Az ​utolsó szeánsz 87% 109 csillagozás

Néhányat már olvastam régebben a történetek közül, de még így is roppant izgalmas és magával ragadó volt az egész kötet. Azt hittem, hogy mindegyik teljes egészében misztikus lesz, de szerencsére nem, hanem volt sok olyan novella is, ahol a végén kiderült, hogy a természetfelettinek hitt történések mögött csavaros bűnöző elmék álltak. Nekem ezek tetszettek egy kicsit jobban, de összességében borzongatóan jó szórakozás volt az egész.

Misztikummal, krimivel és paranormális dolgokkal fűszerezett, csodálatos kivitelezésű Agatha Christie novelláskötet.
A könyvtárból kölcsönöztem ki és egyszerűen imádtam. :)
Sokszor ijesztő volt, hihetetlen és hajmeresztő, de AC ebben a műfajban is pazarul alkotott. Jól megragadta a hiedelmek és a babonák okozta instabil világ hangulatát. Zseni volt, kétségtelen.
Legfőbb kedvencem belőle a Fülemüle-villa, amit egyszer már hangoskönyvként is meghallgattam. Igazi lélektani pszicho-thriller, a végén nem lehet igazán eldönteni, spoiler
Szerettem még belőle az: Az egyiptomi sír esete, A tükör, A cigány asszony, Asztarté szentélye, A kék muskátli, Sir Arthur Carmichael különös esete és a A Halál Kopója novellákat is.
Muszáj lenne beszereznem, a polcomon a helye, de nagyon drága, 6000 forint és az azért nem kis pénz. :(

Ezeket a történeteket más olvastam többször, több kötetben, mégis, soha meg nem unom őket. Újdonság volt ez a válogatás, és aztán kiderült, hogy nem véletlenül, hiszen 2019-ben adta ki a Helikon Kiadó – de Agatha Christie egy olyan szerző, akiről mindig le lehet húzni még egy bőrt, és a rajongók nem unják meg. A kötet maga is, fizikai mivoltában egy nagyon jó minőségű, színvonalas kiadvány, amit még ajándékozásra is bátran ajánlhatok, mert nagyon szép kivitelezésű.
Ha szeretitek az elbeszéléseket és a krimiket, akkor érdemes elolvasnotok ezt a válogatást. Ráadásul ezek többek is, mint krimik, kicsit misztikusak, többször borzongatóak. Esti olvasmány egy jó teával. :-)

Igaz ugyan, hogy ezekkel a történetekkel már több kötetben és többször is találkoztam, de a miszticizmus, a lélektan és a természetfeletti jelenségek annyira jól állnak AC-nek, hogy itt is megérdemli az 5 csillagot.
Válogatásként kivételes, – igaz ugyan hogy Poirot-nak annyira nem áll jól ez a stílus, én őt kihagytam volna, hiszen az Ő erőssége a szürke agysejtek működése – de a többi novellával együtt egyedi és egységes képet alkot az egész.
Egyszerűen nem lehet megunni ezeket a novellákat, akármilyen köntösben is kapjuk őket!

Az utolsó szeánsz (4,5)

A végletekig fokozódó feszültség és egy váratlan befejezés. A szeánszok és a médiumok tudományos megközelítése izgalmas ötlet volt.

A tükör (5)

Tükör által homályosan. Egy történet, amely nyomot hagy az emberben. A jelek egyértelműen mutatnak egy irányba, majd vészjóslóan egy másikba. Örültem, hogy úgy lett vége, ahogy. Rendkívül intelligens befejezés egy hátborzongatóan érdekes történethez.

Az egyiptomi sír esete (5)

„Nem szabad a baboba hatalmát alábecsülnünk.”
Az előző két történet után furcsállottam, hogy Poirot is szerepel ebben a kötetben. Vajon cserbenhagyják a szürke agysejtjei és kénytelen lesz elismerni, hogy természetfeletti rejtéllyel áll szemben? Ezt valahogy nem tartottam valószínűnek. De a megoldás végül választ adott a kérdésemre. Poirot egyáltalán nem lóg ki a sorból!

S. O. S. (3)

Egyfajta félelmetes légkör járja át a történetet, Mortimer alakja mégis valahogy szétzilálja a hangulatot. Túl naív, túl egyszerűen látja a dolgokat és, kérdései sorozatosan mellétrafálnak. Ilyen veszélyes körülmények között ez a könnyelműség akár az életébe is kerülhetne.

A negyedik (4,5)

Kicsit talán hosszú és terjengős. Az elején elhangzó pattogó érvelések és borzongatás után furcsa a negyedik utas terjengős meséje. Ám olyan hangulatot teremt, olyan kétségeket ébreszt, amik nem hagyják nyugodni az embert még azután se, hogy véget ér a történet.

Asztarté szentélye (4)

Mindkét magyarázat megállja a helyét. Miss Marple ismét felpillantott a kötéséből.

A cigány asszony (4)

Mára egy kicsit elcsépelt és sablonos a természetfelettit a cigány hagyományok körüli misztikumhoz kötni. A történet viszont nem volt olyan rossz.

A Fülemüle-villa (4,5)

Az egyik legszuggesztívebb, legfélelmetesebb történet mind közül. Nem történetében, mint inkább azáltal, ahogy a rettegés egyre inkább alakot ölt benne. A gondtalanság, a felhőtlenül boldog házasság szépen lassan válik lidércnyomássá, és a kezdetben elképzelhetelennek tűnő látomás már nem is annyira lehetetlen. Számomra mégis akkor lett volna a legtökéletesebb, ha spoiler Mert miért ne találkozhatott volna spoiler?

Az álom (4)

Ismét Poirot papa, aki a rejtélyes álom titkát kutatja. Ismét egy természetfeletti haláleset, amely feladja a leckét a legzseniálisabb nyomozónak.

A lámpás (5)

Az egyik legijesztőbb történet. Ha gyerekről van szó, aki idő előtt hal meg, az engem eleve jobban szíven üt. Ha még a halott gyermek lépteinek hangját is hallani lehet, na az még jobban.

Csak akarni kell (5)

Amikor üzen a túlvilág és a 25 éve halott szellem pontosan tudja, hogy működik a rádió.

A kéneus felesége (4)

Ez talán egy kicsit kilóg a sorból, bár a sors is egyfajta természetfeletti erő.

A kék váza rejtélye (3)

Kissé becsapva érzem magam ezzel a történettel kapcsolatban. Elnagyolt a természetfeletti szál, de a bűntény szál is eléggé amatőr. Ahhoz, hogy ez lett a vége, jócskán kellett egy nagy adag együgyűség.

A kék muskátli (4,5)

Ha az én szemem láttára változna át a tapéta színe pirosról kékre, lehet, hogy én is ott helyben kapnék szívrohamot. Így, kívülről inkább csak izgalmas volt, mint ijesztő. Persze a krimikirálynőnek ebben a rövid lélegzetű sztoriban is sikerült az orromnál fogva vezetnie.

Sir Arthur Carmichael különös esete (4)

A rejtélyek királynője valami eszméletlen amatőr módon próbálta rejtélyessé és kiismerhetetlenné tenni a történet legegyértelműbb utalását. Alig vártam, hogy valaki bökje már ki, hogy spoiler! Ellenben képes volt egy elég bizarr hangulatot teremteni a kollektív hallucinációval.

A szárnyak szava (4,5)

Számomra ez a történet mutatta meg igazán, hogy Agatha Christie is szakított olykor az annyira jól működő krimi recepttel és szabadjára engedte irracionális gondolatait. Néha szabad utat adott az érzéseinek, a megmagyarázhatatlantól való félelmeinek. Ennek a novellának inkább a hangulata fogott meg, mint sztorija.

Geryon gulyája (5)

Az egyik kedvenc történetem a Herkules munkáiból. Érdekes, hogy így, kiragadva a kontextusból, mennyire semmitmondóak egyes utalások, amelyek a korábbi „közös ügyüket” illeti. De ez csak a körítés, amely mellett simán el lehet menni szó nélkül akkor is, ha valaki nem ismeri a teljes történetet. Ugyanis maga a sztori eléggé megborzongatja az embert. Egy szektavezér, egy csel, egy csipetnyi jószándék és a halálos veszedelem árnya együtt ismét próbára teszik nem csak Poirot-t, hanem az olvasót is, holott a dolgok sűrűjébe a kriminális gondolkodásmódját levetkőzni szándékozó Miss Carnaby keveredik.

A piros lámpa (5)

Ezt a történetet egyetlen szóval lehet jellemezni: tökéletes. Ahogy a rejtélyes előjáték felvezeti az eseményeket, ahogy aztán egy teljesen sablonosnak tűnő haláleset történik, ahogy minden egyre kétségbeesettebbé válik, majd egyszeriben körbeér a történet: mind-mind tökéletes.

A baba (5)

A legártalmatlanabb és egyben leghátborzongatóbb sztori az összes közül.

A Halál Kopója (4)

Végeredményben nem rossz, de talán nem ez volt a legjobb választás utolsó novellának. Kétféleképpen is értelmezhetők az események, de persze az egyik értelmezés izgalmasabb.

Összességében egy nagyon hangulatos novelláskötet volt ez. Örülök, hogy a kiadó gondoskodott egy olyan kötetről, amely kiemeli Agatha Christie ilyen irányú érdeklődését és tehetségét. Ha csak hébe-hóba olvasunk olyan sztorikat az írónőtől, amiknek végkifejlete nem feltétlenül magyarázható a ma ismert tudomány törvényeivel, talán nem is fogjuk fel, milyen sok ilyen története van. És bár a novellák némelyikében a háttérben megbújó okok nem is voltak természetfelettiek, hanem nagyon is számítóak és emberiek, helyük volt a kötetben, mert pont a babonák és hiedelmek erejét bizonyították.

20 történetből csak ötöt ismertem, tehát mindenképpen lenyűgöző újdonság volt a gyűjtemény.
Van itt minden, többféle szellem, misztikus gyilkosság, babona, átok, összeesküvés elmélet, furcsa állatok, megbabonázó tárgyak,megszállott emberek.
Az utolsó kettő történetet nem nagyon szerettem, de amúgy meglepően sokszínűek AC néni természetfölötti novellái is.

”– Én is hiszek a babona hatalmában, mely a világban valaha ismert egyik leghatalmasabb erő.”

”Valaki viccelt magával, monsieur. Ugyan kit gyilkolhatnának meg itt?”

* * *

Minél több Agatha Christie novellát olvasok, annál kevesebb ismeretlen marad. Ez persze teljesen logikus, ugyanakkor kicsit megnehezíti az értékelést. Az utolsó szeánsz 20 novellájából összesen 6 volt, amit eddig még nem olvastam, ezek közül is volt egy, aminek a sztoriját viszont ismertem. És annak ellenére, hogy a kötetben van néhány kifejezetten erős novella, az újak elég gyengék voltak, ami miatt akarva, akaratlanul, de inkább lefelé csillagoztam. Kivételt Az egyiptomi sír esete jelent, kár, hogy pont ez volt, aminek a történetét ismertem. off
Összességében is elég felemásnak érzem kötetet, jó néhány írás van benne, ami inkább érződik bő vázlatnak, vagy egy kidolgozatlan ötletnek, mint tényleges novellának. Tetten érhetők persze ezekben is AC egyes stílusjegyei, a misztikumba csomagolt problémafelvetések legtöbbször kifejezetten izgalmasak, de aztán általában nincsen magyarázat, vagy feloldás, csak egyszerűen vége lesz a történetnek. Amiket eddig még nem olvastam, azok közül kifejezetten csalódás volt A cigány asszony és A kéneus felesége, de a Geryon Gulyája sem volt nagy szám, bár tippre lehet, hogy ott a gondot az okozta, hogy egyedüliként lett kiemelve a Herkules munkái novellái közül.

Ha valaki megkérdezné, hogy melyik szerzővel ülnék le szívesen beszélgetni, jó esély van rá, hogy Agatha Christie-t elsők között mondanám. Főként az emberekről kérdezném. Mindig is ámulatba ejtett, mennyire átlátott rajtuk, mennyire értette a psziché működését, a kapcsolatok dinamikáját, az életet behálózó folyamatok, érdekek és vágyak szövedékét. Kíváncsi lennék, hogy voltaképpen tényleg olyan irigynek, becstelennek és kapzsinak látta-e az embereket, mint amilyenek a történeteiben.

Az utolsó szeánsz feszült novellái azt a szokásos christie-i kérdéskört feszegetik, hogy mi található a racionális és ésszerűtlen életfelfogást elválasztó vékony határvonalon innen és túl. A kötet kissé megtévesztően a „természetfölötti novellák” alcímet kapta, pedig a lényeg éppen az ellenkezője.

Habár minden írásban felbukkannak misztikus témák (szellemek, fanatizmus, okkultizmus, ezotéria), mivel Christie realista világában vagyunk, amelynek fontos alappillérei a pszichológia, a logikus következtetések, szinte minden furcsa, abszurd esemény mögött kell lennie egy racionális magyarázatnak is.

De ez nem baj. Christie-t talán mindig is jobban érdekelte annak a fejtegetése, hogy milyen őrülten bénító hatása tud lenni a téveszméknek, a félelemnek, a babonás meggyőződésnek, a tudatlanságnak. És hogy bizonyos élethelyzetekben egy átlagember (legyen az ismeretlen, vagy rosszabb, olyan, akit szeretünk, akiben megbízunk) sokkal borzasztóbb dolgokra képes, mint bármelyik általunk elképzelt, sötétben rejtőzködő, ismeretlen, rémes démonalak. Lényegében ez az, amit Poirot, Miss Marple, Hastings kapitány, és az összes főbb karakter Christie egész életművében bizonyítani próbál.

Amiért különösen élveztem ezt a kiváló tematikus válogatást, hogy némelyik elbeszélés, ha nagyon nem is, de végül mégiscsak elrugaszkodik a realitás talajáról. Szokatlan, izgalmas szövegek ezek (például A baba, A halál Kopója, vagy Az utolsó szeánsz), főként Shirley Jackson, Ray Bradbury, esetenként Kafka iszonyatát idézik, és egészen közel visznek ahhoz, hogy a megmagyarázható és a megmagyarázhatatlan között a mérleg nyelve az utóbbi felé billenjen. És így mi olvasók is kétségek közepette, bizonytalanságban, félelemben maradjunk.

A kötet majdnem minden darabját olvastam már korábban (A kéneus felesége volt teljesen új). Nem mindegyik novella természetfeletti, csak azzal próbálják a szereplők a gyilkosságokat leplezni. Nekem a krimiíró Christie történetei közelebb állnak a szívemhez, de attól még ezek nem rossz írások. Miss Marple történetei voltak ezúttal is a kedvenceim.

Habár nem látom nagy értelmét AC novelláinak ilyen-olyan séma alapján történő újrakiadásának, azért el kell ismerjem, ez jó volt. Amúgy nem olvastam volna, ha nincs benne egy plusz novella, de azért kellemes csalódás volt, mert a sok hasonló hangulatú írás olyan légkört teremtett, mintha nagy regény lett volna.
Ráadásul olykor úgyis voltak egymás mögé helyezve a novellák, mintha tényleg egy regény lett volna, aztán csak kapcsoltam, hogy ez már nem az.
Kíváncsi is voltam erre a kötetre amúgy nagyon, mert az egyik kedvenc novellám (Az álom) ebben is helyet kapott, és ott tudtam, hogy mi a megoldás. Azt hittem, a legtöbb ilyen írás lesz és nem keveredik bele feltétlen a természetfeletti, de elég vegyes felvágott volt.
Azokat az írásokat jobban szerettem, ahol a végén kiderült, hogy semmi ilyen-olyan titokzatos erő nincs a háttérben, csak az emberek ármánykodása, méghozzá olykor elég meglepő módon. Akadtak azonban mások is, amik szintén érdekesek voltak, de nyilván a nagy leleplezések sokkal hatásosabbak voltak.
Akadt néhány olyan novella is már, amiket olvastam, de jó volt feleleveníteni őket, és el kell ismerjem, jó válogatás volt ez így. Ettől még nem valószínű, hogy sok ilyen kötetet olvasok majd, de azért ez kellemes meglepetés volt, örülök, hogy olvastam.