Az ​üresség tánca 95% 11 csillagozás

Brüüm, Brüüüüm!

Csupán azért nem vesszük észre, mennyire nem normális, amit csinálunk, mert körülöttünk mindenki ugyanezt csinálja.

Hiszem, hogy létezik egy felsőbb intelligencia, amelyik úgy intézi, hogy átmenjünk mindazon, amin át kell mennünk, hogy végül képesek legyünk levetkőzni a ránk égett jelmezt.

Az Egység azt jelenti, hogy nincs más. Csak ez van. Nem létezik az ott, csupán csak ez. És ez minden.

A boldogságnak van egy rendkívül egyszerű titka. Csupán el kell engedned az adott pillanattal kapcsolatos elvárásaidat. Ha várakozással mész bele a helyzetekbe – akár azt várod tőlük, hogy hozzanak, akár azt, hogy megszüntessenek valamit –, az a végén mindig szenvedést okoz. Elvárásaid a kondicionált elme álmaihoz, képzelgéseihez láncolnak. A probléma gyökere az, hogy amint megjelenik egy elvárás, az adott pillanat, a most történései azonnal a látótereden kívülre kerülnek. Az elengedés szükségessége a legszentebb, legmagasabb rendű késztetéseidre is vonatkozik – beleértve a szeretet késztetését is. Ha bármilyen gyengéden is, de várod a szeretetet, akkor ördögi körbe kerülsz. Mert ha meg is kapod, sosem lesz elég, hiszen a következő pillanatban ismét ott lesz benned az elvárás, hogy szeretetet követeljen. Ám abban a pillanatban, ahogy képessé válsz az elengedésre, rájössz, hogy a szeretet mindig itt van veled és benned. Az elme fél az elengedéstől, hiszen azt hiszi, hogy ha elengedi, amit akar, akkor nem is kaphatja meg – mintha az elvárások bármit is érnének. Az elme azonban téved: a dolgok nem így működnek. Hagyj fel a béke kergetésével, hagyj fel a szeretet kergetésével, és a szíved megtelik velük. Ne akarj mindig jobb emberré válni, és máris jobb ember lettél. Ne akarj megbocsátani, és a megbocsátás magától megtörténik. Állj meg, maradj nyugton. A hirtelen felismerésben szertefoszlik az összes elvárás, amelyet a pillanattal, saját magaddal vagy másokkal szemben felállítsz.

Rájössz, hogy eddigi problémáid kilencvenkilenc százaléka abból adódott, hogy figyelmedet egyetlen irányba fókuszáltad, korlátoztad. Amikor azonban megnyílsz a teljességre, hirtelen minden letisztul.

Nekünk is – akárcsak a fáknak – le kell hullatnunk leveleinket. Annyi a különbség, hogy az ember esetében ezeket a felszíni, elhagyható dolgokat nem leveleknek, hanem eszméknek, fogalmaknak, kötődéseknek és berögződéseknek nevezzük. Hát nem lenne borzalmas, ha a fák a leveleikkel azonosítanák magukat?

Amikor valaki azt mondja neked, „szeretlek”, és erre te úgy érzed, hogy „na, ezek szerint csak vagyok valaki”, az egy illúzió. Nem valós. De ha valaki azt mondja, „gyűlöllek”, és te erre úgy reagálsz, hogy „ó, Istenem, tudtam, hogy engem nem lehet szeretni”, az ugyanúgy nem igaz. Ezek közül egyik gondolatnak sincs egy cseppnyi realitása sem. A burokhoz tartoznak. Amikor valaki azt mondja neked, hogy „szeretlek”, valójában saját magáról beszél, nem pedig rólad. És ugyanez a helyzet akkor is, ha azt mondja, „gyűlöllek”. A világnézet valójában mindig ön-nézet – szó szerint. Ez az érzéki burok az egyes ember elméjén kívül nem létezik.

Az elme tényleg mindent kitalál, csak hogy védje magát a teljes lefegyverzéstől.

Igaz valódra ébredésednek csakis a létezés adhat keretet. Ez azt jelenti, hogy mindig a felismerés szerint kell cselekedned, élned, megnyilvánulnod.