Az ​alibi 91% 268 csillagozás

Tetszett. Inkább pszichológiai krimi ez a könyv, a gyilkos személye lassan, lépésről-lépésre bontakozik ki, nem kis meglepetést okozva. Ez a könyv úgy tűnik, kicsit más a szokásos Christie regényektől.

https://gaboolvas.blogspot.hu/2018/02/az-alibi.html

Tipikus Agatha Christie regény. Egy meg nem oldott gyilkosság, sok gyanúsított, és egy önjelölt nyomozó. Mi mást is mondhatnék minthogy imádtam ? :D
Olvasátok csak bátran,hiszen fantasztikus. Oszinten letezik olyan AC regeny ami nem hihetetlenul jo? Szerintem nem. Agatha egyszeruen nem tud rosszat irni. :D

Nagyon érdekes és izgalmas.
Tetszett a különbözősége a többi regényétől és az is, hogy semelyik nagy nyomozója az írónőnek nem tűnik fel. A rejtély megfoghatatlan és egy hétköznapi, épphogy csak érintett személy kezdi el a szálak kibogozását némi lelkiismeret furdalás által vezérelve (bár senki nem vethet a szemére semmit mert nem szándékosan tette, de tudtán kívül évekig birtokában volt egy sorsdöntő információnak).
Pillanatok alatt elolvasható. Tele van feszültséggel. Nagyszerű jellemrajzokkal. Ismét mindenki gyanús, kellően gyanús ahhoz, hogy fogalmunk ne legyen ki is a valós gyilkos.
A végén nekem nagy volt a döbbenet.

Jaj, de jó volt! Krimi a javából!
Annyira, hogy sem Poirot, sem Miss Marple nem hiányzott egy másodpercig sem. :)
Ízig-vérig hamisítatlan AC, a gyilkos pedig…. igen, ahogy várható: nem találná ki senki!

A krimi királynője egy újabb remekművét sikerült most olvasnom; minden, amit egy krimitől várhat az ember, ebben megvolt. Már az első mondatokkal kezdetét vette a figyelmet fenntartó borzongás, gyanakvás és kíváncsiság, s mindez az utolsó oldalig ki is tartott.

Agatha Christie zseniálisan vezette fel, majd bonyolította a cselekményt, végül tárta fel a gyilkosságok hátterét, okát, leplezte le a bűnöst. Még csak sejteni sem lehetett, ki követte el a bűntényt, mikor és hogyan, hiszen – mint oly sok esetben AC krimijeiben – mindenki gyanús volt, mindenki motivált lehetett és persze senki sem mond igazat, mindenki féltve őriz valamilyen titkot. Mígnem Dr. Calgary fel nem bukkan, elő nem áll egy leleplező vallomással, s ezzel egy hatalmas kavicsot dob az állóvízbe, nagy hullámokat és igazi félelmet, rettegést, szinte fejetlenséget idézve elő a „már kényelmesen hátradőlt” család szereplőinek életében.
Nagyon szeretem, mikor Poirot, vagy Miss Marple nyomoz, bogozza ki a szálakat, ám ezesetben egyik sem volt jelen, és emiatt nem is volt hiányérzetem, lendületesen, izgalmasan haladt a cselekmény, lepleződött le a gyilkos és a motivációja.

Mindeközben az írónő sok mindennel szembesít bennünket, olvasókat is. Igazi emberismerőként, kifinomult pszichológiai tudással ábrázolta valamennyi szereplőt, remek karaktereket hozott és mutatta be általuk, hogy nemcsak a bűncselekmény áldozata tekinthető áldozatnak, hanem az elkövetők is, sőt ők igazán. A hiúság, hiszékenység, szeretetéhség, elhagyatottság, bizalmatlanság, valamint az elnyomás, mely származhat bizony az anyai túlszeretésből is, mind-mind meghúzódott a háttérben, és vezetett szinte nyílegyenesen a gyilkosságokhoz.
Tökéletes krimi, nagyszerű történet, remek szereplők. Ismét izgalmas élmény volt kedvenc krimiírómtól olvasni. Örök kedvencem.

Mondanom se kell, h imádtam, hogy ez a nő egy zseni, h Phillip volt a kedvenc karakterem, és a végén Hester választása különösen tetszett.
Mennyire durva volt, h Calgary amikor elmondta a családnak, h Jacko ártatlan, mekkora pofáraesés volt neki, de be kell vallanom, nekem is, én se értettem.

Nem tudom, miért, de az eleje olyan volt, mintha a Három nővért olvastam volna – ugynaz az érzés fogott el. Tiszta déja vu. Nem a tartalma, hanem a stílus miatt.

Igazából a fülszöveg keltette fel az érdeklődésemet, és olvasás után is jónak gondolom a történet vázát, mégse tetszett annyira, mint akár egy Miss Marple-, akár egy Pirogot-történet. Nekem fura volt, hogy ezt a Dr. Calgaryt engedik így beleavatkozni az ügybe annak ellenére,hogy az alibin kívül semmit nem tud hozzátenni az ügyhöz. Bár, jobban meggondolva, kellett ő, mert a rendőrség valószínűleg csak hümmögött volna. Kivéve persze azt a tagot, aki előszedte valahonnan azt a kissrácot, aki UFO-t vizionalizált.

Természetesen fura volt mindenki egyenként is, meg párban is, meg csapatban is. De a legfurább mégis az volt, aki a tényleges elkövető volt.

Ami nekem a nyomozásnál jobban tetszett ebben e regényben az az, hogy és ahogy az örökbefogadással foglalkozik az írónő. Nagyon érdekes gondolatok jönnek elő ennek kapcsán több helyütt is. Pl. megismerhetjük-e teljesen az örökbefogadott gyermekeket (hiszen nincs az a genetikai kapocs, ami a vérszerinti szülőket segítené), vajon-jót tesznek-e a gyermeknek, ha erővel fogadják örökbe (es igy feldolgozhatatlan történéssé teszik neki).

Kivételesen kitaláltam. Lehet, hogy csak az „okos” detektívekkel nem tudom felvenni a versenyt? :)
Milyenek is az emberek! Nem tudják elfogadni, hogy valaki ártatlan is lehet. Számomra ez a könyv főleg a bizalomhiányról szólt. Ha valaki valaha hibázott, arról azután már minden elképzelhető. Mennyire kényelmes néha elfogadni, hogy megvan a tettes. Addig nem kell egymásra gyanakodni, félni attól, hogy más is képes lehet rosszat tenni.
Nem a bűnösök a fontosak. Hanem az ártatlanok.
Amíg van egy bűnbak, addig mindenki más ártatlan. Mikor már nincs, mindenki bűnös lehet. Mindenki fél mindenkitől, még saját magától is.
Egyes emberi kapcsolatoknak megárt a bizonytalanság. Azt is elhisszük a másikról, amit nem akarunk. És van, amit nem lehet megbocsátani.
A másik vesszőparipám is elég nagy szerepet kapott a könyvben: Milyen a jó szülő? Jót akarunk. Mégsem jön össze. Nem mindenki tudja elfogadni, hogy valaki mindig mindent jobban tud, mindig mindent megold helyettünk. Ez bizony elég sok konfliktust szül.

Eleinte hiányoltam a „profikat” a regényből, és tényleg nem is történt semmi nyomozás kb. az utolsó 30-40 oldalig. Enne ellenére mégsem volt unalmas a történet.Sejtettem, hogy ki lehet a gyilkos és szerencsére be is jött, igaz sok lehetőség közül nem is lehetett válogatni. Megint megmutatta az írónő, hogy milyen zseniálisan tud írni. Mindig meg tud lepni, és mindig tud újat mutatni.

Az egyik legcsúnyább bűntény, amit Agatha Christie megírt, legalábbis a lövöldözések és a mérgezések hosszú sorában a piszkavassal agyonverés kissé erősnek hat. Főleg ha egy jóságos, bár meglehetősen fanatikus hölgy az áldozat (akinek annyira igaza van mindig, és annyira jobban tudja nálad a te életedet, hogy az már-már eléri a Megyeri Éva szintet), akit tettei után más helyen díszpolgárrá avatnak, nem pedig fejbe kólintanak.
Mindenesetre a régi bűntény újból terítékre kerül, és a gyanú az elhunyt családjára irányul, akik jobb híján egymást kezdik ferde szemmel nézni, és még szomorúbb viselkedésmintákról tesznek tanúságot, mint alapvetően. Csernus doki gazdag terepre bukkanna itt a változatos lelki problémákat illetően, fiataljaink majdhogynem állatorvosi lóként vonultatják fel az összes lehetséges lehangoló következményét egy örökbefogadásnak.
A történet legszimpatikusabb figurája a sarkkutató Dr. Calgary, aki csupa jószándékból pancsol bele az állóvízbe, és kavarja fel a szunnyadó bűntényt. A faunarcú Philip szintén jófej spoiler, és néha üdítő megjegyzésekkel oldja a nyomasztó hangulatot. Mert abban aztán térdig gázolunk. Ettől függetlenül élvezhető, és okos gondolatokat feldobó sztori, ügyes spoiler befejezéssel.
Külső tulajdonságok terén említést érdemel Dr. MacMaster (! :D) harcias álla, a kényelmetlen módon gyönyörű Hester, de van itt majompofa, palacsintaarc és áttetsző kísértet is.
Kiderül a gyilkos kiléte, mielőtt a szereplőgárda érzelmileg sztalakittá fagy? Érdemes kiugrani az emeleti ablakból? Van-e köze égből jött oroszoknak a bűntényhez?
Tanulság: ha túl sokat várunk, jellemzően csalódunk, az emberi természetet pedig nem árt figyelembe venni. Mielőtt nagylelkűek lennénk valakivel, nézzük meg, van-e rá igénye, az egészséges közöny pedig csodákat tesz!

„Mindent előre végiggondolunk, amit mi fogunk mondani, és rendszerint azt is, hogy milyen válaszokat kapunk. És persze általában ezen bukik meg a dolog. A válaszok sohasem azok, amiket várunk.”