A ​titkokat az ujjaimnak mondom el 89% 75 csillagozás

Nem igazán szeretem a verseket. Sajnos az iskolában, különösen a gimiben sikeresen megutáltatták velem. Azóta sem érzek késztetést, hogy verse(ke)t olvassak. A könyv már régóta az íróasztalon porosodott. A borítója sem tetszett igazán. Kíváncsiságból belenéztem és hangosan felolvastam. Nem tartott sokáig. Olyan jó lenne most valami nagy okosságot írni, de nem megy.

Kamaszbánat, kamaszöröm, kamaszmagány. Valamit nagyon tud ez a nő.
És az illusztrációk!!!!!!!
Irsa Katalin rajzai egyenrangúak.

„Meddig felnőtt az ember?”

Egy kihívás miatt kölcsönöztem ki a könyvet, s annyira megtetszett hogy a többi kötetét is ki fogom hozni! Nem is igazán tudom, hogy tényleg gyermekversek-e ezek, nagyon sok vers mögött komoly tartalom bújik meg, s bizonyára egész másként értelmezi egy felnőtt mint egy gyermek (gyermekeknek inkább a játékos, cicás-állatos-katicabogaras versecskéket-mondókákat mondanám, nem ezeket). Az illusztrációk valami fantasztikusak! Nagy kedvencem lett az az oldal, ahol az egyik oldalon a törött tükör előtt álló fiú van, a másik oldalon pedig mintha a tükörből látnánk, a fiút hátulról látjuk a tört tükör darabkáiban. Az biztos, hogy én benevezek az írónő többi kötetére is!

„Én mindig először megszagolom a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese
és a könyv az olvasó.”

„Mostan Ágai Ágnes verseit olvasom…” – és elvarázsoltak.
Hosszú töprengés után végül egyik gyermekvers-kötetét választottam – talán a legismertebbet.
Korábban a Neten ismerkedtem a kötet verseivel, most végre itt hever mellettem a vékonyka, ám tartalmas kis könyv. Így, Irsa Katalin különös hangulatú rajzaival együtt lett teljes az élmény, melyet olvasása adott.
Hosszan ízlelgettem a viszonylag rövid, cím nélküli verseket, melyek – akár Weöres Sándornál – gyerekversek is, meg nem is. Talán jobban azok, mint Weöreséi, hiszen nemcsak a csengő-bongó rímek miatt érezzük azoknak őket – sokszor nincsenek is hagyományos rímek – de a megszólaló kisgyerek valamennyiünk egykori énje lehetne.
A versek egy része mindennapi élményekből táplálkozik; ezek mesék, álmok, az anya elvesztésétől való félelem, egy mandulaműtét, egy megalázó pofon, az árulkodás, az eső csíkjainak vagy a természet égiháborújának bámulása. Mégsem szokványosak, hanem költői szépségű képekkel ékesek, hiszen az álmodó gyermek színes könnyeket sír, a vihar pedig, mely egyszerre vonzza és taszítja, olyanforma fájó örömmel dobogtatja meg kis szívét, mint ahogy a görögdinnye édes húsába csap bele harsogón egy kés.
„…Ha villámlik,
épp úgy dobog a szívem,
mint amikor meglékelik a görögdinnyét.
Tudom, hogy nem fáj neki,
de mégis recseg és piros…”
Más versek különleges gondolatok hordozói, a kisgyerek olyan, a felnőttek számára is komoly fejtörést okozó dolgokon töpreng, mint a háború, a felnőttség és a halál, mi van a világ után, miért félnek a madarak tőlünk, vagy éppen azon töri a fejét, hol is lehetett ő, mielőtt megszületett volna?
Sajátos bölcsességgel ad választ a kérdésre:
„Miért gondolod azt,
hogy én nem voltam,
mielőtt megszülettem?
Én mindig voltam,
csak akkor még
nem akartam róla
szólni neked,
mert még kislány voltál.”
Édesanyja iránt mély szeretet érez, s akár egykori önmagam, vágyik arra, hogy ők ketten valaha egyidősek lehessenek (hányszor képzeltem el, hogy megismerkedem kislány mivoltomban szintén gyermek anyukámmal és barátok leszünk!)
„Mondd, mi sosem leszünk egyidősek?
Akkor se, ha nagyon akarjuk?
Akkor se, ha én mindennap
növök egy picit,
és te már nem nősz tovább?
Akkor se, ha holnap
én ülök melléd,
én mesélek,
én fogom a kezed?
Nem hiszem!
Egyszer, egyetlenegy percig
biztosan egyidősek lehetünk.”
A versekből az irónia sem hiányzik. Rövid, de summás értékítélet az emberi nemről s arról, mennyivel különb sok állat az embernél, a következő:
„Ha állat lennék,
soha nem tartanék embert a lakásban,
mert lármázik,
piszkot csinál és egészségtelen.”
Végül a kötet első versével fejezném be, mert annyira jellemző rám is (ma is!), s mert a „friss könyv” illatánál nincs kellemesebb! Az egyik legszebb pillanat, mikor egy új könyvet veszek birtokomba, s a könyv is rabul ejt engem, amint ez Ágai Ágnes verseskötetének is sikerült:
„ Én mindig először megszagolom
a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese
és a könyv az olvasó.”

Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban olvastam-e a kötetet, bár a borítója elevenen él az emlékezetemben, de szerintem mert nyomasztott, vagy féltem tőle. Igaz, néhány vers is ismerős volt, de lehet, hogy sulis ünnepségről vagy valami gyerekújságból.
El nem tudom képzelni, hogy egy kisgyerekből milyen hatást válthatnak ki ezek a versek, mennyit szűr le belőle, milyen hangulatot, érzést hagynak maguk után?
Ugyanis engem igy felnőtt fejjel eléggé gyomorszájon vágtak. A cukiságnak tűnő kis pár sorosok valójában gyermeki ártatlanságba bugyolált kőkemény szemrehányások, fájdalmak, félelmek. A szívem szakadt meg ahogy olvastam.

Elgondolkodtató, vicces, érzelmes,
Minden amilyen az élet.

Jó lenne komolyan venni a gyerekeket!

Kicsit fura, néhol még felnőtt aggyal is túl elvont. Vagy talán gyerek aggyal nem az? :D

Ami a szívedet nyomja magyar párja.

Egyszerű és tiszta szép szavak. Kiskoromban is szerettem, és a mai napig néha előveszem és beleolvasok…