Az ​elefántok nem felejtenek (Hercule Poirot 37.) (Ariadne Oliver 8.) (Felicity Lemon 7.) 85% 250 csillagozás

Nem találkoztam korábban e könyvvel, s a múltkor megvettem a 100-asok sorából a piacon, de elég figyelmetlen voltam, mert – mint utólag tapasztalhattam – e kezembe került kis kötet szakadt és lapjai is kijárnak. Na de ez már adott. Ez volt Agatha Christie utolsóként megírt Poirot-regénye, s ebben Mrs. Oliver is szerepelt. Nekem ez volt az első ilyen könyv az AC regények közül, amelyekre emlékezem. Mrs.Oliver – valószínűleg a szerző karaktere – valóban üde színfoltja a kötetnek, s párosa Poirot-val valahogy – úgy éerztem – színesebbé tette a regényt, lendít rajta. Egy „irodalmi étkezésen” történt megkeresés izgatja fel Mrs. Olivert, mely esettel az idős Poirot-hoz fordul. Ketten fedezik fel a több, mint tíz éve megtörtént eset idős „elefántjait”, azaz a tanúkat, akik előbbre segíthetik őket a megoldásban. „Régi bűnnek hosszú az árnyéka” – tartja állítólag a mondás, de a fáradhatatlan páros viszi a fényt, hogy véget vessen a homálynak és sötétségnek.
Nekem nagyon tetszett a regény, igaz a kétharmadánál ráébredtem mi lehet a megoldás, de így igen jó, irodalmi értékű kriminek tartom.

Mennyire szeretem azokat az eseteket, amelyeknek Mrs. Oliver is részese! Mennyire más, mint Poirot mégis milyen remek párost alkotnak! És Mrs. Oliver, ha akarja, ha nem, mindig belebonyolódik valamilyen ügybe. Egyik kedvencem, talán éppen Ariadne üde karaktere miatt.

Az egy csillag levonás azért jár, mert rájöttem a megoldásra. A parókák és a néhány héttel korábbi halálesetnél már tudtam, mi történt.
Sajnálom a családod, szinte mindegyik tagját. De csak szinte.
Mrs. Burton-Cox és Edward: belőlük nagyon kevés volt, valahogy többet vártm volna tőlük, belőlük. Mint egy ötlet, amit nem dolgoztak ki. Ezért a másik fél csillag.
Összességében jó volt, de nem hozza a szokott AC-színvonalat.

Tetszett, hogy azonnal bele cseppentem Angliába, nagyon jól éreztem ott magam. A történet egy kicsit rövid volt, rájöttem hamar arra hogy mi történt, de anyaként nem tudtam elfogadni a végét. spoiler

Nem emlékszem, hogy régen olvastam- e AC-t. Ez jelentheti azt is, hogy felejthetőeket ír. Vagy én vagyok felejtős. Bàr erre a könyvre és a szállóigéjére sokáig fogok emlékezni, és arra, hogy ezt a rejtélyt már kapisgáltam a befejezés előtt!! Fejlődöm.

Ez Agatha Christie utolsóként megírt Poirot-regénye, és, ha belegondolok, hogy elmúlt 80 éves az írásakor, azt kell mondanom, hogy zseniális, ha valaki ilyen teljesítményre képes ebben az életkorban. Viszont sajnos az is érezhető a regényen, hogy- ellentétben az elefántokkal- a szerző képes felejteni. A regényben több logikátlanság is szerepelt, több helyen ellentmondott önmagának. Olyan érzésem volt, mint ha ez még csak egy piszkozat lenne, egy verzió 1.0, amit még kicsit finomítania kellett volna, észrevenni és javítani a hibákat.
Ezzel együtt szórakoztató volt, Mrs. Oliver karaktere kifejezetten tetszett, az önéletrajza alapján valószínűleg Agatha Christie is sokszor került hasonló helyzetekbe, és reagált hasonló módon, mint a fiktív írónő.

Az első olyan történet, amelyben Mrs. Oliverbe botlottam… voltaképpen Miss Marple (kicsivel) fiatalabb kiadása, no meg nem annyira minden lében kanál, mint az… ő inkább amolyan saját csigaházában élő, bolondos nőnek tűnik, aki azért ha zörgetnek odakint, kénytelen kimenni rendet rakni, s ha kell, ezért hajlamos szafarit is tenni :-D Poirot kevésbé szerepel a történetben, illetve most a történet eléggé „áll”… nem csoda, hiszen egy olyan bűntény után nyomoznak, amely már több, mint tíz évvel korábban történt… Az eset azonban sokakat nem hagy nyugodni. A bűntény fő motívuma itt nagyon könnyen kitalálható, az első megemlítéseknél (kutya, paróka, testvéri típus) már tudni lehet, hogy mi lesz a „csavar”… Ezért is az egy csillag levonás, mert itt nem éreztem azt a nagyon zseniális megoldásfolyamot, mint máshol. Ettől függetlenül egy élvezetes kis krimi.

A vége előtt rájöttem a megoldásra,most büszke vagyok magamra :-)

Már láttam filmen, így a történet nem csigázott fel, de legalább jobban tudtam figyelni magára az írásra. Szeretem, amikor Christie szabadjára engedi humorát – és ezt főleg Ariadne személyében teszi. Most is volt néhány olyan megjegyzése (gondolata), amitől felnevettem. (Az az irodalmi ebéd!!! És előtte a készülődés!!) Ariadne kapkodós, kicsit szétszórt, gyakran mulatságos asszociációkra épülő „nyomozása” igen előnyösen ellensúlyozza Poirot (engem egyébként nem zavaró) önteltségét. Remek páros!

Ahhoz viszonyítva, hogy mennyire szeretem az Agatha Christie műveket, többet láttam megfilmesítve, mint amennyit olvastam. De még így sem panaszkodhatok.

Mrs. Oliver alakja teljesen ismeretlen volt számomra. Inkább a cím ragadta meg a figyelmemet, mintsem a regény fülszövege. Persze olvasás közben végig azon agyaltam, hogy vajon láttam-e már. Aztán arra jutottam, hogy nem valószínű (most fogom megnézni, ahogy befejezem az értékelést).

Térjünk egy pillanat erejéig magára a történetre. A karakterek tetszenek, most nem kötnék bele egyikbe se, inkább mással van egy kis problémám. Végig arról beszélnek, hogy mennyire nehéz felgöngyölíteni egy 12 vagy netalán 14 évvel ezelőtti tragédia kiváltó okait. Lehetséges. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy tényleg vannak „elefántok”, akik emlékeznek. Szerintem nem is annyira az évek száma okozza a nehézséget, hanem inkább a megfelelő „elefántok” előkerítése. Az igazán nehéz évek egy emberöltő fölött kezdődnek(ezt viszont saját kutatói tapasztalatból tudom), hiszen az emberelefántok élete bizony nem olyan hosszú, hogy átíveljen több évtizedet is, ami nyilván megnehezíti a nyomozást/kutatást.
Úgy gondolom, ha az „öngyilkosságot” legalább 30-40 évvel korábbra tervezik, a fenti mondatoknak is több hitele lenne, nyilván a főszál sérülne miatta, de hát Istenem, áldozatokat csak kell hozni…

Persze, tudom, ha nem hangzik el nyolcszor, hogy milyen nehéz ilyen régi időkre visszatekinteni, akkor egyik detektívünk munkája sem nyűgözné le annyira az olvasót, mint így…

De mindettől eltekintve élvezhető olvasmány, akár pár óra alatt nyakon csapható ;-)