A ​harmadik lány (Hercule Poirot 35.) (Ariadne Oliver 6.) (Felicity Lemon 6.) 86% 168 csillagozás

Szeretem Agatha Christie hatvanas években játszódó történeteit, bár sokszor érzem főként a fiatal szereplőkön, hogy nagyon hasonlóak egymáshoz. Ariadne és Poirot kissé idegenül mozognak ebben a közegben, de mint a többi bűnesetnél itt is hasonló indokok vezetnek el a gyilkosságig. Egy rutinos A.C. olvasónak nem okoz nagy fejtörést a gyilkos kilétének megtalálása. Többször is újra olvastam ezt a kötetet, az egyik kedvencem.

Ennél a regénynél talán kicsit elfáradt AC úgy éreztem.
Hiába van a leírásban, hogy Poirot vagy Ariadné Oliver esetleg feszengve mozogna a fiatalok hippistílusú életvitelében, mert én egyáltalán nem ezt vettem észre. Mindketten tudtak bánni a fiatalsággal és nem érződtek öregesnek, bár a mű a többitől talán eltérően nagyobb hangsúlyt fektetett a generációk közötti különbségek ütköztetésére. Ettől ne ijedjünk meg, mert természetesen így is a krimi szálon van a hangsúly végig. A két nyomozónk kitűnő munkát végez kisebb izgalmakkal vegyítve. A mellékszereplőket szépen el lehetett különíteni, a cselekmény szempontjából praktikusan lettek felépítve, mint mindig. Viszont, ha minden ilyen szép és jó, akkor miért nem tökéletes az alkotás: pont a cselekmény miatt. Egy krimiben a kiszámíthatóság mellett az egyik legnagyobb csapda a kielégítetlen befejezés. Itt pedig az utóbbi történt meg. Megvan minden szembesítés, magyarázat úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, de… sajnos ez súlytalan lesz a befejezéssel.
Szuper nyomozás, izgalmas történet a kedvenceimmel, borzasztó könnyen megoldott befejezéssel.

A már megszokott, csavaros történetvezetést kaptam, jól haladtam vele, hiszen éreztem, hogy Agatha Christie ezúttal sem okoz majd csalódást. Érdekes volt, nekem kicsit más, mint az eddig megszokottak, de ezt mind pozitív értelemben gondolom.

Igazi felüdülés volt a sok nyomasztó könyv után végre egy normális, kicsit a többi regény közül kilógót olvasni.
Nekem többször félre kellett tennem ezt a könyvet. Volt, hogy túl sok volt. Elmentem kicsit kutyát sétáltatni, ittam egy bögre kávét, újra leültem és ott folytattam, ahol abbahagytam. Mindeközben ezerrel pörgött az agyam. Hosszú idő után ez volt az első krimi, aminek nem találtam ki a „csattanóját”. Ez pedig nagyon jól esett. Ez kellett nekem!
A alaptörténet zseniális, ahogyan a helyszín és idő választást is imádtam.
Azonban a két nyomozónk kicsit idegesített. Ezért és a pillanatnyi szeszélyem miatt kapott csak 4 csillagot. Egyébként mindenkinek ajánlom, még annak is, aki teljesen zöldfülű a témában. ;)

http://konyvkoktel.blogspot.hu/2016/12/agatha-christie-11.html

Oh, Monsieur, hát már megint túljárt az eszemen!

Bár filmen már láttam nem egy 60-as évekbeli Poirot történetet, ahol Miss Lemon-nal járnak végére a történteknek, de olvasni most olvastam először.
Annyira lassan haladtunk a megoldás felé, mintha egy helyben vánszorogtunk volna. Legalábbis én, az olvasó mindenképpen. A kis belgának közben is dolgoztak a kis szürke agysejtjei, bármennyire is vette zokon, amikor a fiatal Norma beront lakásába, és nemes egyszerűséggel leöregezi a mi drága Poirot-nkat. Van ennél szörnyűbb? Talán a bűntény.

Korábban már olvastam, de akkor nem hagyott bennem különösebben pozitív emléket. Teljesen méltatlanul úgy élt bennem, mint az átlagnál gyengébb Poirot történet. Vonakodva álltam neki az újrázásnak, ami AC könyvnél nálam ritka. Ez az állapot nagyjából az első öt oldalig tartott, mert utána nagyon elkaptam a fonalat. Nem tudom, hogy elsőre mivel volt bajom, mert a mostani olvasásnál nagyon bejött. Igaz, hogy tényleges gyilkossággal jóval a könyv felén túl találkozunk, de Poirot és Mrs. Oliver is lubickol a szerepében. Most nem annyira a helyszín, inkább a szereplők tartogatták az izgalmakat, a pávakakas, a mostoha, a tékozló fiú, a harmadik lány, mindenki kész rejtély volt számomra. Lehet, hogy nem szólt akkorát, mint a legismertebb Christie könyvek, de nagyon jól szórakoztam.

A hosszú hajú nyikhajok, beatnikek és művészek világát Poirot éppen olyan idegenkedéssel szemléli, mint a selyemmellényes, borotválatlan, szutykos hippik az ő csodálatos bajuszát. Váratlanul felbukkanó ügyfelét ő enyhe undorral megmosdatni szeretné, a kócos és koszosnak titulált lány viszont Poirot-t véli vénséges őskövületnek, és nem átallja faképnél hagyni anélkül, hogy kifejtené, miért is érzi magát esélyes gyilkosnak.
Detektívünk ettől függetlenül nyomozni kezd, akárcsak Ariadne Oliver, aki szenzációs tempóban hullajtja szét hajfürtjeit a különböző helyszíneken. Restaurációs vígjátékból kilépett gyönyörű férfiak, szerelem, kémkedés, féltékenység, mostohaanya… túl sok az információ, Poirot kezd megcsömörleni a sok lényegtelen adattól, hiszen rendszer sehol, csak újabb és újabb kapocs a szereplők közt. Mrs. Oliver eközben találkozik a folyóparton egy szaténban pompázó pávával, képzeljük el aranykeretben, csipkegallérral, hatalmas kalappal!
A nem túl szimpatikus szereplőlistából kiemelkedett számomra a jelentéktelen, töpörödött Mr. Goby, aki megjegyzéseit rendszerint az asztallábakhoz intézi, netán a kandallópárkányon lévő órát informálja, esetleg érdeklődve felel az elektromos radiátornak. Szívesen teáznék vele. Vagy forró csokoládéznánk egy briós mellett, ah, ezt a könyvet is sikerült éhgyomorra olvasnom. :D
Amúgy nem tartozik a kedvenceim közé a történet, a modern miliő valahogy furcsa és kopár, amiben a furcsa és kopár figurákért nem tudtam kellő mértékben izgulni sem. A Christie színvonalat persze hozza, és egyszeri kikapcsolódásnak megfelelő, csak nem hagy különösebb nyomot az emberben. Na meg az a befejezés… spoiler
A sztoriból mindenesetre kiderül, mitől lesznek depressziósak a középkorú nők, hogy ezek a mai lányok mindig csak léha fiatalemberek iránt érdeklődnek, hogy Poirot jól ismeri a Gonoszt, találkozott már vele. ismerte a szagát, az ízét, a gondolkodásmódját., és hogy nincs abban semmi különös, ha az ember fényes nappal besétál egy nyitott házba.
És hogy persze mindenki gyanús
És hogy Mrs. Oliver a látszat ellenére nem iszik, mint a gödény. :D

„Az emberek sohasem olyanok a valóságban, mint az emlékeinkben. Ahogy az évek múlnak, az ember az emlékezetében egyre inkább olyannak látja a másikat, amilyennek látni szeretné, és azt hiszi, hogy hű a kép. Ha kedvesnek, vidámnak és jóképűnek szeretne látni valakit, akkor a képzeletében kétszeresen is felruházza ezekkel a tulajdonságokkal.”

Érdekes történet, érdekes helyszín, különös szereplőkkel. Már a címadás is meglepő, hogy mi van mögötte az megismerhető a könyvből. Krimi nagyasszonya mindig tud meghökkentőt és izgalmakban gazdag krimit írni. Mi lehet az indíték a nymozásra ha minden adott a gyanúsított kilétére vagy mégsem? A nagy örökség mindig izgalmas téma a krimikben.

A borító az egyik kedvencem a magyar kiadások között. A páva azért kerülhetett rá, mert Mrs. Oliver az egyik piperkőc szereplőt elnevezi Pávának.
A korábbi olvasás után emlékeztem arra, hogy spoiler, de semmi többre. Nem egyszerű ez az eset, sokáig nem is történik benne nyomoznivaló, azonban Poirot mégis nagyerőkkel teszi ezt. Összetett a megoldás, nem az a fajta, amire könnyen rájön az olvasó.

Okéé… Attól elhatárolódva, hogy számomra kissé ijesztőnek hatott, azt kell mondjam, hogy nem volt rossz. Érdekes, lebilincselő a regény, bár már az elején gondoltam, hogy valami ilyen állhat a dolgok mögött.
Mrs. Oliver különösen érdekes karakter és szerintem feldobta a nyomozást, a maga kotnyeles, mégis szerethető stílusával.
Poirot pedig megadta a rejtvény utolsó darabkáját és mi is megkaptuk a kirakóst. Nem gondoltam volna, hogy ilyen véget fog érni, és őszintén már nem is tudtam kire gyanakodni, csak úgy összegubancolódtak a szálak.