Afonzo Cruz nagy bűvész. Mesterien bánik a trükkökkel, elkápráztatja, megbűvöli közönségét, alaposan összekeveri a kártyákat, hogy a végén diadalmasan bizonyítsa be, mennyire profi módon olvas gondolatainkban, sőt érzéseinkben, és mennyire el tud bizonytalanítani kényelmes és otthonos kis valóságunkat és ennek érzékelését, értelmezését illetően. És mi persze belemegyünk ebbe a játékba, hagyjuk magunkat elvarázsolni ettől a humoros-szatirikus, kissé parodisztikus produkciótól, csillogó szemmel várjuk az újabb és újabb bravúrokat. Az egész regény egy bizarr és szürreális játék, amely, mint minden igazán jó bűvészmutatvány, összemossa a valóságot és a fikciót, olyan nézőponto(ka)t villant fel, amelyekből minden másnak látszik, mint eddig, amely elgondolkodásra, keresésre és kérdezésre késztet. Játék, melyben világok omlanak össze és világok épülnek fel, belső és külső világok, bombák, betűk és szavak világpusztító és világteremtő harca közepette. Maga az élet ez, a legnagyobb bűvésztrükk, platóni ideák végességbe vetettsége, metaforák között való létezés a maga bonyolult átláthatatlanságában, örökös nyomozásban és bizonytalanságban, az összegubancolódott teljességben.
Cruz hihetetlenül sok mindent zsúfol bele ebbe a nem túl terjedelmes regénybe – az illusztrációk, tipográfiai megoldások, fejezetszámozás, egymásra rétegzett látószögek mellett különböző archetípusok, példázatszerű részek, irodalmi utalások vagy épp szappanopera-klisék – ezer és egy apró mozzanat járul hozzá a regény komplexitásának létrehozásához. Néha kissé túlzsúfoltnak is tűnik az összefonódó témák, síkok, dimenziók sokasága, igaz, az elbeszélő úgy tűnik, magabiztosan tartja kezében és bogozza össze úgy a szálakat, hogy az olvasót is megdolgoztatva, kitérők és kanyarok után végül mégis elvezessen a végzet beteljesedéséhez. Persze türelmesnek kell lennünk, hiszen a kerek a legrövidebb út két pont között.
És körbe járjuk Cruz világát a drezdai pusztító bombázástól a szavakkal új világot, kapcsolatokat, életeket teremtő háború utáni világ traumákkal és gyógyulásokkal tele világáig. Néha hemzseg a fejünk a hármaspontoktól, és o-ra görbül a szánk – csodálkozástól, értetlenségtől, fájdalomtól, a sötét semmitől, a világban látható kegyetlen aránytalanságtól és az embert alkotó isteni arányoktól. Remekül felépített, néhol kissé karikatúraszerű karakterek lakják be ezt a teret, akik alakja, kapcsolatrendszere révén eljátszunk az idő, az okozatiság, véletlen és esetlegesség, képzelet és valóság, művészet mint teremtés, nézőpont, kontextusba helyezés kérdésével. Kokoschka babájával, amely bár két regény címét is adja, végül úgy válik mindkettő témájává, ahogy nem is gondoltuk volna.
Teremtés és művészet fonódik össze a regény lapjain, kombinációk villanak fel, melyeknek valamiért jelentőséget tulajdonítunk, és amelyek által kiemeljük egymást, magunkat a kalitkából…
A Kokoschka babája sokszor olvasós. Szükség van rá, hogy újabb és újabb szálakat kibogozzunk benne, hogy utánajárjunk a bűvésztrükknek, ha ugyan ez egyáltalán lehetséges. Hogy megpróbáljunk bekukkantani a kulisszák mögé, hogy szemfényvesztő káprázatát megvizsgáljuk: mi van mögötte? Az-e, amit látni vélünk? Mert néhol bölcs, de néhol sekélyes is, filozofikus, bölcs szentenciáinak már-már coelhós sokasága, a zsánerelemekben és klisékben való tobzódás pedig (a szatirikus szándék ellenére) néha pengeélen való táncolás a giccs határán. Persze lehet, hogy csak én látom így.