Virágok 72 csillagozás

Afonso Cruz: Virágok

Két férfit sodor egymás mellé az élet: az idősebb egy műtét következtében elveszítette személyes emlékeit, melyeket erősen meghatározott a diktatúra, a fiatalabb pedig a hétköznapokba belefásulva nem tudja, hogyan is tehetné emlékezetessé az életét. Az idősebb nem emlékszik a részletekre, a fiatalabb pedig elveszik közöttük. Hogyan segíthetnének egymáson, ha már magukon sem tudnak? Együtt erednek az elfeledett múlt nyomába, hogy összerakják egy ember történetét mindabból, amit az ismerősei tudnak róla elmondani. A fadoénekesnő, a hős görögök soha nem síró leszármazottja, a főállású bohóc mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.

Eredeti megjelenés éve: 2015

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Typotex Világirodalom Typotex

>!
Typotex, Budapest, 2017
248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632799391 · Fordította: Bense Mónika
>!
Typotex, Budapest, 2017
252 oldal · ISBN: 9789632799391 · Fordította: Bense Mónika

Enciklopédia 38

Szereplők népszerűség szerint

Anne Frank · Antoine de Saint-Exupéry · gólem


Kedvencelte 7

Most olvassa 3

Várólistára tette 138

Kívánságlistára tette 76


Kiemelt értékelések

Csabi P>!
Afonso Cruz: Virágok

Én hoztam létre az Olvasd ki a világatlaszt zónát link, de úgy tűnik, ez sem volt elég ösztönző, hisz két és fél év alatt mindössze négy új ország került fel az enyémre. Impulzívan választok olvasnivalót, de most úgy éreztem, jó lenne színesíteni a térképemet, és Portugália fájón fehérlett rajta. Kézenfekvő lett volna Saramagót választani, aki régóta kacsintgat a polcról, de valamiért mégis Cruz mellett döntöttem, ami kitűnő választásnak bizonyult. Kétszeresen is, mert egyrészt Cruz nagyon a kedvemre való írónak bizonyult, másrészt mert ez a déli megközelítés üdítően hatott a sok közép-európai és északi irodalom után.

Cruz története nem túl bonyolult, mégis nagyon összetett, sok mindent érint, olyan, mint maga az élet, nem tudni, mi jön szembe holnap. Főhősünk egy széteső kapcsolatban él, miközben megjelenik az életében idős szomszédja, Ulme úr, aki egy betegség miatt nem emlékszik a múltjára. Felkarolja az öreget, és megpróbálja kitölteni a fehér foltokat a múltjában. Gondolhatnánk, hogy valami nagy felfedezés felé haladunk, főleg, miután többször is megpróbálják megmerényelni az öreget, de valójában mégis csak egy élet rekonstrukciójának lehetünk a tanúi, amire mind másképp emlékeznek a résztvevők. Van, aki nagyszerű embernek tartja Ulme-t, van, aki gazembernek. Sokszor érünk olyan pontra, amikor jöhetne valami bombasztikus titok, de Cruz mindig jó ízléssel ellenáll a kísértésnek, és inkább egyet visszalép.
A könyvben felrémlik a salazari diktatúra, az egykori szegénység, a mában pedig a széteső kapcsolatok, és a közélet visszásságai rontják a kedélyeket, de mégis van egyfajta könnyedség a szövegben, amit pl. egy hazai regényben nem igen találni. Talán Ulme úr latinosan könnyed bölcsessége miatt, aki mindig helyre rakja a főhőst pár mondattal, amikor az nem látja a fától az erdőt, vagy talán a regényben sűrűn feltűnő mikrotörténetek miatt, amik mind üdítőek és hihetetlenek, mint pl. amikor Ulme egy virágkoszorút ad a fiatal Margaridának, aki ettől megszépül, minden lány őt utánozza, erre a fiúk is szebben öltöznek, a kocsmában új ételeket szolgálnak fel, etc., szóval fellendül az egész kisváros. Lehet, hogy holnap én is kimegyek a városba egy koszorúval a fejemen. Persze ez Magyarország, szóval ha nem leszek aktív hetekig, akkor szabadítsatok ki, bárhová is zártak.
Ha már virág, Cruz virtuóz módon viszi végig a regényen a virág motívumot, meg úgy általában nagyon jól szövi az eseményeket, szinte kínálja magát, hogy olvass el még egyszer, találsz itt még muníciót. Lehet, hogy el is fogom, pedig ez igazán nem jellemző rám.

5 hozzászólás
giggs85 P>!
Afonso Cruz: Virágok

Ha van olyan kedvencem az irodalomban, aki mint derült égből a villámcsapás érkezett az életembe, akkor az a portugál Afonso Cruz, akinek előző könyve, a Kokoschka babája az utóbbi évek egyik legfurcsább, de egyben az egyik legemlékezetesebb kötete is volt a számomra. Így természetesen már régóta vártam arra, hogy a Typotex Kiadó újabb Cruz alkotással álljon elő, ami idén – a Virágok kiadásával – meg is történt.

Az új regény sok mindenben hasonlít, de legalább ugyanennyi dologban el is tér a korábbitól. Ez a könyv sokkal realisztikusabb, összefüggőbb és könnyebben értelmezhető (bár ez a portugál szerző esetében igen relatív), mint az előző, de hogy kedvenc lesz, az már most biztos.

A történet két különös és egymástól gyökeresen eltérő ember kapcsolatából bomlik ki, de egyébként ez a kétpólusúság, két véglet közötti ingadozás jellemzi az egész regényt. A könyv narrátora középkorú, családos ember, aki azonban annyira belefáradt a mindennapok rutinjába, hogy bár érzékeli a hétköznapok eseményeinek minden apró részletét, és tisztában van saját múltjával, emlékeivel, de többé nem képes meglátni a szépet, azokat a dolgokat, amiért érdemes lehet élni. Vele kerül kapcsolatba Ulme úr, aki egy agyi ütőértágulat következményeképpen semmire sem emlékszik a múltjából, de mégis olyan pozitív életszemlélettel és élni akarással rendelkezik, amit csak irigyelhetünk tőle. Az elbeszélőnk pedig, akinek bár egyébként összeomlóban az élete (a felesége elhagyta a gyerekkel együtt), úgy dönt, hogy inkább az öregúr múltja után ered, sem mint a saját boldogulásáért tenne bármit is.

Ezen kutatás során hősünk egyre érdekesebb karakterekbe botlik, akik bár sok apró részletet elárulnak Ulme úr múltjából, de semmivel sem leszünk tőle okosabbak. Hiszen ezen történetek alapján egyszer egyfajta szentnek, majd később velejéig romlott alaknak gondolhatjuk az idős embert – szinte átmenet nélkül. Így kerül képbe az egyik legtipikusabb posztmodern toposz, a valóság megismerhetetlensége, hisz mindenki a saját szubjektív szűrőjén keresztül látja a múltat, mindenkit saját meggyőződése irányít, és sosem tudjuk, hogy kinek higgyünk, kinek hihetünk. „Kérdezze azokat, akik nem szerették, és egy szörnyeteget fog találni; aztán kérdezze azt, aki imádta őt, és egy szentre lel. Meg fogja érteni, hogy Ulme rossz volt, szép volt, szörnyű volt, isteni volt, hazudós volt, vérbeli boxeur volt, gyáva volt.”

De ugyanez a helyzet a regény világképével is: egyszerre kap helyet mindenféle ezoterikus magyarázat és a fájó, rideg racionalitás, azonban, mint a több szereplő által vázolt valóság esetében, itt sincs kizárólagosság, minden jól elfér egymás mellett. Miközben olvassuk ezeket az érdekes anekdotákat, és göngyölődik fel a titok, óhatatlanul is felmerül a kérdés: miből áll az Ember? Mi teszi Emberré? A múltja és múltbéli tettei? A jelene? A gondolatai? Az érzései? A vágyai? Az számít, amit magáról gondol, vagy az, amit mások gondolnak róla?

Ugyanakkor olvashatjuk a Virágokat az emberi kapcsolatok ellehetetlenüléséről és az elidegenedésről szóló szövegnek (az elbeszélőnk tipikus példája a „ma emberének”, akinek bár mindene adott lenne, hogy boldog legyen, mégsem az), vagy a salazar-i diktatúra utóhatásainak továbbélésre a mai Portugáliájában, de akár emlékezetes történetek, színes karakterek és meglepő fordulatok kavalkádjából összeálló történetnek is. Az biztos, hogy bármelyiket is választjuk (persze egyik sem lehet kizárólagos), egy élvezetes és emlékezetes regényben lesz részük. És ha szerencsénk van, akkor jön a következő Cruz is. Én drukkolok neki!

3 hozzászólás
Bori_L P>!
Afonso Cruz: Virágok

Először is előrebocsátanám, hogy nem tudok elfogulatlanul írni erről a könyvről, ahogy egyik másik Cruz-könyvről sem fogok tudni, ami valaha a kezembe fog kerülni, mert Afonso Cruznak nem csak a könyveit szeretem, hanem a személyéért is teljesen odavagyok. Nem csak azért, mert szépen ír meg szépen rajzol, meg portugálul beszél, azért is, mert elképesztően jó gondolatai vannak, amiket jól is tud megfogalmazni, meg azért is, mert valahogy árad belőle a nyugalom.

Szóval, ezek után a könyvről. A Kokoschka babája elég magasra tette a lécet a minőség szempontjából, úgyhogy kicsit félve kezdtem bele a könyvbe. A Virágok teljesen más felépítésű, és teljesen másokhoz szól: míg az első magyarul megjelent könyve sokkal inkább szólt hozzánk, közép-európaiakhoz, addig ez inkább a portugálokhoz szól, a Salazar-diktatúráról, az angolai háborúról, a szegfüves forradalomról. De közben szól mindenki máshoz is, hiszen ez nem történelmi regény, emberi kapcsolatok vannak a középpontban, az elmagányosodás, a közöny, a kapcsolatok kihűlése, elidegenedés.

Nem igazán tudtam együtt érezni a főszereplőnkkel, akinek megy tönkre a házassága, távolodik el a kislányától, unja az életét, és végtelenül önző. De a hibát nem magában keresi, hanem másokban, mások nem tisztelik őt, nem foglalkoznak vele, nem neki kéne változnia. És mivel a hiba nem benne van, a megoldást sem magában keresi, hanem mások életében: a feleségéében, a kislányáéban, de leginkább pedig Ulme úréban, aki elvesztette az emlékeit, tehát van mi után kutakodni.

Számomra ez egy végtelenül nyomasztó könyv volt, és nem a Salazar-i diktatúra vagy a háború éppen csak megszellőztetett borzalmai miatt, hanem mert ebben a központban levő elidegenedésben és elérzéketlenülésben ráismertem nem csak a szüleimre, de sok más körülöttem levő emberre is. Tényleg ez lenne a kapcsolatok sorsa, hogy x év után már ablaküvegként nézünk át a másik meztelenségén, lelkén, mindennapjain? Tényleg törvényszerű, hogy a hibákat és megoldásokat a körülöttünk levőkben keressük, ahelyett, hogy magunkba néznénk?

Mi határoz meg egy embert? Az emlékei, a tettei? Cruz azt mondta, hogy az emlékeket gyakran összetévesztjük a személyiséggel. Ez nagyon elgondolkoztatott: hiszen részben nyilván az emlékeim határoznak meg, a múltam formált azzá, aki ma vagyok. De ha elveszteném a személyes múltamról szóló emlékeimet, akkor is lennék valaki. Mennyit számít az, hogy mire emlékszem a múltamból? És egy másik, nem kevésbé fontos kérdés: mennyit számít az, hogy mások hogy látnak minket? Ha pénzt adsz egy kéregetőnek (példa a könyvbemutatóról), másképp fogja megítélni az, aki utál, mint aki kedvel. Az előbbi azt mondja, így akarsz jó színben feltűnni, így akarod megváltani a bűneidet, míg az utóbbi azt mondja majd, milyen nagylelkű és kedves vagy. Melyiküknek van igaza?

Ez a könyv, de még inkább a hozzá kapcsolódó beszélgetés elindított bennem valamit, amin még azt hiszem sokáig fogok gondolkodni. Az emlékekről, tettekről, személyiségről. Arról, hogy mitől lesz egy ember az, aki.

3 hozzászólás
Kovaxka P>!
Afonso Cruz: Virágok

Kicsit féltem tőle, de nem is volt posztmodern. Tényleg olyan, mint az egymásra hullott virágszirmok, a szépség és a mulandóság egyaránt benne van. Összetett, mint egy margaréta virága, és egyszerű, de egyben értékes, mint egy tulipánhagyma. Kalap az ágyon, a fado és a dzsessz hangfoszlányai, szerelem és elhidegülés, gólem és diktatúra, tartalom és üresség, emlékek és hiányuk, beszélgetések a tükörrel. Elképesztően tehetséges szerző gyönyörű stílusú és tartalmas prózája.

4 hozzászólás
Amadea>!
Afonso Cruz: Virágok

(A hárombetűs mágia a „Gól!”, a könyv egészéhez kevés köze van, de tök jó hangzása van, muszáj volt belerakni a blogposzt címébe.)

Azt hiszem, bírom Afonso Cruzt; két évvel ezelőtt, egy zaklatott időszakban olvastam a Kokoschka babáját és nem maradt róla sok emlékem, csak az ekletikussága, a rajzok derengenek fel, és az, hogy meglehetősen eredeti (nem olyan sznob, „nem értem, mi ez, de illik dicsérni”-módon, hanem a foghíjas emlékek miatt bizonytalanul kijelentve-módon). Meg szomorú. Felkészültem hát némi lelki megpróbáltatásra a Virágok előtt, bár a fülszöveg azt sugallta, hogy a polihisztor portugálnak ez egy jóval felhasználóbarátibb könyve lesz.
Az is lett, de egyáltalán nem bánom; az elmúlt két hét elég idegőrlőre sikerült és jólesett zsibbadt aggyal, a sárga Ikeás fotelben vagy az erkélyen heverve ennek a könyvnek a mondataiban tapicskolni. A fejezetek rövidek, a szöveg… nem, nem frappáns, hanem álnaivan, nyílt szeműen őszinte az olyan apró-cseprő dolgokról, amik láthatatlanok a nagy egészben, aztán mégis rajtuk csúszunk el, mint egy banánhéjon (esett már el valaki banánhéjon? Én még nem, csak vizes talppal a parkettán, de az nagyot szólt). Egy ágyon felejtett kalap. Egy elorzott pirítós. Egy ezüstös kulcs.
Hatoljunk beljebb a sűrűbe.
Lehet, hogy szentségtörés, de a Virágok Anna Gavalda regényeire emlékeztet (nem azokra, amiktől agyfaszt kapok), és nemcsak a …-tal jelzett válaszok, hanem az apróságok és a szereplők miatt; hétköznapi emberekről szól, akik olyanok, mint mi. Többnyire. Gavaldánál azért kicsit komolyabb, felvillant képeket a diktatúráról, a nehézségekről, amelyek második bőrként simulnak bele az emberek életébe.
A narrátorra eléggé megorroltam a történet végére; az a fajta valóban érzékeny entellektüel-féle, aki hiába családapa és hiába kezd már pocakot ereszteni, valójában még mindig nem nőtt fel és várja a csodát az élettől, amiről meséltek neki az oviban. Drágaságom, a csodát magadnak kell generálnod, mert kevés olyan dolog van, ami csak úgy magától megterem és arra vár, hogy te birtokba vedd. Közben annyira el van foglalva a kis sértettségeivel és a tükörnek előadott monológjaival, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte (bezzeg Azul néni!), és hogy talán a feleségének, a gyerekének is vannak elvárásai felé – leginkább az, hogy jelen legyen –, amelyek fel sem tűnnek neki.
Riasztó, hogy a különböző emlékek, a pillanatnyi benyomások mennyire eltérő képet mutatnak egy emberről. A gyerekesen önző narrátor mellett a másik főszereplő egy öregember, Ulme úr, aki elveszíti az emlékeit, a narrátor pedig, ha már a saját életével nem akar mit kezdeni, nekiáll egy képzeletbeli katedrálist építeni Ulme úrról az ismerősök Márquez-i hangulatú beszámolója alapján. Az eredmény meghökkentő; kicsoda Ulme úr? Egy kékvérű, kegyetlen ember? Egy álmodozó különc, aki virágok megszállottja? Vagy nőbolond zenerajongó? Egy érző lelkű zseni? Kapufának használta egy kerekesszékes barátja fejét, vagy pálinkáért cserébe megmosta az emberek lábát?
Ulme úr még arra sem emlékszik, látott-e meztelen nőt életében.
Az ember védtelen az emlékei nélkül. Kinek a véleményétől függ, hogy jó emberek vagyunk-e? Meghatározhatjuk-e magunkat nélkülük?

Afonso Cruz nem ad választ ezekre a kérdésekre. Valószínűleg csak segít a töprengésben. Vagy csak írt nekünk egy jó könyvet – néha ez is elég, hogy ne adjuk fel.

Ui.: Olvasás közben arra gondoltam, hogy én miért nem ilyen könyveket veszek? Bizonytalan vagyok magamban, hogy tetszeni fog-e, átjön-e az üzenete? Ebből a szempontból a könyvtár egy kiváló, kompromisszumos, nagyfokú sikerélményt biztosító megoldás; mindenféle kötöttség nélkül dúskálhatok és flörtölhetek a vélt határaimon billegő könyvekkel, anyagi és lelki következmények nélkül. És megmarad annak a könnyed lehetősége, hogy akár meg is vehetném a már olvasott könyveket, amelyek tetszettek – megvehetem, de nem kell, és ez a könnyed, tét nélküli lehetőség nagyon kényelmes. Végre egy olyan döntéslehetőség, aminek nincsenek mérhető következményei és nem kell napokig-hetekig töprengeni felette.

Morpheus>!
Afonso Cruz: Virágok

Nagyon tetszett ez a könyve is, ha a másik könyvéhez hasonlítom, akkor ez sokkal egyszerűbb, akár le is pontozhatnám, de nem akarom összehasonlítani. Kicsit Murakamira hajazott, kicsit Houellebecq, de teljesen más is, Cruz-nak egyedi hangja van, a szívemhez szólt. Általában út közben olvastam, ezért nem tudtam idézeteket kiírni, pedig lett volna néhány. Leginkább az ütött szíven, ami velem is megtörtént, nemcsak a regénybeli szereplőkkel… Bár a történet nem mondható vidámnak, mégis inkább felemelt, nem pedig földbe taposott az igazságával. Még ha néha fájt is.

janetonic P>!
Afonso Cruz: Virágok

Vonzott ez a gyönyörű borító (ami egyébként a szerző rajzainak felhasználásával készült), a Typotex Kiadó iránti szimpátiám, és végül meggyőzött a beszélgetés a szerzővel a tavalyi könyvfesztiválon. Azonban be kell látnom végül, hogy maga a szöveg nem nyert meg magának igazán. Nagyon tetszett a virágok folytonos felbukkanása a sok apró részletben, és Portugália is érdekelt, de végig kint rekedtem a történetből. Azt hiszem, nem tudom átérezni az életközépválságos férfiak kínjait, vagy pontosabban épp elég látnom ilyesmit a valóságban, és nem esik jól még olvasni is róla, ez lehetett a baj. Talán az író másik magyarul megjelent könyve, a Kokoschka babája jobban fog tetszeni, mindenképp el szeretném olvasni.

És még valami: minden elismerésem a @Typotex_Kiadó-nak a világirodalmi sorozatért, szuper dolog, hogy az uralkodó angolszász kortárs fősodrán kívülről válogatnak, és nagyon is figyelemre méltó köteteket tesznek számunkra is elérhetővé. Ráadásul remek fordításban, gyönyörű borítókkal, és olyan szép szövegtördeléssel, amit nem is nagyon látok más kiadóknál. Mi mást akarhatna egy olvasó? :)

>!
Typotex, Budapest, 2017
248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632799391 · Fordította: Bense Mónika
Chöpp P>!
Afonso Cruz: Virágok

Nagyon jó volt olvasni. Egy kicsit ambivalens volt a viszonyom a főszereplőkkel, de ez nem zavarta meg az élményt. Bármikor szívesen olvasok bármit Mr. Cruztól.

Teetee >!
Afonso Cruz: Virágok

Ilyenkor sajnálom, hogy olyan sok könyvre nyomok öt csillagot, mert erre akkor legalább tíz csillag kellene. Vagy száz.
Vannak olyan könyvek, amelyek teljes egészükben és apró részleteikben is működnek, és esetenként egészen más érzelmeket szólaltatnak meg benned. Pont ezért éreztem rögtön a könyv bezárása után azt, hogy legszívesebben kezdeném újra elölről, figyelve a nüanszokra, és akár aláhúzogatva azokat a mondatokat vagy bekezdéseket, amelyek nagyon betaláltak. (Például azt a részt, ahol a meccsrejárásról meg a gólörömről van szó.)
A történet két szomszédról szól, akik véletlenül ismerik meg egymást. A fiatalabbik (középkorú) éppen amolyan midlife-crisistől szenved, amiatt idegeskedik, hogy a felesége otthagyott egy kalapot az ágyon, elég vak a körülötte lévő világra, az idősebbik pedig egy betegség miatt elveszítette fiatalkori emlékeit. Az elbeszélő úgy határoz, megpróbálja összeszedni idős barátja emlékeit, felkeresi az ismerőseit, egykori barátait, szeretőit – és ezekből az elbeszélésekből egy nagyon érdekes élet és személyiség rajzolódik ki. Egyrészt ellentmondásosak is ezek az emlékek, sosem tudhatod, ki mennyire mond igazat, mikor akarja az elbeszélő csak megkímélni az öregurat, mikor fordulhatott elő, hogy csak az emlékezet csalja meg egyik vagy másik adatközlőt…
Az öregúr lassacskán leépül, és az elbeszélő élete is összeomlófélben van. Az emlékek – az elbeszélő esetében éppenséggel valaki máshoz kapcsolódó emlékek – viszont néha elég kapaszkodót adhatnak a továbblépéshez. Máskor meg nem.
Szép volt ez a könyv, meg szomorú, meg érdekes. Valahol ezzel is rokon, amennyiben a kérdés az, rekonstruálható-e az emlékekből egy egész élet. (Vagy az, hogy mi más volna az élet, ha nem az emlékek összessége.)

3 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!
Afonso Cruz: Virágok

Egyik nagy bakancslistás utazási célpontom Portugália, azon belül is Faro és környéke, így már éppen ideje volt, hogy olvassak végre egy portugál írótól. Bevallom őszintén, hogy a rendkívül szép borító miatt választottam inkább ezt a könyvet a Kokoshcka babája helyett. A könyv tagolása eléggé sajátos, rengeteg 1-2 oldalas szövegtöredékből áll össze maga a regény, mintha az egyes virágszirmokból szép lassan összeállna egy virág, vagy akár egy egész csokor. A regény középpontjában két szomszéd, az idős betegeskedő Ulme úr és a fiatal, életközepi és házassági válságban szenvedő Kevin és a kettejük szép lassan kibontakozó különös kapcsolata áll. Érdekes, hogy Ulme úrra a megkérdezettek közül szinte mindenki másként emlékszik, mást tart fontosnak elmesélni. A narrátor Kevin kifejezetten ellenszenves volt számomra, a házasságához, a feleségéhez, a gyerekéhez és úgy az egész életéhez való viszonya nagyon önző, felelőtlen, elvárásokkal teli. A történet során azért valamilyen mértékű jellemfejlődésen megy keresztül és kezd kirajzolódni előtte egy ténylegesen is elérhető jövőkép. Ulme úr múltjának megismerése révén kezdi más szemmel nézni a saját életét is. Nagyon szép, választékosan megfogalmazott leírások, vissza-visszatérő képek jellemzik a regényt, néhol egy kicsit túlontúl művésziesnek is tűnt nekem. A zene, a tánc, a babonák és az ezoterikus megközelítés és a történelem könyörtelen tényei mindvégig párhuzamosan és harmonikusan jelennek meg. Az én olvasatomban a regény egyik végkövetkeztetése, hogy nem létezhet egyetlen objektív igazság a múltbéli tettek megítélésére vonatkozóan. A másik fő gondolat, hogy mi az, amitől mi igazán saját magunk vagyunk? Mi határoz meg bennünket, a múlt, vagy a jelen, az amit tettünk, vagy amit tenni szerettünk volna? Sajátos hangulatú, elgondolkodtató könyv.


Népszerű idézetek

sophie P>!

– Tudja maga, miért nem vagyunk boldogok? – kérdezte.
– A reménytelenség, a magány, a félelem miatt?
– Nem. A valóság miatt.

25. oldal

2 hozzászólás
Bori_L P>!

Biztos vagyok benne, hogy az életet a rutin öli meg, és nem a halál…

61. oldal

Bori_L P>!

Nem kórházban vagy bábaasszony kezében kezdődik a mi életünk, hanem a történelemben, a többi emberben, a miénket megelőző életek hosszú sorában.

185. oldal, 190. oldal

Chöpp P>!

A hagymakönny egy dolog, a szív könnye pedig valami egész más.

11. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könny
Chöpp P>!

A haláltudat ébreszt föl minket abból a halálból, amelyben élünk, az közli velünk, mit kellett volna megtennünk, mi az, amit elmulasztottunk, a halál egy ébresztőóra, amely ráébreszt minket hibáink elkerülhetetlenségére.

62. oldal

Kapcsolódó szócikkek: halál
Chöpp P>!

Amikor Saint-Exupéry 1944. július 31.-én éjjel eltűnt, akkor egy alentejo-i faluban megszületett Ulme úr. Négy napra rá anyakönyvezték az Anyakönyvi Hivatalban, ugyanezen a napon a Gestapo behatolt abba a pincébe, ahol Anne Frank bujkált. Nincs semmiféle látszólagos összefüggés ezek között az események között, ám mégis minden jel arra utal, hogy egyik sem lett volna lehetséges a másik nélkül. Nem feladatunk, hogy bármiféle magyarázatot találjunk erre, vagy valamiféle jelentéssel akarjuk felruházni. Egy dolgot viszont fontos tudnunk, egy szőnyegen élünk, és bármilyen messze is legyünk egymástól, egyazon történet részesei vagyunk, ugyanannak a szőnyegnek a különböző egységei, az egyik ember halála a másik születését jelenti, győzelmünk arca egy másik ember veresége. Ulme úr születése pillanatában Saint-Exupéryvel együtt zuhant le a Földközi-tenger térségében, mert a történtünk sosem csak a miénk, hanem olyan hatalmas és átfogó, hogy nem könnyű térképre vetni. Minden tőlünk telhetőt megteszünk. Ellenállunk saját csekélységünknek, amelyre ítéltettünk, a névnek, amellyel azonosítanak bennünket, nevetséges testünknek, ellenállunk az Anyakönyvi Hivatalnak, lárvaállapotunknak, melybe bezártan élünk, mert ennél sokkal nagyobb a kiterjedésünk, sokkal régebbiek és vaskosabbak vagyunk. Színes pillangószárnyaink rothadt selyemgubókban ülnek, szürke szárnyainkat pedig objektív valóságnak, önazonosságnak vagy egyéniségnek hívjuk. Ellenállunk. Nem adjuk meg magunkat.

64. oldal

Kapcsolódó szócikkek: 1944 · Anne Frank · Antoine de Saint-Exupéry
1 hozzászólás
sophie P>!

– Ha elmegyek Bhutánba, és a határőr átengedi, hozok neked egy vagy két Nirvánát.

91. oldal

sophie P>!

Másnap anyámmal ebédeltem egy tengerparti étteremben. Elhozta két barátnőjét is, leültünk egy asztalhoz az ablak mellé. Egyik barátnője százéves matuzsálem. Csontsovány, szódásüveg vastagságú szemüveget hord, és enyhén reszket a feje. Belépett egy huszonegynéhány éves fiú, jól nézett ki, fekete haja szögegyenes volt, az öregasszony pedig bökdösni kezdte anyámat a könyökével, és amikor a fiú elhaladt mellettünk, beszólt neki. szexuális megjegyzése arról szólt, mit tenne vele, ha elkapná az ágyban, anyám erre bosszús arcot vágott, és megjegyezte, hogy erre még csak gondolnia sem szabad a háta miatt.

99. oldal

sophie P>!

– Szégyellem a világot – mondta. – Mi folyik itt?

24. oldal

Chöpp P>!

– Miért, mi van a tükörben?
– Semmi egyéb, mint önmagunk megismerésének némileg nárcisztikus módja.

117. oldal

Kapcsolódó szócikkek: tükör

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

L. J. Wesley: Brooke
Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl
Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Amy Harmon: Arctalan szerelem
J. K. Smith: Káosz a köbön
Rácz-Stefán Tibor: Élni akarok!
Baráth Viktória: Az igazság árnyékában
Colleen Oakley: Karnyújtásnyira
Colleen Hoover: Maybe Someday – Egy nap talán
Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok