Értékelések 66

walkingRead>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Az idő gyermekei érdekes regény, ami kellően fenn tudja tartani az olvasó figyelmét a dramaturgiával, tömény atmoszférájával.
A Pókfényben nem éreztem, hogy lenne írói koncepció, a történések szerepjáték-sandbox-szerűen alakulnak, ami inkább egy lapozgatós könyv világát idézi, a lehető legegyszerűbb szereplőkkel; illetve nagyon gyengének éreztem a regény önreflexívitását, iróniáját, humorát. A regény elejét még izgalmasnak is tartottam, mert tényleg egy az egyben Az utolsó egyszarvú átváltozás-jelenete torzul, még a párbeszédek is hasonlóak. spoiler. Innentől kezdve viszont semmi egyediséget és ironikus csavart nem vettem észre. A rosszak ugyanúgy hullnak, a szereplők ugyanúgy feltámadnak, a jók ugyanúgy győznek, mint bármilyen fantasy regényben. Sokkal viccesebb lett volna, ha Nth a tőrös-próbán átáll a Sötétekhez – kifejezetten rossz dramaturgiának éreztem, hogy az író egyedül Nth emberré-fejlődését próbálta építeni, de a végén az addig megszerzett tudások valahogy kiestek a fejéből és simán megölte (csak parancsra) a két védtelen vészlovagot – szerintem az a jelenet inkább gáz volt, mint tragikomikus. Aztán, meglepőbb lett volna, ha Lief halva marad (teljesen felesleges volt utána a szerepe, ráadásul úgy, hogy Dion erővesztesége se hozott magával semmilyen különösebb dramaturgiai fordulatot); vagy érdekesebb lett volna, ha Nagyúr a monológ után nem pusztul el olyan kiszámíthatóan. Ez az önreflexív stílus egyébként az All Systems Red-et jutatta eszembe, de ott jobban volt kezelve az összes problematika. A szereplők itt nemcsak papírmasék voltak, hanem sérült felnőttek, és sajnáltam, hogy az író nem foglalkozik többet velük, mivel, véleményem szerint, pont az lett volna a lényege ennek az önreflexivitásnak, hogy ezek az egydimenziós ösztön-karakterek erőteljesebben legyenek bemutatva, új perspektívákkal. Egyedül Penthosnak volt kitalálva egy aranyos jelenet, ahol kapott egy kis plusz dimenziót, de a többi karakter végig ugyanabban a szerepben szenvedett. Cyrene-Nth-izé utáni konfliktus is értelmezhetetlen a számomra: nincs lefolyása a történésnek, mindenki értetlenkedik (Cyrene is), tök felesleges fejezet volt, mert nem volt vicces, nem volt komoly, nem volt semmi; utána meg főleg. Mindezekkel együtt nagyon hosszú is a könyv, rengeteg felesleges mondattal; maximum 150 oldal volt ebben a történetben.

Hirdetés
A_S1M0N P>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Közhely, közhely hátán, de ezt tudja az író, 1-2 szereplő, no meg az olvasó is hamar rájön, majd arra is, hogy azért vannak itt komoly csavarok és sokkal többről van szó, mint összedobott, nos… közhelyekről!

Minden közhelyes (khm…) fantasyelem visszaköszön, hiszen az alapszituáció (prófécia, megjövendölt hős(ök), csúnya, sötét gonosz, a világ megmentése) és a karakterek (megjövendölt, szent, tisztalelkű hős; hithű, de kissé álszent kardforgató; mestertolvaj; öntelt (habár tényleg erős) varázsló; harcosnő) is százszor látottak, olvasottak, ám itt jön a már említett csavarok sora!
Van itt belső vívódás, viszonzatlan szerelem, ráébredés arra, amilyennek a világ a karaktert látja, szociális elmaradottság, no meg a pók, aki a fő csavar a csavarban. :D

Az alapok tehát semmi újat nem adnak, viszont már az elején megkapjuk azt, ami miatt hamar érdekessé válik az egész történet, spoiler.

A karakterek tehát fejlődőképesek, viccesek (beszólásaik, vagy csak a nem hétköznapi jellemük miatt), az alapsztori viszont már az elejétől kezdve spoiler

Az elején a szereplők nem nagyon fogtak meg spoiler kívül, de hamar megkedveltem a többiek nagy részét is, egyedül spoiler karaktere maradt számomra ugyan annyira egydimenziós, de ilyen is kellett a csapatba.

Összességében tehát nagyon tetszett, remek görbe tükör a zsánernek, karaktereknek, emberségnek, emberiességnek, empátiának, mindezt remek humorral megfűszerezve!

Havadi P>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Adrian Tchaikovsky neve nekem eddig csak a Hadállathoz kötődött, amivel rögtön meg is vett. Kilóra. És az biz' nem kevés. Épp ezért tartottam egy kicsit ettől a könyvtől. Nem akartam komoly elvárásokkal indítani, és esélyt adni a csalódottságnak.
De a kezdés erős volt. Szinte éreztem a finoman szőtt, de roppant erős háló rezdüléseit, valamint a milliónyi apró lény neszeit. A rémületet és a dühöt éppúgy, mint az összetartozás erejét is. Majd egy légies átvezetéssel, a „kiválasztottak” elindultak, hogy teljesítsék küldetésüket, amit természetesen mindenféle kalandok szakítottak meg. Cseppet sem volt unalmas, sőt közben még néha mosolyra húzódott a szám, merthogy humor is akad benne, épp kellő mértékkel.
És hiába találkozhatunk olyan karakterekkel, mint a mágus, a papnő, a harcos, vagy a tolvaj – akik önmagukban is simán elvihetnének egy történetet, számomra mégis a torz, visszataszító külsejű Nth volt a legszimpatikusabb. A legemberibb pók, akiről valaha írtak. Akármilyen hülyén is hangzik.
A könyv végére érve az első gondolatom az volt, hogy ha egy arra alkalmas csapat megfilmesítené, milyen remek kis fantasy road movie születhetne belőle.