Virágok 13 csillagozás

Afonso Cruz: Virágok

Két férfit sodor egymás mellé az élet: az idősebb egy műtét következtében elveszítette személyes emlékeit, melyeket erősen meghatározott a diktatúra, a fiatalabb pedig a hétköznapokba belefásulva nem tudja, hogyan is tehetné emlékezetessé az életét. Az idősebb nem emlékszik a részletekre, a fiatalabb pedig elveszik közöttük. Hogyan segíthetnének egymáson, ha már magukon sem tudnak? Együtt erednek az elfeledett múlt nyomába, hogy összerakják egy ember történetét mindabból, amit az ismerősei tudnak róla elmondani. A fadoénekesnő, a hős görögök soha nem síró leszármazottja, a főállású bohóc mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.

Eredeti mű: Afonso Cruz: Flores

>!
Typotex, Budapest, 2017
248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632799391 · Fordította: Bense Mónika

Enciklopédia 2


Kedvencelte 2

Most olvassa 3

Várólistára tette 121

Kívánságlistára tette 44


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Afonso Cruz: Virágok

Ha van olyan kedvencem az irodalomban, aki mint derült égből a villámcsapás érkezett az életembe, akkor az a portugál Afonso Cruz, akinek előző könyve, a Kokoschka babája az utóbbi évek egyik legfurcsább, de egyben az egyik legemlékezetesebb kötete is volt a számomra. Így természetesen már régóta vártam arra, hogy a Typotex Kiadó újabb Cruz alkotással álljon elő, ami idén – a Virágok kiadásával – meg is történt.

Az új regény sok mindenben hasonlít, de legalább ugyanennyi dologban el is tér a korábbitól. Ez a könyv sokkal realisztikusabb, összefüggőbb és könnyebben értelmezhető (bár ez a portugál szerző esetében igen relatív), mint az előző, de hogy kedvenc lesz, az már most biztos.

A történet két különös és egymástól gyökeresen eltérő ember kapcsolatából bomlik ki, de egyébként ez a kétpólusúság, két véglet közötti ingadozás jellemzi az egész regényt. A könyv narrátora középkorú, családos ember, aki azonban annyira belefáradt a mindennapok rutinjába, hogy bár érzékeli a hétköznapok eseményeinek minden apró részletét, és tisztában van saját múltjával, emlékeivel, de többé nem képes meglátni a szépet, azokat a dolgokat, amiért érdemes lehet élni. Vele kerül kapcsolatba Ulme úr, aki egy agyi ütőértágulat következményeképpen semmire sem emlékszik a múltjából, de mégis olyan pozitív életszemlélettel és élni akarással rendelkezik, amit csak irigyelhetünk tőle. Az elbeszélőnk pedig, akinek bár egyébként összeomlóban az élete (a felesége elhagyta a gyerekkel együtt), úgy dönt, hogy inkább az öregúr múltja után ered, sem mint a saját boldogulásáért tenne bármit is.

Ezen kutatás során hősünk egyre érdekesebb karakterekbe botlik, akik bár sok apró részletet elárulnak Ulme úr múltjából, de semmivel sem leszünk tőle okosabbak. Hiszen ezen történetek alapján egyszer egyfajta szentnek, majd később velejéig romlott alaknak gondolhatjuk az idős embert – szinte átmenet nélkül. Így kerül képbe az egyik legtipikusabb posztmodern toposz, a valóság megismerhetetlensége, hisz mindenki a saját szubjektív szűrőjén keresztül látja a múltat, mindenkit saját meggyőződése irányít, és sosem tudjuk, hogy kinek higgyünk, kinek hihetünk. „Kérdezze azokat, akik nem szerették, és egy szörnyeteget fog találni; aztán kérdezze azt, aki imádta őt, és egy szentre lel. Meg fogja érteni, hogy Ulme rossz volt, szép volt, szörnyű volt, isteni volt, hazudós volt, vérbeli boxeur volt, gyáva volt.”

De ugyanez a helyzet a regény világképével is: egyszerre kap helyet mindenféle ezoterikus magyarázat és a fájó, rideg racionalitás, azonban, mint a több szereplő által vázolt valóság esetében, itt sincs kizárólagosság, minden jól elfér egymás mellett. Miközben olvassuk ezeket az érdekes anekdotákat, és göngyölődik fel a titok, óhatatlanul is felmerül a kérdés: miből áll az Ember? Mi teszi Emberré? A múltja és múltbéli tettei? A jelene? A gondolatai? Az érzései? A vágyai? Az számít, amit magáról gondol, vagy az, amit mások gondolnak róla?

Ugyanakkor olvashatjuk a Virágokat az emberi kapcsolatok ellehetetlenüléséről és az elidegenedésről szóló szövegnek (az elbeszélőnk tipikus példája a „ma emberének”, akinek bár mindene adott lenne, hogy boldog legyen, mégsem az), vagy a salazar-i diktatúra utóhatásainak továbbélésre a mai Portugáliájában, de akár emlékezetes történetek, színes karakterek és meglepő fordulatok kavalkádjából összeálló történetnek is. Az biztos, hogy bármelyiket is választjuk (persze egyik sem lehet kizárólagos), egy élvezetes és emlékezetes regényben lesz részük. És ha szerencsénk van, akkor jön a következő Cruz is. Én drukkolok neki!

3 hozzászólás
>!
Bori_L
Afonso Cruz: Virágok

Először is előrebocsátanám, hogy nem tudok elfogulatlanul írni erről a könyvről, ahogy egyik másik Cruz-könyvről sem fogok tudni, ami valaha a kezembe fog kerülni, mert Afonso Cruznak nem csak a könyveit szeretem, hanem a személyéért is teljesen odavagyok. Nem csak azért, mert szépen ír meg szépen rajzol, meg portugálul beszél, azért is, mert elképesztően jó gondolatai vannak, amiket jól is tud megfogalmazni, meg azért is, mert valahogy árad belőle a nyugalom.

Szóval, ezek után a könyvről. A Kokoschka babája elég magasra tette a lécet a minőség szempontjából, úgyhogy kicsit félve kezdtem bele a könyvbe. A Virágok teljesen más felépítésű, és teljesen másokhoz szól: míg az első magyarul megjelent könyve sokkal inkább szólt hozzánk, közép-európaiakhoz, addig ez inkább a portugálokhoz szól, a Salazar-diktatúráról, az angolai háborúról, a szegfüves forradalomról. De közben szól mindenki máshoz is, hiszen ez nem történelmi regény, emberi kapcsolatok vannak a középpontban, az elmagányosodás, a közöny, a kapcsolatok kihűlése, elidegenedés.

Nem igazán tudtam együtt érezni a főszereplőnkkel, akinek megy tönkre a házassága, távolodik el a kislányától, unja az életét, és végtelenül önző. De a hibát nem magában keresi, hanem másokban, mások nem tisztelik őt, nem foglalkoznak vele, nem neki kéne változnia. És mivel a hiba nem benne van, a megoldást sem magában keresi, hanem mások életében: a feleségéében, a kislányáéban, de leginkább pedig Ulme úréban, aki elvesztette az emlékeit, tehát van mi után kutakodni.

Számomra ez egy végtelenül nyomasztó könyv volt, és nem a Salazar-i diktatúra vagy a háború éppen csak megszellőztetett borzalmai miatt, hanem mert ebben a központban levő elidegenedésben és elérzéketlenülésben ráismertem nem csak a szüleimre, de sok más körülöttem levő emberre is. Tényleg ez lenne a kapcsolatok sorsa, hogy x év után már ablaküvegként nézünk át a másik meztelenségén, lelkén, mindennapjain? Tényleg törvényszerű, hogy a hibákat és megoldásokat a körülöttünk levőkben keressük, ahelyett, hogy magunkba néznénk?

Mi határoz meg egy embert? Az emlékei, a tettei? Cruz azt mondta, hogy az emlékeket gyakran összetévesztjük a személyiséggel. Ez nagyon elgondolkoztatott: hiszen részben nyilván az emlékeim határoznak meg, a múltam formált azzá, aki ma vagyok. De ha elveszteném a személyes múltamról szóló emlékeimet, akkor is lennék valaki. Mennyit számít az, hogy mire emlékszem a múltamból? És egy másik, nem kevésbé fontos kérdés: mennyit számít az, hogy mások hogy látnak minket? Ha pénzt adsz egy kéregetőnek (példa a könyvbemutatóról), másképp fogja megítélni az, aki utál, mint aki kedvel. Az előbbi azt mondja, így akarsz jó színben feltűnni, így akarod megváltani a bűneidet, míg az utóbbi azt mondja majd, milyen nagylelkű és kedves vagy. Melyiküknek van igaza?

Ez a könyv, de még inkább a hozzá kapcsolódó beszélgetés elindított bennem valamit, amin még azt hiszem sokáig fogok gondolkodni. Az emlékekről, tettekről, személyiségről. Arról, hogy mitől lesz egy ember az, aki.

3 hozzászólás
>!
Amadea
Afonso Cruz: Virágok

(A hárombetűs mágia a „Gól!”, a könyv egészéhez kevés köze van, de tök jó hangzása van, muszáj volt belerakni a blogposzt címébe.)

Azt hiszem, bírom Afonso Cruzt; két évvel ezelőtt, egy zaklatott időszakban olvastam a Kokoschka babáját és nem maradt róla sok emlékem, csak az ekletikussága, a rajzok derengenek fel, és az, hogy meglehetősen eredeti (nem olyan sznob, „nem értem, mi ez, de illik dicsérni”-módon, hanem a foghíjas emlékek miatt bizonytalanul kijelentve-módon). Meg szomorú. Felkészültem hát némi lelki megpróbáltatásra a Virágok előtt, bár a fülszöveg azt sugallta, hogy a polihisztor portugálnak ez egy jóval felhasználóbarátibb könyve lesz.
Az is lett, de egyáltalán nem bánom; az elmúlt két hét elég idegőrlőre sikerült és jólesett zsibbadt aggyal, a sárga Ikeás fotelben vagy az erkélyen heverve ennek a könyvnek a mondataiban tapicskolni. A fejezetek rövidek, a szöveg… nem, nem frappáns, hanem álnaivan, nyílt szeműen őszinte az olyan apró-cseprő dolgokról, amik láthatatlanok a nagy egészben, aztán mégis rajtuk csúszunk el, mint egy banánhéjon (esett már el valaki banánhéjon? Én még nem, csak vizes talppal a parkettán, de az nagyot szólt). Egy ágyon felejtett kalap. Egy elorzott pirítós. Egy ezüstös kulcs.
Hatoljunk beljebb a sűrűbe.
Lehet, hogy szentségtörés, de a Virágok Anna Gavalda regényeire emlékeztet (nem azokra, amiktől agyfaszt kapok), és nemcsak a …-tal jelzett válaszok, hanem az apróságok és a szereplők miatt; hétköznapi emberekről szól, akik olyanok, mint mi. Többnyire. Gavaldánál azért kicsit komolyabb, felvillant képeket a diktatúráról, a nehézségekről, amelyek második bőrként simulnak bele az emberek életébe.
A narrátorra eléggé megorroltam a történet végére; az a fajta valóban érzékeny entellektüel-féle, aki hiába családapa és hiába kezd már pocakot ereszteni, valójában még mindig nem nőtt fel és várja a csodát az élettől, amiről meséltek neki az oviban. Drágaságom, a csodát magadnak kell generálnod, mert kevés olyan dolog van, ami csak úgy magától megterem és arra vár, hogy te birtokba vedd. Közben annyira el van foglalva a kis sértettségeivel és a tükörnek előadott monológjaival, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte (bezzeg Azul néni!), és hogy talán a feleségének, a gyerekének is vannak elvárásai felé – leginkább az, hogy jelen legyen –, amelyek fel sem tűnnek neki.
Riasztó, hogy a különböző emlékek, a pillanatnyi benyomások mennyire eltérő képet mutatnak egy emberről. A gyerekesen önző narrátor mellett a másik főszereplő egy öregember, Ulme úr, aki elveszíti az emlékeit, a narrátor pedig, ha már a saját életével nem akar mit kezdeni, nekiáll egy képzeletbeli katedrálist építeni Ulme úrról az ismerősök Márquez-i hangulatú beszámolója alapján. Az eredmény meghökkentő; kicsoda Ulme úr? Egy kékvérű, kegyetlen ember? Egy álmodozó különc, aki virágok megszállottja? Vagy nőbolond zenerajongó? Egy érző lelkű zseni? Kapufának használta egy kerekesszékes barátja fejét, vagy pálinkáért cserébe megmosta az emberek lábát?
Ulme úr még arra sem emlékszik, látott-e meztelen nőt életében.
Az ember védtelen az emlékei nélkül. Kinek a véleményétől függ, hogy jó emberek vagyunk-e? Meghatározhatjuk-e magunkat nélkülük?

Afonso Cruz nem ad választ ezekre a kérdésekre. Valószínűleg csak segít a töprengésben. Vagy csak írt nekünk egy jó könyvet – néha ez is elég, hogy ne adjuk fel.

Ui.: Olvasás közben arra gondoltam, hogy én miért nem ilyen könyveket veszek? Bizonytalan vagyok magamban, hogy tetszeni fog-e, átjön-e az üzenete? Ebből a szempontból a könyvtár egy kiváló, kompromisszumos, nagyfokú sikerélményt biztosító megoldás; mindenféle kötöttség nélkül dúskálhatok és flörtölhetek a vélt határaimon billegő könyvekkel, anyagi és lelki következmények nélkül. És megmarad annak a könnyed lehetősége, hogy akár meg is vehetném a már olvasott könyveket, amelyek tetszettek – megvehetem, de nem kell, és ez a könnyed, tét nélküli lehetőség nagyon kényelmes. Végre egy olyan döntéslehetőség, aminek nincsenek mérhető következményei és nem kell napokig-hetekig töprengeni felette.

>!
hajoacs
Afonso Cruz: Virágok

Van egy típusa a könyveknek, amikor valaki másra hárul a feladat (aki valahol az élet közepén jár, félúton megakadva), hogy egy adott személy helyett emlékezzen, a másik múltjával kapcsolatba kerüljön, magába megforgassa, és aztán meglátjuk mi történik. Ilyen könyv az Anyám ajándékai is (https://moly.hu/konyvek/cecilie-enger-anyam-ajandekai), aminek a kiinduló ötlete érdekes (karácsonyi ajándékok listáján keresztül emlékezni a beteg anyával), de azt sajnos eléggé untam, a megvalósítás rutin skandináv lett.
Ez a könyv is hullámzik, de az eleje az zseniálisan indul, nagyon erős képek vannak benne. spoiler A közepe néhol nekem Coelhos egy kicsit – ez a név, nem az íróra utalva, de szereplőként is mejelenik, majd a végén egy tényleg nagyon erős képpel (közép-európai utalással) zárul a történet. A könyv egyszerre lokális (Portugália diktatúrája) és univerzális, az ügynökügyek apropóján számunkra is nagyon érthető. (diktatúra és besúgók téma eddig számomra nagyon kelet-európát jelentette, de Portugáliát és Spanyolországot is figyelembe véve abszurd, de egy szinten kinyílik a világ)
Meglepő volt számomra a szerzővel kapcsolatban, hogy a műveit nem fordították le angolra, pedig van belőle bőven (10+ és ott van az Európai Unió díja is), ha a typotex rajogói kört tervez építeni a szerző köré, és újabb könyveket megjelentetni tőle, akkor lesz rá lehetősége, mert egyértelműen pozitív a fogadtatása.
http://en.bookoffice.booktailors.com/authors/afonso-cruz/#…

>!
Wunjo
Afonso Cruz: Virágok

Engem ez a könyv megvett kilóra és megevett vacsorára :)

A teljes cikk itt olvasható: http://kulter.hu/2017/05/viragokbol-szott-szavak/

"A könyvet olvasva a cím újabb jelentéssel bővül, miután belépnek a Flores-lányok a regénybe. Tehát értelmezhetjük ezt a regényt a szépségesen szép nővérek történetének leírásaként is. Keresztneveik beszélő virágnevek: Dália, Violeta és Margarida, akik bár testvérek, mégis egymástól különböző karakterrel rendelkeznek és összehasonlíthatatlanul más sors jutott nekik osztályrészül. Ez a három női-asszonyi történet egymás ellenpontja és kiegészítője, miközben a többi női szereplő ugyancsak reflektál rájuk.

A leghangsúlyosabb szólam Margarida Floresé (a margaréta szintén felismerhető a borítón), aki a virágszimbolikának megfelelően ártatlan, finom, tiszta, érzékeny, az igazáért minden körülmények között kiálló fado énekesnő, aki ugyan vértanúságot nem szenved a salazari diktatúra alatt, de születendő gyermekét a bántalmazások miatt elveszíti a börtönben. A regény sokkal inkább az ő személye köré szerveződik, mint azt első olvasatra hinnénk, hiszen Ulme úrral ellentétben ő mindenre emlékszik, a regény zárásában pedig Margarida gesztusa az igazi megoldás arra, amit a két férfi keres."

„A narrátor eleinte inkább csak egy érdekes esetet lát Manel Ulméban, aki egy műtét után elveszítette az emlékeit, utánajár a törlődött éveknek, pontosabban életnek, a keresés, a nyomozás billenti egyre tovább és tovább a regény cselekményét. Szinte mozaikkockánként épül így fel nemcsak az öregúr múltja, hanem ugyanezzel a szerkesztésmóddal dolgozik az író lényegében az összes többi szereplő – így a narrátor – esetében is.”

„Már a regény elején felvetődik az a probléma, amit a későbbiekben végül meg is old Afonso Cruz: „A kezembe vettem apa egyik játékát, egy kis bádogautót, amely az íróasztalomat díszítette, és megpróbáltam elképzelni, ahogy eljátszik vele. […] A kis piros bádogautó sofőrje rá van festve szemből a szélvédőre, kalapot visel, és oldalról nézve profilból látjuk. És persze van olyan pillanat, amikor ha Kavalier- vagy izometrikus perspektívából vetünk rá egy pillantást, akkor mintha két sofőr lenne, az egyik a szélvédőn, ezt szemből látjuk, és ugyanez a figura a kocsiajtón profilból is. Örülnék, ha ilyen lenne az élet, és egyszerre több nézőponttal ajándékozna meg minket. Ugyanabban a mondatban egyszerre lehetnénk gyerekek és felnőttek. Egyszerre lehetnénk romlottak és erkölcsösek egyazon mozdulatban…” (32.)”


Népszerű idézetek

>!
sophie P

– Tudja maga, miért nem vagyunk boldogok? – kérdezte.
– A reménytelenség, a magány, a félelem miatt?
– Nem. A valóság miatt.

25. oldal

2 hozzászólás
>!
Bori_L 

Biztos vagyok benne, hogy az életet a rutin öli meg, és nem a halál…

61. oldal

>!
Bori_L

Nem kórházban vagy bábaasszony kezében kezdődik a mi életünk, hanem a történelemben, a többi emberben, a miénket megelőző életek hosszú sorában.

185. oldal

>!
sophie P

– Ha elmegyek Bhutánba, és a határőr átengedi, hozok neked egy vagy két Nirvánát.

91. oldal

>!
sophie P

Másnap anyámmal ebédeltem egy tengerparti étteremben. Elhozta két barátnőjét is, leültünk egy asztalhoz az ablak mellé. Egyik barátnője százéves matuzsálem. Csontsovány, szódásüveg vastagságú szemüveget hord, és enyhén reszket a feje. Belépett egy huszonegynéhány éves fiú, jól nézett ki, fekete haja szögegyenes volt, az öregasszony pedig bökdösni kezdte anyámat a könyökével, és amikor a fiú elhaladt mellettünk, beszólt neki. szexuális megjegyzése arról szólt, mit tenne vele, ha elkapná az ágyban, anyám erre bosszús arcot vágott, és megjegyezte, hogy erre még csak gondolnia sem szabad a háta miatt.

99. oldal

>!
sophie P

– Szégyellem a világot – mondta. – Mi folyik itt?

24. oldal

>!
sophie P

Két órát beszélgettünk, fizettem neki pár pohár pálinkát, meg egy adag sült verebet.

208. oldal

>!
sophie P

– Nem, biztos vagyok benne,hogy 63-ban volt, már abban a korban voltunk, amikor lehetett volna egy kis eszünk. De neked nem volt, te mindig a fekete-zöld Zündappodon feszítettél bőrdzsekiben, olyan voltál, mint az az amerikai színész,aki meghalt,amikor föltekeredett egy fára.
– James Dean – mondta Sara.
– Az, a James Dean.

213. oldal

Kapcsolódó szócikkek: James Dean
>!
Bori_L

Méltóság! Ez hiányzik belőlünk. Az egyik percben a kormány miatt reklamálunk, aztán meg újra rájuk szavazunk, az egyik percben zöldség, utána bacon, az egyik percben tér, aztán a végtelen, az egyik percben rukkolasaláta, aztán meg malacpecsenye, az egyik percben boldogság, utána szappanopera, az egyik percben igazság, aztán meg Coelho, vagy hogy hívják a miniszterelnökünket, nemhiába jelent a neve nyulat.

125. oldal

>!
Bori_L

Mit érdekel engem a világ! Istent nem lehet egy kalap alá venni Charlie Parkerrel, drága uram, és én már réges-rég eldöntöttem, melyikük csinál jobb zajt.

163. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Charlie Parker

Hasonló könyvek címkék alapján

Camilo Castelo Branco: Végzetes szerelem
Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok
Sarah J. Maas: Queen of Shadows – Árnyak királynője
A. O. Esther: Kristályfény
On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
J. Goldenlane: Holdnak árnyéka
Karen Chance: Holdvadász
J. L. Armentrout: Oblivion – Feledés 2.
Leiner Laura: Valahol
Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek