónő rosszul fejezi ki magát, vállalja a vizsgálódást. A játék természetesen komolyra fordul: meghal az a cserkészlány, akinek csak játszania kéne a hullát. ”
–
Egy újabb kedvenc Agatha Christie regény, Hercule Poirot-val a nyomozói főszerepben.
.
Hihetetlen volt, mindazonáltal, ez volt az első regényem a krimik királynőjének tollából , ahol a történet felénél elkezdtem sejteni, ki volt a gyilkos.(És igazam lett ) Ám ilyen agyafúrt megoldásra azért mégsem számítottam.
Remek nyári krimi!
Adott a gyönyörű helyszín,a Nasse- birtok. – „Gyönyörű ház gyönyörű kerttel. Végtelen béke és nyugalom lakozik itt.”
Aztán valami megzavarja ezt a felhőtlen békét.
„ – A csónakházban kellett várakoznia, és amikor úgy hallotta, hogy valaki közeledik az ajtó felé, akkor le kellett feküdnie a padlóra, a nyakára tenni a kötelet, és úgy tenni, mintha halott lenne. -” Ez volt a gyilkosvadászat játékban a kis cserkészlány, Marlene feladata.
Azonban a játékból valóság lesz & a lány ténylegesen meghal.
Az egésznek semmi értelme.
Ezzel párhuzamosan eltűnik a színről Lady Hattie Stubbs is, kinek rég nem látott unokatestvére épp aznap érkezik.
„ – Annyi bizonyos – mondta –, hogy az élet tele van meglepetésekkel: idejövök, hogy meglátogassam egy fiatal unokatestvéremet, akit évek óta nem láttam, élvezem a gyönyörű tájat, erre mi történik? Egy karneválba csöppenek, ahol kókuszdiók repkednek a fejem mellett, majd a komédia közvetlenül ezután tragédiába vált, én pedig egy gyilkosság közepén találom magam. ”
Hattie-nek nyoma vész,noha a legtöbben, akik a házban laknak szentül megvannak győződve, a kastély úrnőjének nincs ki mind a négy kereke és felettébb féleszű. Talán mégsem?
‍A közelben pedig ott egy turistaszálló, rengeteg nyaralóval. „- Az idegenek pedig magától értetődően gyanúsak, ugye? – ”
„ – Ó, nem, ebben téved, madame. A rendőrség nem adja fel. És – tette hozzá – én sem adom fel. Ezt ne felejtse el, madame. Én, Hercule Poirot, sosem adom fel.
Ezzel a színpadias végszóval távozott.” Hogy a birtok összes lakóját és a nyomozókat is szembesítse a történtekkel.
Hiszen mindenki tudja, hogy „Poirot mindig szívesen hagyta beszélni az embereket. Minél többen mondtak neki minél több mindent, annál jobb. Szinte mindig volt egy mákszemnyi igazság a mondókájukban.” És ezek a részletek mindig elégnek bizonyulnak, hogy kedvenc belga nyomozónk a gyilkosságok végére járjon.
–
Természetesen 5⭐️ !

Mrs. Ariadne Oliver, detektívregény-írónő rendkívül zavaros fejű hölgy. Már-már nem is érti az ember, hogy tud épkézláb történeteket írni. Igaz viszont az is, hogy minden zavarossága ellenére, gyakran rendkívül éleslátó megállapításokkal lepi meg az embert.
Nos, ez a Mrs. Oliver a Nasse-kastélyban egy kerti mulatság központi attrakciójaként társasjátékot szervez – a játék címe: „Hol a hulla?”. A díszvendég pedig nem más, mint Hercule Poirot, a híres detektív, aki nem zavarodik meg a meghívástól, és kíváncsian várja, mi is kerekedik ki ebből. Persze minden rendkívül jól van megszervezve, van számos gondosan kiválasztott rejtjel, megvan a szereplők köre, a gyanúsítottak jegyzéke, egy hulla Marlene Tucker nevű cserkészlány személyében, szóval minden, ami egy izgalmas játékhoz szükségeltetik. Ha az egyre ingerültebb Poirot kérdezitek, inkább egy rossz melodráma az egész, de a vendégek, úgy tűnik, alig várják a nyomozást.

Közben, azt hiszem, nem spoilerezek, ha elárulom, tényleg előkerül egy hulla, sőt eltűnik pár protagonista, fokozva a zűrzavart. A játék komollyá válik, beugrik a színre Bland detektívfelügyelő is, Mrs. Oliver csupa nagybetűvel ISZONYÚAN ÉRZI MAGÁT, ÉS FEL VAN DÚLVA, főként, hogy feltevődik a kérdés, nem érezte-e előre a bajt, és ezért hívta oda Poirot-nkat, aki végül nem tudta megakadályozni a gyilkosságot, és megalázva érzi magát, mert fogalma nincs róla valójában mi is történt. A kis belgának jelentős mértékben megcsappan az önbecsülése, olyannyira, hogy még bajusza is csüggedten lekonyul. Szinte depressziósan üldögél hetekkel később is londoni lakásában egy szögletes széken egy szögletes kandalló előtt, egy szögletes szobában, miközben az őt meglátogató Bland felügyelőt teával és aprósüteménnyel (szögletes aprósüteménnyel) kínálja. De mi már tudjuk, minden őt körülvevő szögletesség ellenére, Poirot korántsem szögletes. Nem, Poirot-nak nagyon is kacskaringós agytekervényei vannak, és nem véletlenül fekszik előtte egy egész halom olyan tárgy, amely távolról sem volt szögletes, sőt nagyon is, túlontúl is ívelt és kacskaringós. Poirot ugyanis kirakós rejtvénnyel foglalkozik, rendet teremt a rendetlenségben. Egy képtelennek tűnő mozaikdarabka ide, egy valószerűtlennek látszó oda, egy nagyon is magától értetődőnek látszó darabka, amely mégsem oda való, ahová gondolnánk… Igen, Poirot elkezdi keresni azt a bizonyos darabkát. Az egyértelműen odaillőnek tűnőt – de csak annak tűnőt. És persze azonnal összeáll a kép, kiderül, melyik darabka nem az, aminek látszik. Vagy melyikek nem azok. Mert bizony nem egy van belőlük.
Csupa csavar, csupa meglepetés ez a regény (is), még akkor is, ha Agatha néni bizony sok mindent elárul úgy a hulláról, mint a tettesről már a történet legelején. Játszik velünk na, ahogy azt mindig szokta.

Szigorúan véve nem ezt mondanám Agatha Christie „legjobb” művének, és mégis, számomra ez az egyik leghangulatosabb Poirot-történet. Minden kellék megvan hozzá, hogy egy rejtélyes, már-már kibogozhatatlan ügy bontakozzon ki a szemünk előtt, aminek szokás szerint nem sikerült a végére járnom; teljesen letaglózott a megoldás. Mrs. Oliver jelenlétének nagyon örültem, Poirot pedig hozta a tőle megszokott zseniális teljesítményt. A helyszín különösen tetszett, pedig AC regényeiben általában kevés figyelmet fordítok a „körítésre” (kivéve persze az olyan eseteket, ahol nagyon is meghatározó a cselekmény helyszíne, pl. a Halál a Níluson-ban), de a Nasse-kastély és az itt zajló mulatság számomra nagyon egyedi hangulatot teremtettek, és remek hátteret a bűnügy felgöngyölítéséhez.

Eddig még soha nem olvastam krimit, de ezután a könyv után szerintem nem ez lesz az utolsó.
Ilyen zseniális és furfangos rejtélyt még életemben nem hallottam. Én nem jöttem rá, hogy ki volt a gyilkos, de olyan hihetetlen érzés kerített hatalmában, amikor végre megtudtam az igazságot, hogy szavakkal nem tudnám ide leírni.
Megmondom őszintén az első 100 oldal unalmas volt, mert csak felvezette a történetet, de ami utána következett. Te jó ég. Zseniális ez a könyv tényleg.
Poirot nagy monológját, (amelyben elmondja, hogy ki a tettes és, hogyan és, mikor és miért, tehát választ ad a történtekre) nagy izgalommal olvastam, szerencsére senki nem zavart meg bennem, mert ha bárki bejött volna a szobámba, egész biztos kipenderítettem volna, hogy csak úgy száll.
Sajnálom, hogy eddig nem olvastam Agatha Christie könyveket, de legalább több maradt a közeljövőben.

Hol a hulla? A Nasse kastély társasága nyomozós játékot tervez, ám Poirot felbukkanása garancia arra, hogy hamarosan valódinak bizonyul a tetem, egy másik pedig köddé válik. Mrs. Oliver, a játék kiötlője a sokéves átlagnál is terjedelmesebben és ziláltabban fogadja a híreket, olyan, mint egy csatahajó, öléből almák hullanak szét, miközben úgy roskad le, mint egy gyümölcszselé.
Gyanúsítottakból nincs hiány, a kastély gyülekezete tele talányos jellemekkel, akik ismét széles palettáját vonultatják fel a különös külső- és belső tulajdonságoknak. Van, aki vérebre hasonlítva hol öblösen, hol diktatórikusan csaholva fejti ki véleményét, más érdekes párosításban idézi egy ló vonásait a farkasszerű mosolyával. De kapunk mérges terriert is, a kastély tulajdonosa pedig egy fondorlatos szemű úr, aki kissé zavarba ejtően hat, mint amikor egy színész nem tudja eldönteni, hogy a vidéki nemesembert játssza, vagy egy szerencselovagot valahonnan a gyarmatokról. Felesége szépsége egyenesen arányos butasága mértékével – de egy hírhedten ostoba teremtés miért vet ravasz, céltudatos pillantásokat Poirot felé? Férfiszereplőink mindenesetre lehangoló véleményt formálnak meg a másik nemmel kapcsolatban: „Miért is kérnénk számon a nőkön az intelligenciát. Mi szüksége arra egy nőnek?”. Eh. :D
Mindegy, Lady Stubbs, aki általában ugyancsak ki van adjusztálva, most egyszerűen eltűnik, a rejtélyek pedig szaporodnak. Miért bóklászik a kastély körül állandóan egy teknőcruhás fiatalember? A ház egykori úrnője miért viseli ilyen békésen, hogy kiszorult a kapuslakásba? Miért épült gloriett a sűrű erdőbe?
Akármi is történt, megállapítható, hogy meleg időben nem jó a sonkás borjúpástétom, hogy valószínűleg az önérdek előtérbe helyezése vezetett oda, hogy az emberi faj fennmaradt, hogy a mustársárga pulóver ronda (lopva magára néz… nem is igaz, hé :D). és hogy minden jobb lenne, ha a kelekótya nők nem hagynák folyton szanaszét a retiküljeiket. Bezzeg régen, mikor még nem hordtak csiricsáré smoncát, és sortnadrágot a hölgyek! Poirot úgy véli, utóbbi hátulról fájdalmas látvány, és ennél csak az lehangolóbb, hogy az ügy ismét tele egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal, ő pedig egyszerűen nem tudja, mi történt. Aztán persze összeáll a puzzle… és bár nyomozónk bajsza az ügy végén lekonyult a nyirkos devoni levegőtől, legalább négy kockacukor helyett már csak hárommal issza a teát… és sikerrel fejti meg az ügyet.
Elmés gondolatokkal teli nyomozás ez, az elbeszélést jobban élveztem, mint a gyilkosság felgöngyölítését. Sajnos utóbbinál nem tudtam elvonatkoztatni attól, spoiler hogy filmen már láttam, ezért az árulkodó apró jelek neonfeliratként villogták számomra a megfejtést. De még így is teljesen élvezhető volt, persze újfent főleg az érdekes jellemek, és érdekes gondolataik miatt.

De nem tudok felülemelkedni azon a kérdésen, hogy milyen lehet egy hosszú ujjú gyapjúmellény? :D Olyan, mint a hosszú rövidnadrág, vagy dekoltált garbó?:D

"Az alázat óriási dolog. Emlékszem, a háború alatt a földalattiban mindenfelé fel volt mázolva a falakra egy jelmondat: „Minden rajtad áll vagy bukik.” Gondolom, valami kitűnő pszichológus eszelte ki, de szerintem ez egy veszedelmes és káros gondolat. Merthogy nem igaz. Nem igaz, hogy az a bizonyos „minden”, mondjuk, a Little-Blank-in-the-Marshban lakó Mrs. Blanken áll vagy bukik. És ha mégis elhitetik vele, az igen rossz hatással lesz rá. Miközben azon töri majd a fejét, hogyan is hasznosíthatná magát a világpolitikában, a gyereke lerántja magára a teáskannát, és leforrázza magát."

Első Agatha Christie regényem volt,de nem az utolsó. Nekem összegzésben nagyon tetszett, csak úgy néztem a végén, és nem tértem magamhoz ahogy Poirot elmondta hogy mi is történt. Természetesen nem találtam el ki a gyilkos, és hogy mi is volt az igazság, de meg kell mondanom nem is bántam. Azért vontam le fél csillagot mert az eleje is jó volt,de még annyira az nem nyert meg magának,inkább később a felénél és a vége fele tetszett meg nagyon. Illetve még várok arra az AC könyvre amire azt mondom ez a legjobb az összes közül és annak akarom adni az 5 csillagot,de ez is kedvenc lett.

Tetszett az alapötlet, bírom Poirot meg Ariadne Olivert, de lassan indult el, számomra néhol unalmas is volt, a gyilkos kiléte azonban meglepetésként ért – na erre nem gondoltam! AC már megint a regény elején megmutatott mindent, csak nem figyeltem!!
A végét azonban mintha mondat közben vágták volna el.. furcsa volt.

Juj de szeretnék egyszer egy ilyen kincskeresésen részt venni :) sajnos azt hiszem három napi hideg élelem se lenne elég, ha nekem kellene megoldani egy bűntényt.
Intuícióim jók voltak csak az egész félre ment, és a végere mindenkire gyanakodtam a valóságos gyilkoson kívül. Olyan, de olyan faramuci megoldások jutottak eszembe, hogy megoldási képességeim valóban csekélyek de szerencsére a fantázián még működik, nem is kell több mint egy inspiráló könyv és máris szárnyalok.
Nagyon jól esett, egyik legeredetibb Agatha amit eddig olvastam.

borító: 5
tartalom: 5
szereplők: 5
élmény: 5
mondanivaló: 4

Mindig nehezen állok neki az olyan A.C.-nek, ahol tudom a végkimenetelt. A végén rájöttem, hogy a cím és a borító is nagyon árulkodó a megfejtést illetően, de csak aprólékosan tanulmányozva jövünk rá erre. A kötet mellett szólt, hogy 2 kedvenc női karakterem is szerepelt benne: Miss Lemon, bár csak rövid ideig az elején, és Ariadne Oliver, az írónő alteregója. Őt nem tudom mosolygás nélkül olvasni. Most is feldobták a sztorit. Maga a téma pedig: mi a játék és mi a valóság? Honnan szerzi egy író az ihletet? Meddig terjed a szeretet? Mi bocsátható még meg a családtagjainknak? És a szokásos: ki mit tud és mit titkol?

Egy újabb megfejthetetlen történet számomra. Szerintem majd újra kell olvasnom, hogy jobban figyeljek a jelekre. Több lehetséges megoldás is eszembe jutott, no de nem hiába ő Agatha Christie. Egy kicsit azért hiányzott, hogy vezesse a szálakat és sajnálom, hogy a végén egybe darálta le a szinte lehetetlennek tűnő megoldást. De kimondottan tetszett, hogy egy írónő „cselekményéből” alakul ki a történet. Azért sokkolt, hogy egy spoiler