Több mint húsz (lassan 25…) éve már, hogy olvastam ezt a könyvet az első AC-k között, amiket anyukám ajánlott (Tíz kicsi néger, Gyilkosság a paplakban, A titokzatos stylesi eset). Akkor rendkívüli hatással volt rám a történet. Legutóbb 11 éve olvasva viszont nem igazán tudtam élvezni, bevonódni. Mivel tudtam a gyilkos személyét, leginkább rá és az ő benyomásaira, megállapításaira figyeltem. Ezúttal az AC-életmű sorrendi olvasásaként vettem kezembe a könyvet és már alig vártam, hogy újra King's Abbot-ba látogathassak. Imádtam minden sorát, letehetetlen volt számomra!
Poirot papa visszavonultan, töktermesztéssel tengeti napjait, amikor felkérik, hogy derítsen ki egy gyilkosságot.
A mű története a csavart leszámítva eléggé tipikus: gazdag családfő, sok pénzre ácsingózó családtag, némi szerelmi bonyodalom. Ami mégis kiemeli az életműből a történetet az az E/1-es történetmesélő, Dr. Sheppard és a pletykákra éhes nővére, Caroline. Kettejük egyénisége, a köztük zajló párbeszédek hihetetlenül elviszik magával az olvasót. Caroline alakja ráadásul Miss Marple karakterének jegyeit viseli magán, aki majd csak négy évvel később, 1930-ban lép színre a Gyilkosság a paplakban című regényben.
Poirot jelleme is egyre jobban formálódik: a szerénységtől mentes magabiztossága, a kis szürke agysejtek emlegetése, a vissza-visszatérő megjegyzések, célozgatások, elejtett félmondatok, a forró csokoládé imádata, stb. Ráadásul ezúttal Hastings nélkül lép színre, amit cseppet sem bántam. A krimi nagyasszonya már itt remek érzékkel adagolta a krimi-kliséket úgy, hogy semmi nem tűnt beleerőltetettnek vagy oda nem illőnek.
Azt gondolom, hogy bár nem ez a legjobb AC-krimi, mégis jelkép, mérföldkő, fordulópont Christie életében. Ekkor szerződött le a Collins Kiadóhoz, akikhez halálig hű maradt, ezzel a művel ért el egyszerre kritikai- és közönségsikert, és egyúttal újjáteremtette a detektívregény műfaját 1926-ban. Meglepő befejezése, ami akkor újszerű megoldásnak számított, megosztotta a kritikusokat: egyesek a "krimiirodalom mérföldkövének” tartották, mások becsapottnak érezték magukat.
A Tíz kicsi néger és a Gyilkosság az Orient-expressz mellett szerintem ez az egyik olyan Christie-kötet, amit mindenkinek érdemes elolvasnia! Dame Agatha 1972 februárjában, egy japán rajongójának írt levelében a művet „általános kedvencem…” jelzővel illette. (7.)