Virágok 29 csillagozás

Afonso Cruz: Virágok

Két férfit sodor egymás mellé az élet: az idősebb egy műtét következtében elveszítette személyes emlékeit, melyeket erősen meghatározott a diktatúra, a fiatalabb pedig a hétköznapokba belefásulva nem tudja, hogyan is tehetné emlékezetessé az életét. Az idősebb nem emlékszik a részletekre, a fiatalabb pedig elveszik közöttük. Hogyan segíthetnének egymáson, ha már magukon sem tudnak? Együtt erednek az elfeledett múlt nyomába, hogy összerakják egy ember történetét mindabból, amit az ismerősei tudnak róla elmondani. A fadoénekesnő, a hős görögök soha nem síró leszármazottja, a főállású bohóc mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.

Eredeti mű: Afonso Cruz: Flores

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Typotex, Budapest, 2017
252 oldal · ISBN: 9789632799391 · Fordította: Bense Mónika
>!
Typotex, Budapest, 2017
248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632799391 · Fordította: Bense Mónika

Enciklopédia 2


Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 115

Kívánságlistára tette 45


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Afonso Cruz: Virágok

Ha van olyan kedvencem az irodalomban, aki mint derült égből a villámcsapás érkezett az életembe, akkor az a portugál Afonso Cruz, akinek előző könyve, a Kokoschka babája az utóbbi évek egyik legfurcsább, de egyben az egyik legemlékezetesebb kötete is volt a számomra. Így természetesen már régóta vártam arra, hogy a Typotex Kiadó újabb Cruz alkotással álljon elő, ami idén – a Virágok kiadásával – meg is történt.

Az új regény sok mindenben hasonlít, de legalább ugyanennyi dologban el is tér a korábbitól. Ez a könyv sokkal realisztikusabb, összefüggőbb és könnyebben értelmezhető (bár ez a portugál szerző esetében igen relatív), mint az előző, de hogy kedvenc lesz, az már most biztos.

A történet két különös és egymástól gyökeresen eltérő ember kapcsolatából bomlik ki, de egyébként ez a kétpólusúság, két véglet közötti ingadozás jellemzi az egész regényt. A könyv narrátora középkorú, családos ember, aki azonban annyira belefáradt a mindennapok rutinjába, hogy bár érzékeli a hétköznapok eseményeinek minden apró részletét, és tisztában van saját múltjával, emlékeivel, de többé nem képes meglátni a szépet, azokat a dolgokat, amiért érdemes lehet élni. Vele kerül kapcsolatba Ulme úr, aki egy agyi ütőértágulat következményeképpen semmire sem emlékszik a múltjából, de mégis olyan pozitív életszemlélettel és élni akarással rendelkezik, amit csak irigyelhetünk tőle. Az elbeszélőnk pedig, akinek bár egyébként összeomlóban az élete (a felesége elhagyta a gyerekkel együtt), úgy dönt, hogy inkább az öregúr múltja után ered, sem mint a saját boldogulásáért tenne bármit is.

Ezen kutatás során hősünk egyre érdekesebb karakterekbe botlik, akik bár sok apró részletet elárulnak Ulme úr múltjából, de semmivel sem leszünk tőle okosabbak. Hiszen ezen történetek alapján egyszer egyfajta szentnek, majd később velejéig romlott alaknak gondolhatjuk az idős embert – szinte átmenet nélkül. Így kerül képbe az egyik legtipikusabb posztmodern toposz, a valóság megismerhetetlensége, hisz mindenki a saját szubjektív szűrőjén keresztül látja a múltat, mindenkit saját meggyőződése irányít, és sosem tudjuk, hogy kinek higgyünk, kinek hihetünk. „Kérdezze azokat, akik nem szerették, és egy szörnyeteget fog találni; aztán kérdezze azt, aki imádta őt, és egy szentre lel. Meg fogja érteni, hogy Ulme rossz volt, szép volt, szörnyű volt, isteni volt, hazudós volt, vérbeli boxeur volt, gyáva volt.”

De ugyanez a helyzet a regény világképével is: egyszerre kap helyet mindenféle ezoterikus magyarázat és a fájó, rideg racionalitás, azonban, mint a több szereplő által vázolt valóság esetében, itt sincs kizárólagosság, minden jól elfér egymás mellett. Miközben olvassuk ezeket az érdekes anekdotákat, és göngyölődik fel a titok, óhatatlanul is felmerül a kérdés: miből áll az Ember? Mi teszi Emberré? A múltja és múltbéli tettei? A jelene? A gondolatai? Az érzései? A vágyai? Az számít, amit magáról gondol, vagy az, amit mások gondolnak róla?

Ugyanakkor olvashatjuk a Virágokat az emberi kapcsolatok ellehetetlenüléséről és az elidegenedésről szóló szövegnek (az elbeszélőnk tipikus példája a „ma emberének”, akinek bár mindene adott lenne, hogy boldog legyen, mégsem az), vagy a salazar-i diktatúra utóhatásainak továbbélésre a mai Portugáliájában, de akár emlékezetes történetek, színes karakterek és meglepő fordulatok kavalkádjából összeálló történetnek is. Az biztos, hogy bármelyiket is választjuk (persze egyik sem lehet kizárólagos), egy élvezetes és emlékezetes regényben lesz részük. És ha szerencsénk van, akkor jön a következő Cruz is. Én drukkolok neki!

3 hozzászólás
>!
Bori_L P
Afonso Cruz: Virágok

Először is előrebocsátanám, hogy nem tudok elfogulatlanul írni erről a könyvről, ahogy egyik másik Cruz-könyvről sem fogok tudni, ami valaha a kezembe fog kerülni, mert Afonso Cruznak nem csak a könyveit szeretem, hanem a személyéért is teljesen odavagyok. Nem csak azért, mert szépen ír meg szépen rajzol, meg portugálul beszél, azért is, mert elképesztően jó gondolatai vannak, amiket jól is tud megfogalmazni, meg azért is, mert valahogy árad belőle a nyugalom.

Szóval, ezek után a könyvről. A Kokoschka babája elég magasra tette a lécet a minőség szempontjából, úgyhogy kicsit félve kezdtem bele a könyvbe. A Virágok teljesen más felépítésű, és teljesen másokhoz szól: míg az első magyarul megjelent könyve sokkal inkább szólt hozzánk, közép-európaiakhoz, addig ez inkább a portugálokhoz szól, a Salazar-diktatúráról, az angolai háborúról, a szegfüves forradalomról. De közben szól mindenki máshoz is, hiszen ez nem történelmi regény, emberi kapcsolatok vannak a középpontban, az elmagányosodás, a közöny, a kapcsolatok kihűlése, elidegenedés.

Nem igazán tudtam együtt érezni a főszereplőnkkel, akinek megy tönkre a házassága, távolodik el a kislányától, unja az életét, és végtelenül önző. De a hibát nem magában keresi, hanem másokban, mások nem tisztelik őt, nem foglalkoznak vele, nem neki kéne változnia. És mivel a hiba nem benne van, a megoldást sem magában keresi, hanem mások életében: a feleségéében, a kislányáéban, de leginkább pedig Ulme úréban, aki elvesztette az emlékeit, tehát van mi után kutakodni.

Számomra ez egy végtelenül nyomasztó könyv volt, és nem a Salazar-i diktatúra vagy a háború éppen csak megszellőztetett borzalmai miatt, hanem mert ebben a központban levő elidegenedésben és elérzéketlenülésben ráismertem nem csak a szüleimre, de sok más körülöttem levő emberre is. Tényleg ez lenne a kapcsolatok sorsa, hogy x év után már ablaküvegként nézünk át a másik meztelenségén, lelkén, mindennapjain? Tényleg törvényszerű, hogy a hibákat és megoldásokat a körülöttünk levőkben keressük, ahelyett, hogy magunkba néznénk?

Mi határoz meg egy embert? Az emlékei, a tettei? Cruz azt mondta, hogy az emlékeket gyakran összetévesztjük a személyiséggel. Ez nagyon elgondolkoztatott: hiszen részben nyilván az emlékeim határoznak meg, a múltam formált azzá, aki ma vagyok. De ha elveszteném a személyes múltamról szóló emlékeimet, akkor is lennék valaki. Mennyit számít az, hogy mire emlékszem a múltamból? És egy másik, nem kevésbé fontos kérdés: mennyit számít az, hogy mások hogy látnak minket? Ha pénzt adsz egy kéregetőnek (példa a könyvbemutatóról), másképp fogja megítélni az, aki utál, mint aki kedvel. Az előbbi azt mondja, így akarsz jó színben feltűnni, így akarod megváltani a bűneidet, míg az utóbbi azt mondja majd, milyen nagylelkű és kedves vagy. Melyiküknek van igaza?

Ez a könyv, de még inkább a hozzá kapcsolódó beszélgetés elindított bennem valamit, amin még azt hiszem sokáig fogok gondolkodni. Az emlékekről, tettekről, személyiségről. Arról, hogy mitől lesz egy ember az, aki.

3 hozzászólás
>!
Amadea
Afonso Cruz: Virágok

(A hárombetűs mágia a „Gól!”, a könyv egészéhez kevés köze van, de tök jó hangzása van, muszáj volt belerakni a blogposzt címébe.)

Azt hiszem, bírom Afonso Cruzt; két évvel ezelőtt, egy zaklatott időszakban olvastam a Kokoschka babáját és nem maradt róla sok emlékem, csak az ekletikussága, a rajzok derengenek fel, és az, hogy meglehetősen eredeti (nem olyan sznob, „nem értem, mi ez, de illik dicsérni”-módon, hanem a foghíjas emlékek miatt bizonytalanul kijelentve-módon). Meg szomorú. Felkészültem hát némi lelki megpróbáltatásra a Virágok előtt, bár a fülszöveg azt sugallta, hogy a polihisztor portugálnak ez egy jóval felhasználóbarátibb könyve lesz.
Az is lett, de egyáltalán nem bánom; az elmúlt két hét elég idegőrlőre sikerült és jólesett zsibbadt aggyal, a sárga Ikeás fotelben vagy az erkélyen heverve ennek a könyvnek a mondataiban tapicskolni. A fejezetek rövidek, a szöveg… nem, nem frappáns, hanem álnaivan, nyílt szeműen őszinte az olyan apró-cseprő dolgokról, amik láthatatlanok a nagy egészben, aztán mégis rajtuk csúszunk el, mint egy banánhéjon (esett már el valaki banánhéjon? Én még nem, csak vizes talppal a parkettán, de az nagyot szólt). Egy ágyon felejtett kalap. Egy elorzott pirítós. Egy ezüstös kulcs.
Hatoljunk beljebb a sűrűbe.
Lehet, hogy szentségtörés, de a Virágok Anna Gavalda regényeire emlékeztet (nem azokra, amiktől agyfaszt kapok), és nemcsak a …-tal jelzett válaszok, hanem az apróságok és a szereplők miatt; hétköznapi emberekről szól, akik olyanok, mint mi. Többnyire. Gavaldánál azért kicsit komolyabb, felvillant képeket a diktatúráról, a nehézségekről, amelyek második bőrként simulnak bele az emberek életébe.
A narrátorra eléggé megorroltam a történet végére; az a fajta valóban érzékeny entellektüel-féle, aki hiába családapa és hiába kezd már pocakot ereszteni, valójában még mindig nem nőtt fel és várja a csodát az élettől, amiről meséltek neki az oviban. Drágaságom, a csodát magadnak kell generálnod, mert kevés olyan dolog van, ami csak úgy magától megterem és arra vár, hogy te birtokba vedd. Közben annyira el van foglalva a kis sértettségeivel és a tükörnek előadott monológjaival, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte (bezzeg Azul néni!), és hogy talán a feleségének, a gyerekének is vannak elvárásai felé – leginkább az, hogy jelen legyen –, amelyek fel sem tűnnek neki.
Riasztó, hogy a különböző emlékek, a pillanatnyi benyomások mennyire eltérő képet mutatnak egy emberről. A gyerekesen önző narrátor mellett a másik főszereplő egy öregember, Ulme úr, aki elveszíti az emlékeit, a narrátor pedig, ha már a saját életével nem akar mit kezdeni, nekiáll egy képzeletbeli katedrálist építeni Ulme úrról az ismerősök Márquez-i hangulatú beszámolója alapján. Az eredmény meghökkentő; kicsoda Ulme úr? Egy kékvérű, kegyetlen ember? Egy álmodozó különc, aki virágok megszállottja? Vagy nőbolond zenerajongó? Egy érző lelkű zseni? Kapufának használta egy kerekesszékes barátja fejét, vagy pálinkáért cserébe megmosta az emberek lábát?
Ulme úr még arra sem emlékszik, látott-e meztelen nőt életében.
Az ember védtelen az emlékei nélkül. Kinek a véleményétől függ, hogy jó emberek vagyunk-e? Meghatározhatjuk-e magunkat nélkülük?

Afonso Cruz nem ad választ ezekre a kérdésekre. Valószínűleg csak segít a töprengésben. Vagy csak írt nekünk egy jó könyvet – néha ez is elég, hogy ne adjuk fel.

Ui.: Olvasás közben arra gondoltam, hogy én miért nem ilyen könyveket veszek? Bizonytalan vagyok magamban, hogy tetszeni fog-e, átjön-e az üzenete? Ebből a szempontból a könyvtár egy kiváló, kompromisszumos, nagyfokú sikerélményt biztosító megoldás; mindenféle kötöttség nélkül dúskálhatok és flörtölhetek a vélt határaimon billegő könyvekkel, anyagi és lelki következmények nélkül. És megmarad annak a könnyed lehetősége, hogy akár meg is vehetném a már olvasott könyveket, amelyek tetszettek – megvehetem, de nem kell, és ez a könnyed, tét nélküli lehetőség nagyon kényelmes. Végre egy olyan döntéslehetőség, aminek nincsenek mérhető következményei és nem kell napokig-hetekig töprengeni felette.

>!
Teetee
Afonso Cruz: Virágok

Ilyenkor sajnálom, hogy olyan sok könyvre nyomok öt csillagot, mert erre akkor legalább tíz csillag kellene. Vagy száz.
Vannak olyan könyvek, amelyek teljes egészükben és apró részleteikben is működnek, és esetenként egészen más érzelmeket szólaltatnak meg benned. Pont ezért éreztem rögtön a könyv bezárása után azt, hogy legszívesebben kezdeném újra elölről, figyelve a nüanszokra, és akár aláhúzogatva azokat a mondatokat vagy bekezdéseket, amelyek nagyon betaláltak. (Például azt a részt, ahol a meccsrejárásról meg a gólörömről van szó.)
A történet két szomszédról szól, akik véletlenül ismerik meg egymást. A fiatalabbik (középkorú) éppen amolyan midlife-crisistől szenved, amiatt idegeskedik, hogy a felesége otthagyott egy kalapot az ágyon, elég vak a körülötte lévő világra, az idősebbik pedig egy betegség miatt elveszítette fiatalkori emlékeit. Az elbeszélő úgy határoz, megpróbálja összeszedni idős barátja emlékeit, felkeresi az ismerőseit, egykori barátait, szeretőit – és ezekből az elbeszélésekből egy nagyon érdekes élet és személyiség rajzolódik ki. Egyrészt ellentmondásosak is ezek az emlékek, sosem tudhatod, ki mennyire mond igazat, mikor akarja az elbeszélő csak megkímélni az öregurat, mikor fordulhatott elő, hogy csak az emlékezet csalja meg egyik vagy másik adatközlőt…
Az öregúr lassacskán leépül, és az elbeszélő élete is összeomlófélben van. Az emlékek – az elbeszélő esetében éppenséggel valaki máshoz kapcsolódó emlékek – viszont néha elég kapaszkodót adhatnak a továbblépéshez. Máskor meg nem.
Szép volt ez a könyv, meg szomorú, meg érdekes. Valahol ezzel is rokon, amennyiben a kérdés az, rekonstruálható-e az emlékekből egy egész élet. (Vagy az, hogy mi más volna az élet, ha nem az emlékek összessége.)

3 hozzászólás
>!
hajoacs
Afonso Cruz: Virágok

Van egy típusa a könyveknek, amikor valaki másra hárul a feladat (aki valahol az élet közepén jár, félúton megakadva), hogy egy adott személy helyett emlékezzen, a másik múltjával kapcsolatba kerüljön, magába megforgassa, és aztán meglátjuk mi történik. Ilyen könyv az Anyám ajándékai is (https://moly.hu/konyvek/cecilie-enger-anyam-ajandekai), aminek a kiinduló ötlete érdekes (karácsonyi ajándékok listáján keresztül emlékezni a beteg anyával), de azt sajnos eléggé untam, a megvalósítás rutin skandináv lett.
Ez a könyv is hullámzik, de az eleje az zseniálisan indul, nagyon erős képek vannak benne. spoiler A közepe néhol nekem Coelhos egy kicsit – ez a név, nem az íróra utalva, de szereplőként is mejelenik, majd a végén egy tényleg nagyon erős képpel (közép-európai utalással) zárul a történet. A könyv egyszerre lokális (Portugália diktatúrája) és univerzális, az ügynökügyek apropóján számunkra is nagyon érthető. (diktatúra és besúgók téma eddig számomra nagyon kelet-európát jelentette, de Portugáliát és Spanyolországot is figyelembe véve abszurd, de egy szinten kinyílik a világ)
Meglepő volt számomra a szerzővel kapcsolatban, hogy a műveit nem fordították le angolra, pedig van belőle bőven (10+ és ott van az Európai Unió díja is), ha a typotex rajogói kört tervez építeni a szerző köré, és újabb könyveket megjelentetni tőle, akkor lesz rá lehetősége, mert egyértelműen pozitív a fogadtatása.
http://en.bookoffice.booktailors.com/authors/afonso-cruz/#…

>!
kalypso
Afonso Cruz: Virágok

Némileg félrevezető fülszöveggel van dolgunk, melynek olvasása alapján talán messze elkerültem volna a kötetet, de vannak ugye regények, amelyekre rátalálunk, és vannak regények, melyek ránk találnak. Az utóbbi engem mindig kellemesen megborzongató hidegrázással tölt el.
Ami a regényt illeti, valóban virágszálakból álló csokorként tevődik össze, de inkább éreztem ezt csokornak, mint szálaknak, mert a fő történet erős lenmadzagként köti össze ezt a csokrot. Nem tűnt szétesőnek, inkább egy komplett egész, rettenetesen életszerű történtnek. Választékos szóhasználattal, rengeteg visszatérő motívummal és még több babonasággal átitatott történettel és szerethető karakterekkel találkozunk, akiben könnyen magunkra ismerünk. spoiler

>!
Elsie 
Afonso Cruz: Virágok

„Méltóság! Többre kell vágynunk annál, mint ami megadatik nekünk.”

Az elején kicsit megijedtem. Nekem túl művészieskedő, túl maníros, ha létezik ilyen, túl képi volt. Aztán egyre ment előre a történet, és levetkőzte ezt a számomra, bevallom, először idegesítő stílust, és megszerettem. Gyönyörű a szimbolikája, a virágmotívum, Ulme pedig, a szent és a besúgó egy személyben, az emberi méltóság és kiszolgáltatottság maga; adjuk vissza az embernek a méltóságát, adjuk vissza neki, és hatoljunk beljebb a sűrűbe.

>!
Scientia
Afonso Cruz: Virágok

Óda a megbocsátásról!
Cruz stílusa egyedi, a feszes pillanatfelvételeket egy-egy hosszú monológ követi, mintha egy megsárgult fotográfián azt próbálnánk kikövetkeztetni, hogy a képen látható személyek milyen kölcsönhatásban vannak egymással. Így láthatjuk Ulme urat, a szentet, a gazembert, a zenerajongót, az aljas árulót, a virágok imádóját, a filozófust és a világ mocskai ellen tiltakozásul teremteni akaró embert. Ellentmondásos személyiség? Nem. Egyszerűen mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi.
A regény narrátora egy épp pocakot eresztő, a hétköznapokba és a házasságba belefásult ember. Vívódásai ismerősnek tűnnek: vagy láttuk a szüleinken, vagy már mi is megtapasztaltuk ahogy a szerelemből rutint farag az élet. Szereplőink a feloldozást, „különbékét” a leváratlanabb személytől kapják meg.

>!
SKi
Afonso Cruz: Virágok

Alfonso Cruz gyönyörűen ír, és bár nem ér fel a Kokoschka babájához sem összetettségében, sem humorában, sem pedig szimbolikájában, mégis egy nagyszerű mű, ami csak a „nagy elődhöz” viszonyítva kap szerényebb értékelést tőlem.

>!
egycsaba
Afonso Cruz: Virágok

Színes hab,ahogy a nép szereti…de a borító jó lett, és szeretem ezt a fajta nem túl fehér papírt,nem égeti ki a szemem.Persze kb. megint egyedül leszek a véleményemmel,mármint ami a mélynek álcázott sekélyes locsogást illeti. Van itt minden, jazz,boksz, kis szex,coelhoskodás…Nade a vattacukrot is sokan szeretik,egészségükre!


Népszerű idézetek

>!
sophie P

– Tudja maga, miért nem vagyunk boldogok? – kérdezte.
– A reménytelenség, a magány, a félelem miatt?
– Nem. A valóság miatt.

25. oldal

2 hozzászólás
>!
Bori_L P

Biztos vagyok benne, hogy az életet a rutin öli meg, és nem a halál…

61. oldal

>!
Bori_L P

Nem kórházban vagy bábaasszony kezében kezdődik a mi életünk, hanem a történelemben, a többi emberben, a miénket megelőző életek hosszú sorában.

185. oldal

>!
sophie P

– Ha elmegyek Bhutánba, és a határőr átengedi, hozok neked egy vagy két Nirvánát.

91. oldal

>!
sophie P

– Szégyellem a világot – mondta. – Mi folyik itt?

24. oldal

>!
sophie P

Másnap anyámmal ebédeltem egy tengerparti étteremben. Elhozta két barátnőjét is, leültünk egy asztalhoz az ablak mellé. Egyik barátnője százéves matuzsálem. Csontsovány, szódásüveg vastagságú szemüveget hord, és enyhén reszket a feje. Belépett egy huszonegynéhány éves fiú, jól nézett ki, fekete haja szögegyenes volt, az öregasszony pedig bökdösni kezdte anyámat a könyökével, és amikor a fiú elhaladt mellettünk, beszólt neki. szexuális megjegyzése arról szólt, mit tenne vele, ha elkapná az ágyban, anyám erre bosszús arcot vágott, és megjegyezte, hogy erre még csak gondolnia sem szabad a háta miatt.

99. oldal

>!
sophie P

Két órát beszélgettünk, fizettem neki pár pohár pálinkát, meg egy adag sült verebet.

208. oldal

>!
sophie P

– Nem, biztos vagyok benne,hogy 63-ban volt, már abban a korban voltunk, amikor lehetett volna egy kis eszünk. De neked nem volt, te mindig a fekete-zöld Zündappodon feszítettél bőrdzsekiben, olyan voltál, mint az az amerikai színész,aki meghalt,amikor föltekeredett egy fára.
– James Dean – mondta Sara.
– Az, a James Dean.

213. oldal

Kapcsolódó szócikkek: James Dean
>!
Bori_L P

Méltóság! Ez hiányzik belőlünk. Az egyik percben a kormány miatt reklamálunk, aztán meg újra rájuk szavazunk, az egyik percben zöldség, utána bacon, az egyik percben tér, aztán a végtelen, az egyik percben rukkolasaláta, aztán meg malacpecsenye, az egyik percben boldogság, utána szappanopera, az egyik percben igazság, aztán meg Coelho, vagy hogy hívják a miniszterelnökünket, nemhiába jelent a neve nyulat.

125. oldal

>!
Elsie 

Mindenkit a szíve visz el. Sokakat láttam én már meghalni, tudom, mit beszélek. Tucatszor halunk meg végzetes pillanatokban, meghalunk, mert nem csókoltuk meg a gyermekünket, mert nem bocsátottunk meg a testvérünknek. Ha belecsap valakibe a villám, és összeesik, akkor az összes halált egyszerre halja, meghal, mert nem nyújtott kezet egy jó barátnak, meghal, mert megvert egy asszonyt, meghal, mert megbántotta az anyját. Mind így halunk meg, sokféle halált halunk egyetlen halálban, vagyis a szívünk visz el.

156. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Camilo Castelo Branco: Végzetes szerelem
Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok
Sarah J. Maas: Queen of Shadows – Árnyak királynője
A. O. Esther: Kristályfény
On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
J. Goldenlane: Holdnak árnyéka
Karen Chance: Holdvadász
J. L. Armentrout: Oblivion – Feledés 2.
Leiner Laura: Valahol
Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek