Ady ​Endre összes prózai művei 2 csillagozás

Ady Endre: Ady Endre összes prózai művei Ady Endre: Ady Endre összes prózai művei

Ady ​- főleg kezdő újságíró korában – sok apró-cseprő cikket is publikált, aláírás nélkül; így az Ady-gyanús anonim cikkek közül igen nehéz – tartalmi és stiláris jegyek alapján – kiválasztani az igaziakat. 1955-ben jelent meg az Ady Összes Prózai Művei gyűjtemény 1. és 2. kötete, amelyben Földessy Gyula – akinek oly sokat köszönhet az Ady-kutatás – a költő 1897–1902 között megjelent tanulmányait és cikkeit gyűjtötte össze (a széppróza, tehát a novellák nem tartoznak ennek a kiadványnak az anyagába). A két kötetet éles bírálatok érték: egyrészt hiányosak, másrészt viszont nem hiteles anyagot is közölnek. Földessy halála után az új szerkesztőbizottság – alapos gyűjtőmunka és az azonosítási kritériumok részletesebb kidolgozása után – csak 1964-ben folytatta a sorozatot, a 3. kötet közzétételével; 1982-ben jelent meg a sorozatot lezáró, Ady utolsó éveinek termését bemutató 11. kötet.
Ezután került sor az immár elavult Földessy-féle kötetek által átfogott időszak anyagának új… (tovább)

>!
Book and Walk, Budapest, 2012
4466 oldal · ISBN: 9789633780145
>!
Arcanum Adatbázis, 1999
2584 oldal
>!
Akadémiai, Budapest, 1955
484 oldal

Enciklopédia 7


Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 4


Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

112. A SAJTÓ ÉS A PARLAMENT

Az újságírók nagy dolgot csinálnak abból, hogy ők lakomáztak s tósztoztak először az új parlamenti palotában. Cicerós cikkek méltatják ez esemény nagy jelentőségét s mi nagyon szégyelljük magunkat. Micsoda kicsinyesség, micsoda önlenézés, micsoda vakság ez! Bizonyisten Balkán ország vagyunk. Vagy az elfogyasztott Törley-pezsgők mámora voltaképpen ez a nagy öröm? Mert lássuk csak. A magyar parlament új palotát kapott. Rettenetesen drágát és kétesen monumentálisat. És ebbe a drága, elfuserált palotába éppen az a parlament került, melynél jelentéktelenebb, önzőbb és alacsonyabb nívójú nem viselte a nép képét. Nem mondunk egyebet: ebbe az új palotába a sajtó embereinek kellett legelőbb belépniök s az ő szavaiknak kellett innen először elhangozniok.

…Nagyon komikus volna, ha mi vállalkoznánk korszakos súlyú igazságok első kiderítésére. Csak sajnosan elterjedt s lelkekbe rögződött vélekedést regisztrálunk. A magyar parlamentarizmust elnyelte az osztályönzés és a korlátoltság. A magyar parlamentarizmus majdnem nulla. Egy kicsi kis múltja, siralmas jelene után a jövendője nem ígér semmit. Az új palotában megindult már a kisded politikai játék, mely még e kiskorú országnál is nagyon kisdedi. Csak azt nem tudjuk, ha vajon züllhet-e még tovább, süllyedhet-e még lejjebb a magyar parlament?

Ahol a parlamentarizmus haldoklik, egyébként csak valamennyire is egészséges viszonyok között: a sajtó lép elő. Ez egyszerű szociológiai törvény.

A parlamentarizmus a modern nemzeti társadalom levegője. Levegő nélkül a társadalom nem élhet. Valamennyire egészséges viszonyok között hát ma a magyar sajtónak kellene lennie a társadalom éltető és munkáló levegőjének.

Egy bizonyos még: a magyar sajtó egészségesebb, jobb és hasznosabb a magyar parlamentnél. De milyen szomorú ez a reláció! Milyen keveset jelent ez a dicséret! A magyar sajtót is megmételyezte a magyar parlament, a politika. A magyar közélet egy betegsége sem kerülhette el természetesen a sajtót. A sajtó nem olyan beteg, mint a parlament, de nagyon beteg azért. Nagyon beteg…

Aggodalommal s fájdalommal kérdezzük, vajon gyógyítható-e ez a betegség? Ha a sajtó is a parlament sorsára jutna, ez azt jelentené, hogy a magyar társadalom megmenthetetlen. Elvész, mert megmérgezte a levegőt, melyben élhetne, élnie kellene!…

Ma még több jussa van a magyar parlamentben a sajtónak, mint a népképviselőknek csúfolt vakok gyülekezetének. De milyen gyötrelmes karakterisztikonja a reménytelenségnek, fájdalmas szimp[to]mája a betegségnek, hogy a sajtó megdöbben a maga elsőségén s nem érzi nagy missziójának egy csöppjét is? Züllött parlament és züllő sajtó… Milyen lehet ez a társadalom! Mi következhet ez után?…

A szőke Dunába valósággal beépített palotában már javában folyik a zsibvásár. Csaknem megtörtént, hogy a sajtót kirekesztették ebből a palotából. Nagy nehezen korrigálni lehetett ezt a különben szintén igen jellemző tervet. Bárha ez erőt adna a sajtónak missziója belátására, hogy korrigálja meg még azt, ami kevés megkorrigálható!…

Nagyváradi Napló 1902. október 10.

7 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

…az Isten csak egyet teremtett a magyarság javára, a zsidót.

Goga Oktávián vádjai

Kapcsolódó szócikkek: Isten
22 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

Kosztolányi Dezső egy Nyugatra vetett perzsa költő.

Négy fal között (Kosztolányi Dezső verses könyve)

2 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

S ugyanakkor, amikor kész médiuma a legdisztingváltabb zseniknek, formaművész is. Rímeket, sorokat, szó-muzsikákat, strófákat s variációkat szebben nála magyarul nem eszközöltek.

Négy fal között (Kosztolányi Dezső verses könyve)

1 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

Itt hát megint egy pompás kihágás történt a műfajszabályok ellen, íródott egy regény, mely sehogy sem regény. Egy prózaizált és krúdysított, de mégis annyira belső versű Byron-hősköltemény, amilyszerűt úgy akartam volna tavaly egy verses regény kísérletemmel. De ugyane miatt érheti szemrehányás is sok Krúdyt: naplónak nem napló, memoárnak pedig gyáva egy kicsit ez a könyv. Sok megnevezett, polgári nevén fölcsípett élő személye egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra süllyesztik néhol a könyvet. Egyenetlenségei azonban mégsem hibák, de több valószínűtlenséget szomjúhozunk gyakran, pláne, mert Krúdy megígérte azt a sok olyan nem-valószínűséget, amely a művész legmélyebb élet- és magalátása.

Krúdy Gyula könyve - A vörös postakocsi

csillagka P>!

Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!… Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is. Bejöttünk – agg krónikások szerint – hős Álmossal s Árpáddal és társaival. Menjünk vissza Rakovszky Stefi, Lengyel Zoltán, ifj. Móricz Pál s a többi nyomában. De menjünk, míg – lehet…

E dicső, gazdag történelmű úri népségtől lakott ország tegnap szerencsésen elérte a legbalkánibb nívót. Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, mely ez ország keserves parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe. Egy futó percig szeretnék honáruló „nemzetiségi agitátor” lenni, hadd tudnám kellő érzékenységgel felfogni a magyar parlamentben lefolyt skandalumot. Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre.

Parlament kell ennek az országnak? Kancsuka, nem parlament. Azaz dehogy kancsuka. Kisdedóvó, gyermekkert és sok-sok türelem, ha e dicső erényből maradhatott volna valami a huszadik századra.

Vázsonyi Vilmos, az egyetlen magyar népképviselő, akit öntudatos nép választott, nem juthat szóhoz a magyar parlamentben. Nem engedik szóhoz jutni a gyermekek, akik haragusznak, mert kinizsisdi s malomkősdi játékukat megzavarta, a gyermekek, akik, hajh, tizenkilencmilliomod magunk szerencsétlen bőrén kockáznak és malomköveznek.

Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Olyan titkot világított meg, amit jaj de jó lett volna sohasem tudni. Megtudtuk hogy a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák: esküdjenek bár a kétfejű sas karmára, a Széll Kálmán harmatozó pattanására, Kossuth Lajos kalapjára, pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit kell megkarcolni, ott zsibongnak előttünk a maguk siralmasan hasonlatos voltukban.

Kultúr-bestiákat mondott Vázsonyi? A kultúra isteni nevében vétózunk e címadományozás ellen. De a bestiák reputációja érdekében is, mert a bestiák mindig ki merik a fogukat mutatni, nem csak akkor, mikor demokrata képviselővel van dolguk.

Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tört ki. Nem voltam ott, de látom a képet. Középen az agyonhajszolt egyetlen intellektus. Sokat tud, sokra vágyik, merész a hite, elszánt a munkája, nagy a gyűlölete. És – óh szörnyűség – ősei a Jordánon átkeltek. Ez a kis zsidó óriás közöttük. Ezt az óriást fiatalon fölkapta szárnyaira a hír, imádja őt sok ezerek tömege, s tud… Ez, ez a legborzasztóbb! Ez az ember mer tudni közöttük, a tudatlanok között! De meg hogy ez az ember zsidó! Ott áll zavarodottan a középen. Egy harsány szitok hallszik. Lengyel Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kultúr országban evőkészlet tisztító sem lehetne. Meg Leszkay úr, meg Rakovszky úr, meg a többi jólismert idióta. És Vázsonyi egy egyfogatú kocsin futtat el ebből a komédia házból, hova bekerülni idestova erkölcsi halál lesz.

Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. Kinizsi fáj ugye és a malomkő? A keleti nomád lomhasága lázadt fel ugye, hogy semmisítsük meg ezt az embert még a Krimiából velünk hozott eszközökkel, mert tanulni, tudni, s az ő fegyvereivel állni vele szemben nem tudunk. Ugye így van szeretett úri véreim? Mert csak így lehet menteni ezt a világra szóló skandalumot.

Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…

Ady Endre

NN 1902. január 31.

183. Menjünk vissza Ázsiába

Kapcsolódó szócikkek: Lengyel Zoltán · Vázsonyi Vilmos
Frank_Spielmann I>!

S ha Kosztolányi Dezső perzsa lantos volna, okvetlenül a legdúsabb és a legnemesebb kán szólna hozzá így:
– Mindenem a tied, isteni szájú, új Háfiz, parancsolj, mulass, csak énekelj a fülembe halálomig.

Négy fal között (Kosztolányi Dezső verses könyve)

Kapcsolódó szócikkek: Kosztolányi Dezső
Frank_Spielmann I>!

Bántásnak ne vegye se ő, se más: ő olyan költő, akire egyenesen az irodalomnak van szüksége. Emberi dokumentumokat nem kínál ő, mert nem kínálhat. Valami félelmetesen új egyéniségnek gyilkos tolakodásával vagy tiltakozásával sem keseríti ő el a jámbor lelkeket. Ő művész, ő költő, ő író, nem tudom, hogy mindenkivel meg tudom-e magam értetni: ő irodalmi író. Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyűlölni az irodalmat. Szerencse, hogy a társadalmak dinamikája sikeresen dacol világ végéig az olyan zöld, anarchista urak véleményével, amilyen én vagyok. Az irodalom mégis csak irodalom lesz, míg ember és kultúra lesz. És mégis mindig csak annak lesz igaza, aki nem taszítja el magától a kézenfekvőt és hasznosat. Arról azután mi anarchisták magunk között civakodhatunk, hogy szabad-e az életet, mely cselekvést jelent, betűs álmodozásokra elfecsérelni? Én a magam részéről tisztában vagyok vele például, hogy leghaszontalanabb az életemben: az írás. De ha erősebb volnék testben s több pénzem volna, bizony nem is írnék. És bizony mondom, hogy Kosztolányi Napóleon-temperamentum és Vanderbilt-majoreszkó lehetne, ő – tovább is írna.

Négy fal között (Kosztolányi Dezső verses könyve)

1 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

Hadd írjak le még ide valami borzasztóan szubjektív dolgot, mely után haragosaim még bőszebbek lesznek. Kosztolányi Dezsőre alig vagy éppenséggel nem hatottak az Ady-versek. Három-négy év óta a fiatalok, sőt az idősebbek is, megbomoltak egy kicsit az új versektől. Nem vették észre, hogy e versek nem kívánják a magyar irodalom törvényes gazdagítását. Ezek egyszerűen egy valakinek, egy szenvedő embernek, verses s csak szükségből verses, panaszkodása. Ezek után ami csak művészietlen és csúnya van ez egészen egyéni versírásban, mindazt üdvözölhetjük egy sereg költő verseiben. Ha szomorú és megokosodott nem volnék, büszkélkednék e sikerrel, de így fáj. Kosztolányi szűz maradt e rontó, mérges versektől, legfeljebb itt-ott egy kis nem létező erőnek a fitogtatása, egy-két újra-érzés, hazárdság a szóban, sejtet valami gyönge reminiszcenciát. Megírhatom ezt róla bátran, mert becsületes reverenciával vallom be, hogy költőnek legkülönb az újonnan jelentkezettek között. Annyira költő, hogy mindenkihez beszél s ő róla nem kicsinylés, ha vizionáljuk, amikor egynémely versét az iskolában is tanítják.

Négy fal között (Kosztolányi Dezső verses könyve)

1 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de briliáns lelki-röntgene a fiatalság nevezetű betegség egyik legékesebb stádiumának.

Krúdy Gyula könyve - A vörös postakocsi (Nyugat, 1913)


Hasonló könyvek címkék alapján

Babits Mihály: Levelek Iris koszorújából
Móricz Zsigmond: Árvácska
Kosztolányi Dezső: Alakok
Kosztolányi Dezső: Bölcsőtől a koporsóig
Kosztolányi Dezső: Gyémántgöröngyök
Vargha Kálmán: Álom, szecesszió, valóság
Cholnoky Viktor: Az Alerion-madár vére
Kádár Erzsébet: Ritka Madár
Krúdy Gyula: Nyugat
Krúdy Gyula: Pesti levelek