Feketekávé (Hercule Poirot 7.) (Arthur Hastings 5.) 84% 410 csillagozás

Sokadik Agatha Christie olvasásom, de még mindig nem tudom megunni. Rövid kis történet, de ugyanolyan nagyszerű, mint a többi.
Poirot egy tudóshoz utazik, hogy vigyázzon egy nagyon fontos képletre. Balszerencséjére, későn érkezik, nem csak a képletet kell megtalálnia, hanem egy gyilkost is.
Ritka alkalmak egyike, de már az elején tudtam, hogy ki lesz a bűnös. :D
Ez viszont, semmit sem vont le az értékéből, mert a nyomozás ugyanolyan jó volt, mintha nem jöttem volna rá, hogy ki tette. Ráadásul, kapunk pár érdekes szálat, ami pluszt ad a történethez.
Poirot egy zseni, megpróbált a végén átejteni, de engem nem sikerült neki, csak a gyilkost. :))

Ismét egy Agathától megszokott klasszikus eset. Megölnek valakit, akinek sok pénze van, vagy van valamilyen, ami pénzzé tehető, illetve a szokásos mérgezés sem hiányozhat. Poirot felbukkanása, tökéletes belépő, és ezzel kezdetét is veszi a nyomozás. A kis belga pedig csalhatatlan szimatával találja meg a bizonyítékokat, ami elvezeti a tetteshez. Élveztem Poirot kissé pökhendi stílusát és néha nagyon tudott bosszantani Hastings, de mégis remekül működnek ők így együtt.

Az írónő ismét levett a lábamról. Zseniálisan megírt könyv, minden szépen fel van vezetve.
Mindig amikor már elhiszem, hogy végre kiderül ki a gyilkos csavar még a történeten, de nem egyet, inkább kettőt és csak csodálkozok, hogy micsoda frappáns történet.
Mindig olyan izgalmas, egy percig nem lehet unatkozni Poirot történetein.

Nem volt rossz ez az A. C. könyv sem… Természetesen most sem sikerült kitalálnom a gyilkos kilétét, mint ahogy az eddig olvasott kötetekben sem. Viszont ez valahogy most nem tetszett annyira, mint az eddigiek. Tetszeni tetszett, csak nem volt benne semmi új, semmi különleges, olyan, mintha egy korábban olvasott történetet írtak volna át másik szereplőkkel és helyszínnel. Persze értem én, hogy sok hasonló gyilkosság történik és nyilván azokat az eseteket kapja meg Poirot, amikben más nem tudná tetten érni a gyilkost, viszont vártam volna valami pluszt is ettől a sztoritól. Lényegében itt is arról van szó, hogy adott egy gyilkosság, a családtagok mind egytől egyig gyanúsak és mindenki másra gyanakszik. A. C-nél megszokott jelenség, hogy egy fő emberre tereli a gyanút, több szereplővel is elmondatja, hogy szerintük ő lehet a tettes, hogy aztán kiderüljön, hogy mégsem ő volt az. Hisz a leggyanútlanabb emberről rántja mindig le a leplet Poirot. Alig várom, hogy további Poirot köteteket olvashassak, ezekből sosem elég, még jó, hogy olyan sokat hagyományozott ránk A. C.

Nem ez a legjobb Agatha Christie könyv, főleg hogy nem is ő írta, hanem Charles Osborne-aki az írónő híres színdarabjából kerekített regényt.
A történet persze jó, bár elég kiszámítható a végkifejlet, és nem csak azért, mert nálam ez újraolvasás volt. Aki ismerkedni szeretne A.C. műveivel, ne ezzel kezdjen, inkább a lélektanilag jobban kidolgozott művekkel.

Azt hiszem, ez volt az eddigi legrövidebb Poirot-történet, amit olvastam. Ezt mondjuk nem bánom, ugyanis az AC-könyveknél nálam mindig probléma a rengeteg felesleges beszéd.
Maga a gyilkosság szerintem ismét egyedi volt, amihez Agatha Christie-nek biztosan fantasztikus tehetsége van.
Mellesleg azt nem igazán értem, hogy a zöld borítóra (ami nekem is megvan) miért nincs kiírva Charles Osborne neve.

Nem sok A.C. könyvet olvastam még, de ezt most egy nagyon kicsit gyengébbnek éreztem. Nem tudott annyira magával ragadni, nem tudom, miért. Lehet, hogy nem az ehhez megfelelő hangulatban álltam neki.
Lehet, hogy a rajongók meg fognak kövezni, de Poirot-t most nem bírtam. Nem tudtam tolerálni ezt a beképzelt karaktert. Meg valahogy sok volt a szürke agysejtezésből. :D
A.C. engem mindig meg tud vezetni, nála még 100%-os bizonyossággal nem bírtam kitaláltam soha, hogy ki a tettes. Az elején őszintén szólva meg is ijedtem, hogy ennyire nyilvánvalóan elénk tárul minden, mert az írónőtől nyilván nem ezt várom. :) De aztán megnyugodhattam. :) Gyanakodtam arra az emberre, akiről végül kiderült, hogy ő volt a gyilkos, de nem lehettem benne biztos. :)
Mindenesetre nagyon szívesen megnézném a színdarabot, még így is, hogy tudom, mi a vége. És az is biztos, hogy nem fogom feladni az A.C. regényeket, időnként el fogok olvasni egyet-egyet. :)

Ha változatos mérgekkel teli dobozt analizálunk nagycsaládilag az uzsonna előtt, rögtön lehet tudni két dolgot:
1, épp egy Agatha Christie történetet olvasunk.
2, nem lesz vidám a teazsúr.
Bár itt feketekávé a menü, persze menetrendszerűen hal meg valaki a csapatból, majd mindenki hazudni kezd, ahogy az ilyenkor szokás. Még jó, hogy helyszínen van Poirot teljes bajusz- és egószélességben, aki annak dacára, hogy a házigazda patkányfogóként, és nem kifejezetten feltűnő jelenségként hivatkozik rá, kötelező jelleggel vonultatja fel a teljes pöffeszkedéspalettáját. Érezhetően azért, mert az amúgy érdekes történetet nem Agatha Christie, hanem Charles Osborne foglalta regénybe, aki elég jó munkát végzett a cselekvő részek leírásánál, csak párszor erős túlzásokba esett a szereplők tulajdonságainak kihangsúlyozásánál, és elkanyarított pár dagályos közhelyet is. (És Poirot szeme ezúttal is többször dereng/világít zöldes fényben, amihez még mindig szegényes a fantáziám.)
Pozitívumként viszont kiemelném a nagyszájú Barbarát, aki az állandó mukikámozása ellenére is üde színfoltja volt a sztorinak, és aki olyan modern és emancipált, amilyen a magafajta leányzó ezerkilencszázharmincnégyben csak lehetett. A karót nyelt Hastingset nem átallja tőrőlmetszett mézespuszedlinek, pompeji strázsának, és szívtipró őskövületnek titulálni, aki zavarában azt se tudja, hová piruljon. Érdekes infó volt az is, hogy a nadrágvasalás mennyire fontos, hogy a Sátán bajsza koktél mindenkibe lelket önt, hogy amióta a drága Lord Tennyson nem él, azóta nem írtak tisztességes verset, és hogy az ember nem kenheti fel elég vastagon a szájára a rúzst, hisz ki tudja, mennyi fogy el belőle, mire taxin hazaér.
Most pedig szeretnék foszlós brióst enni forró csokoládéval. Kávé nem kell. :)

"- Mi lenne, ha felraknánk egy lemezt? – kérdezte, és odament a gramofonhoz. – Nézzük csak, van itt valahol egy cuki lemez, Londonban vásároltam a múlt héten… Iciri-piciri, mért jársz pucéran, azért hordhatnál egy féltenyérnyi ruhát – énekelte, vidám tánclépésekkel helyben járva. – Vagy tán valami mást?
– Hát ne is azt az útszéli slágert, Barbara, kedvesem – mondta szemrehányóan Miss Amory."

Ezt az Agatha Christie könyvet is többedjére olvastam, de még mindig képes lekötni, könnyedén szórakoztatni.
Érezhető, hogy eredetileg színdarabnak szánták, kevés helyszínen játszódik, de ezek a helyszínek nagyon is alaposan vannal leírva.
A megoldáshoz vezető egyik fő „nyomot-momentumot” már ellőtte AC egy korai regényében, de ezzel együtt is élvezetes olvasmány volt.

Nem túl hosszú, egy nap alatt kivégezhető könyv. Remek történet, érdekes karakterek, és nem olyan könnyű rájönni a végére. Szívesen megnézném a színdarabot, amiből íródott. :)