And ​Then There Were None 95% 70 csillagozás

⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️ + Új kedvenc
Magyarul: Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Mi volt a kedvenc részem a könyvben?
Egyértelműen a vége. Rég láttam ilyen okos lezárást egy könyvben.

Mi tetszett legkevésbé?
Mivel angolul olvastam nagyon nehéz volt hozzászoknom a régies kifejezésekhez.

Alig vártam hogy befejezzem, vagy azt kívántam bár örökké tartana?
Az elején őszintén megmondom szenvedtem vele. Ellenben a végén alig bírtam letenni és befejeztem együltő helyemben.

Melyik jelenet/pont ragadt meg a fejemben a legjobban?
Egyetlen egy alkalommal éreztem azt hogy „na ez ijesztő’. Mikor már csak 4 ember maradt és az egyikőjük eltűnt, majd a többiek mentek keresni a sötétben, na az libabőrös pillanat volt.

Mit gondolok a főszereplőkről?
Mindenki érdekes volt.

Mit gondolok az írásmódról?
Nehéz volt beleszokni a régies kifejezésekbe. Valamint nehezen jegyeztem meg a neveket és még nehezebben kötöttem a nevekhez a múltukat.

Tervezek-e olvasni még az írótól/írónőtől?
Naná hogy olvasok. Már tudom is mi lesz a következő.

Befolyásolta a hangulatomat a könyv?
Nem igazán gyakorolt rám különösebb hatást. A végén viszont baromi kíváncsi voltam ki a tettes.

Hogy változott a véleményem olvasás közben?
Az elején unatkoztam, a közepétől kezdett érdekessé válni.

A könyvet túlértékeltnek vagy alulértékeltnek tartom?
Úgy gondolom teljesen megérdemli a magas százalékot és a sok jó értékelést.

Emlékeztetett a könyv valamelyik másik olvasmányra?
Eszembe jutott Unwanted Guest című könyv amit tavaly olvastam. Azt is nagyon szerettem.

Vajon emlékezni fogok a történtekre néhány hónap/év múlva?
Egy ennyire jó csavart nem fogok elfelejteni.

Kinek ajánlom a könyvet?
Szinte mindenkinek. Nem annyira erőszakos, nem folyik benne vér.

Angolul még jobb volt, mint magyarul. Még úgy is, hogy emlékeztem a történetre és azt is tudtam, ki a gyilkos – a fordulatok megint megleptek (könnyű nekem könyvet venni, úgyis elfelejtem, miről szól :D). Nem hiányzott belőle sem Poirot, se Miss Marple, így tökéletes, ahogy van. Azért a magyarázat a végére jól jön – szegény földi halandóként csak vakarhatnám a fejem, miközben azon gondolkodom, mi is történt valójában.

Pár éve láttam a könyvből készült minisorozatot, és nem igazán értettem a hatalmas csattanót, és valahogy amúgy is mindig így jártam az Agatha-adaptációkkal, ezért is nem olvastam tőle sokáig.
Akkor még azt gondoltam, hogy az angolom volt kevés hozzá, így most gondoltam, elolvasom a könyvet is, de fenntartásokkal kezdtem, hiszen már tudtam, ki a tettes.
A könyv szinte olvastatta magát, alig bírtam letenni, és bár különösebben nem szerettem meg a szereplőket off, de mégis izgultam értük.
Utána megnéztem megint a sorozatot.
Hát, nem az angolommal volt a probléma pár éve sem, egész egyszerűen a legnagyobb csattanókat, magyarázatokat sikerült kihagyni a végéről, és így persze, hogy nem ütött akkorát, ellenben a könyvvel, amit így jó szívvel ajánlok mindenkinek.

spoiler
spoiler

Vagy ötödjére olvastam most újra, és hiába tudom fejből az összes fordulatot, elég elolvasnom az első oldalon lévő mondókát, amely alapján a gyilkos megtervezi a gyilkosságokat, és rögtön a hideg futkározik a hátamon. (Bár nem szándékozom név szerint elárulni, hogy ki a gyilkos, a biztonság kedvéért szólok, hogy a tettes személye esetleg kikövetkeztethető a poszt tartalmából.)

A történetről fölösleges sokat beszélni, elég annyi, hogy a regény kezdetén tíz ember érkezik a kies angol partvidéktől nem messze fekvő, ám rossz időben megközelíthetetlen Néger-szigetre. Az egyik vendég még az első este meghal, másnap reggelre pedig a házvezetőnő is halott, úgyhogy hamarosan eluralkodik a vendégeken a pánikhangulat, mert kezd nagyon úgy tűnni, hogy gyilkos garázdálkodik a szigeten. Az hamar kiderül, hogy senki sincs a szigeten a vendégeken kívül, a kérdés tehát már csak az, hogy a még életben lévő nyolc ember közül ki a gyilkos, és hogy sikerül-e leleplezni, mielőtt mindenkit eltesz láb alól.

Első alkalommal olvasni a Tíz kicsi négert roppant elbizonytalanító és kényelmetlen élmény volt számomra, s ez azóta sincs nagyon másként. Annyira baljós hangulatú és klausztrofób ez a regény, hogy egyáltalán nem számít, hogy a végén megtudom az igazságot (vagy hogy már eleve tudom az igazságot, mint az újraolvasásaim során), mert a könyv addigra már úgyis hatott rám. A Tíz kicsi négert befejezni nem olyan, mint bármely más krimi végére érni: nincs meg az a kellemes érzés bennem, hogy na, volt egy érdekes (vagy akár kevésbé érdekes) bűnügy vagy rejtély, amit az okos nyomozó ügyesen megoldott, miközben én jól szórakoztam. Ehelyett majdhogynem olyan érzésem van, mintha valami sok száz oldalas lélektani drámát olvastam volna végig, ami még napokig foglalkoztat majd, s amit később sem tudok teljesen elfelejteni.

Azt hiszem, a Tíz kicsi négerben valami olyasmit sikerült Christie-nek megvalósítania, ami egy krimiben egyáltalán nem szokványos, s ami a saját művei közül is kiemeli ezt a regényt. Asszem, ez az egyetlen krimi (nemcsak Christie-től, hanem egyáltalán), amit többször is újraolvastam életemben, szóval több ez a könyv, mint egy unalmas szombat délután kellemes eltöltését lehetővé tevő, egyszer olvasós, érdekes történet.

S hogy miben több a Tíz kicsi néger egy egyszerű kriminél? Egyrészt szerintem abban, hogy az átlagosnál sokkal filozofikusabban, elemzőbben foglalkozik a bűn fogalmával. Nem is a konkrét gyilkosságok a lényegesek ebben a könyvben, hanem a gyilkos filozófiája, ami őt az emberölésre, az igazságosztásra sarkallja. Nem tudom, nem túlzás-e ez az összehasonlítás, de a Tíz kicsi négerben megbújó filozófia gyakran egészen emlékeztet a Bűn és bűnhődésre, csak persze a hosszú, mélyenszántó elemzések hiányoznak a könyvből – vagyis nem is hiányoznak teljesen, hanem alig kidolgozott formában el vannak rejtve az epilógusban.

A másik dolog pedig, ami számomra különlegessé teszi ezt a könyvet, az az atmoszférája. Lusta vagyok konkrét részleteket kiemelni, ahol ezek a dolgok pontosan tetten érhetők, de az a mód, ahogy Christie a szereplőkben növekvő feszültséget, a gyorsan elviselhetetlenné fokozódó bezártságérzetet, illetve a gyanakvás, a bizalmatlanság, a rettegés és az ellenségesség légkörét ábrázolja, az egészen hátborzongató.

És még valami, ami első olvasásra talán nem feltűnő, de nekem most nagyon is szembeszökő volt: ez egy rém ironikus regény. Például különösen szórakoztató figyelni, hogy a tettes hányszor és hányféleképpen mondja el, hogy a gyilkosságok elkövetője csakis valami közveszélyes, mániákus őrült lehet – és persze senki sem sejti, hogy végig magáról beszél. Jó ez a kis irónia a könyvben; még ezzel együtt is épp eléggé hátborzongató ez a regény, nem is tudom, milyen lenne enélkül.

Zseniálisan kitalált, kidolgozott konstrukció. Különleges alaphelyzet. Maximális feszültség. Számomra az egyik legjobb Agatha Christie krimi.

Talán a leghíresebb Agatha Christie regény. Kicsit izgulok is ilyenkor, hogy mi van, ha túl magasra teszi a lécet? AC-től elsősorban Poirot-t ismertem eddig, meg Miss Marple-ről is hallottam, természetesen.
A Tíz kicsi négerben tetszett, hogy váltogatjuk a nézőpontot. Gondolom, ez a többiben nincs így. Érdekes volt a regény alapvetése is, és a megoldásra sem számítottam ebben a formában. Nagyon is érdemes volt elolvasnom.

Elismerem, meg voltam lepve. Meg voltam vezetve. Köszönöm. De utószó nélkül szerintem újraolvasva sem jöttem volna rá.
Enyhén hajmeresztő óraművet épített Agatha néni. Az volt az érzésem, hogy (ha eltekintünk az író akaratától), a jószerencsén múlt sok minden, épp ezért szívesen elolvasnék egy olyan komikus átiratot, amiben minden lépés pont rosszul jön ki, és ha nem is menekül meg mindenki, a versike jól tönkre lesz téve.

Agatha Christie tényleg tudott valamit! Bár a történet eleje nekem kicsit nehézkesen indult, a könyv felétől letehetetlen. Az epilógus pedig: hű és ha. Nem tudom, volt-e ember, aki kisakkozta, mi is történt valójában azon a bizonyos szigeten, de engem sikerült az írónőnek teljesen megvezetnie. Amivel a vártnál jobban megküzdöttem, az a nyelvezet volt (általában amerikai, napjainkban megjelent romantikus könyveket olvasok), nehezem állt rá az agyam a régiesebb, néhol kissé elavult kifejezésekre.

Ahhoz, hogy megfelelően tudjam értékelni ezt a könyvet, elég sok mindent fog kelleni félretennem egy időre.
Tegyük például félre az alapvető tisztes távolságot, amit a krimi műfajától általában tartani szoktam. (Nem tehetek róla, de a thrillereket és a horrort jobban kedvelem – nagyon kevés olyan krimivel találkoztam eddig, ami eléggé feszült és sötét volt az én ízlésemnek.)
Tegyük félre, hogy ahány könyvet elolvastam eddig Agatha Christie-től, csak megerősítette ezt a véleményemet.
Tegyük félre, hogy néha itt is felvontam a szemöldököm olvasás közben, mert úgy tűnik, az írónő szerelmes néhány kifejezésbe, és használja is őket átlag minden második oldalon – ha megpróbáltam volna ivós játékot játszani azzal, hogy hányszor beszélnek vagy néznek a szereplők „élesen”, vagy hányszor ismétli el Lombard másoknak/magának/mondja róla másvalaki, hogy „volt már szoros helyzetekben”, már a könyv felénél a detoxban kötök ki.
Mindezt tegyük félre jó messzire, mert az And Then There Were None (a többi címéről inkább ne beszéljünk…) a kora és a fenntartásaim ellenére is az egyik legjobb, ha nem a legjobb krimi, amit valaha olvastam. Beletelik ugyan egy kis időbe, amíg tényleg elkezdődik a sztori, mert a regény először a karaktereket mutatja be, de ez sem érződik feleslegesnek – egyrészt mert nagyon érdekes és változatos szereplőgárdánk van (egyetlen „két ceruzavonással odaskiccelt random áldozat” sincs köztük), másrészt meg amikor beindulnak az események, akkor nagyon beindulnak. Kellemesen nyomasztó és paranoid történet, mesterien bonyolított cselekménnyel és néhány tényleg hátborzongató jelenettel – a befejezés pedig, még ha egy kicsit gyengíti is az, hogy spoiler, enyhén szólva is üt. Tapasztaltabb vagy ravaszabb krimiolvasónak talán nem okozott volna akkora meglepetést, de nekem leesett tőle az arcom és elgurult a szekrény alá.
Röviden, tömören: tetszett, nagyon. Ms. Christie, *tiszteletteljes kalapemelés*, elnézést az előítéleteimért.

Agatha Christie az egyik kedvenc íróm, ezt a könyvét is már sokszor hallgattam hangoskönyvként, láttam filmen, sőt, színházban is (ott nem annyira tetszett, más volt ugyanis a vége). Most úgy döntöttem, ideje angolul is belevágni, egy kihívás keretében. E-könyvként olvastam, és mellette hangoskönyvként is hallgattam, jó kis nyelvgyakorlás volt. A Poirot sorozaton kívül egyértelműen ez a kedvenc regényem Agatha Christie-től :-). Igazi klasszikus.