Pókfény 151 csillagozás

Adrian Tchaikovsky: Pókfény

A Fény és a Sötétség örök harcában mindig is egy prófécia segített legyőzni a gonosz seregeit. Egy ilyen jóslat utasításait követve próbálja hősök egy kis csapata megszabadítani a világot Darveziantól, a Sötét Úrtól. Hosszú, kalandos útjukon szembe kell nézniük szörnyekkel, óriási pókokkal, véráldozatra szomjazó őrült szektákkal, és saját gyengeségeikkel. A pókok erdejéből a Szent Városon keresztül a gonosz tornyáig szokatlan vezetőt követnek: egy óriáspókot, amit a csapat mágusa kényszerűségből emberré változtatott.
Legalábbis… nagyjából.

Adrian Tchaikovsky, Az idő gyermekei és a Hadállat szerzője ebben az első látásra klasszikus alapokra épülő, mégis modern, sötét humorral átszőtt fantasy regényében ugyanazokat a témákat dolgozza fel merőben más fényben, mint amelyekért a magyar olvasók is annyira megkedvelték. Emberség és emberiesség, empátia és gyűlölet, felelősség és álnokság – minderre egy nem ember szereplő látószögén át tart görbe tükröt.

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Fumax, Budapest, 2019
486 oldal · ISBN: 9789634701576 · Fordította: Habony Gábor
>!
Fumax, Budapest, 2019
312 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700715 · Fordította: Habony Gábor

Kedvencelte 13

Most olvassa 7

Várólistára tette 112

Kívánságlistára tette 135

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Ez a könyv az egyik remek példája annak, hogy egy intelligens író hogyan képes a geek-faktorra és a humorra úgy ráépíteni egy teljes regényt, hogy annak komoly mondanivalója legyen, és ne a nosztalgiabiciklire akarja felültetni az olvasóját*. Mert ez a könyv a sablonos felütés ellenére számos erkölcsi és etikai kérdést szegez gyakran humorosan, mégis kényelmetlenül a szereplőknek (és nyilván az olvasónak is), ami miatt bármilyen könnyen olvasható is a sztori, mégis kellően elgondolkoztató lesz a mondanivalója.

Tchaikovsky ugyanis fogta magát, és gyökeresen más megvilágításba helyezte a azokat a legordasabb fantasy kliséket és közhelyeket, amelyeket rutinszerűen és kínosan fantáziátlanul használnak a kisiparos kvalitású szerzők, a regények és szerepjátékok megírása során.
Az írót, mint közismert pókfanatikust nyilván időtlen idők óta zavarhatta, hogy A Gyűrűk Urában és számos annak farvizén született műben milyen eredendően gonosznak ábrázolják ezeket a nyolclábúakat, úgyhogy a regény egyik kulcsszereplőjévé egy intelligens spoiler pókot tett meg, amely katalizátorként hat a többi szereplőre is.

A történet pedig, amelybe beleszövi ezt a merőben új figurát egy olyan küldetés jellegű fantasy, aminek a főbb fordulatai már az argonauták idején is elkoptatottaknak számítottak, mégis a fantasyírók előszeretettel használják, mert – lássuk be – nem csupán biztonságos, de tényleg olvasóbarát megoldás is.
A regény kezdetén egy első ránézésére tipikus AD&D kalandozó csapat – egy prófécia által kiválasztott papnő, egy felszentelt lovag, egy pusztító erőknek parancsoló varázsló, egy vadonjáró íjásznő és egy vonakodó, kényszerből velük tartó tolvaj – a jóslatot követve behatol az óriás pókok erdejébe, hogy megszerezzen két dolgot, ami a világot és a fény oldalán álló népeket rettegésbe tartó Sötét Úr legyőzéséhez szükséges. Hosszas harc és alkudozást követően a hősök kicsikarják a pókok öreganyjától a méregfullánkot, amellyel el lehet pusztítani a Darveziant, a jelenlegi Sötét Urat, ám a másik fontos dolog, a pókösvény térképe – mely felfedné azt a rejtekutat, amelyen észrevétlenül meg lehet közelíteni a Sötét Urat – helyett kénytelenek maguk mellé fogadni Nth-t, az egyik óriáspókot, mint kalauzt.
A kaland során nagyon gyorsan kiderül, hogy a kalandozó csapat tagjai messze nem makulátlan hősök, és nem csak amolyan „a mesélő kedvéért kitalálok valami sötét foltot a múltamban, mer' az különben is menő” jelleggel, hanem baromi komoly pszichés defektusokkal küzdenek. A mágus nárcisztikus, megalomán és klinikai szinten szociopata. A lovag nemcsak abuzív megamacho, de süt belőle az idegengyűlölet is. Az íjásznő hisztérikus szintig hajszolva magát birkózik a férfijogú társadalom nemi sztereotípiáival és a saját elfojtott emlékeivel. A papnő a saját kiválasztottsága fölött érzett bizonytalanságát és félelmeit a merev viselkedéssel és önmagát fanatizmusba lovalva próbálja leplezni. A tolvaj az egyetlen, aki bár elég cinikus és nem is túl bátor, mégis képes másokra is odafigyelni.
És erre szükség is van, mivel Nth, mint útitárs nem csak erősen irritálja a többieket, de a legrosszabbat hozza ki belőlük.
A regény során az összes szereplő szembesül a saját legsötétebb oldalával és kétségeivel és spoiler elég radikálisan meg is változnak, de egyikük sem megy végig olyan nehéz úton, mint Nth, aki a rá kimondott varázslat miatt mérhetetlenül idegenné válik a világban és folyamatos önvizsgálatra kényszerül, hogy ki is lett így belőle.

Az elkerülhetetlen végső összecsapás Darveziannal, a Sötét Úrral pedig nem csak véglegesen lezárja a Fény és Sötétség évezredes harcát spoiler, hanem megmutatja, hogy a e két szélsőség között nem a szürke árnyalatai, hanem ezerféle szín is megtalálható.
És ez akkor is fontos üzenet, ha egyesek számára kicsit riasztó lehet, hogy ehhez egy pókot használ fel fénytörő prizmaként.

* Igen, ez a könyv az RPO antitézise. :P

9 hozzászólás
Disznóparéj_HVP IP>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Hölgyeim éééééés uraim! Kérem foglaljanak helyet, és máris kezdődik az évszázad visszavágója! A kék sarokban az emberiség színe-java várja a megmérettetést, a piros sarokban pedig már készül az előző összecsapás bajnoka, Aaaaaadrian Tchaikovskyyyyyy!

Az idő gyermekei című könyve kapcsán az emberiség már cifrán kikapott egyszer ettől a bozontos írójószágtól, ettől a pókölelgető neohippitől. Abban a regényben Tchaikovsky rámutatott, mennyire képtelen az ember változni, mennyire alkalmatlan arra, hogy az általa csoportként hangoztatott értékeket (empátia, türelem, szeretet) egyénként is a magáévá tegye és gyakorolja. Most a feelgood sci-fi császárának frissen megjelent fantasy története újra segít, hogy mélyen magadba nézz és egy egészen kicsit talán jobbá válhass az általa sorozatban bevitt sallerek segítségével.

A történet szerint újabb és újabb emberek állnak be a Sötétség szolgálatába, hogy a gonosz segítségével isteni erőre szert téve ők válhassanak a Sötét Úrrá, akinek szavára a világ négy sarkából összecsődül minden kannibál, szörnyeteg, démon, vészlovag és óriáspók, hogy a Fény erőinek feszüljenek és eltöröljék a világosságot.

A Fény prófétája azonban, az ezer éve élt Armes jóslataiban minden egyes eljövendő Sötét Úrról lejegyezte, hogyan s miként legyőzhető, így (önjelölt) hősök újabb és újabb csapatai emelkedtek fel, hogy legyűrjék az aktuális Sötét Urat és megmentsék a világot.

Nincs ez másként most sem: a Sötét Úr, Darvezian seregei mozgolódnak, és csak egy kis bátor csapat állíthatja meg őt. Dion, a papnő vezeti őket, szívében Fény. Harathes, a paplovag kardja és pajzsa védi őt, míg Cyrene nyilai, a tolvaj Lief tőrei és az elemek mestere, Penthos lángjai törlik el az útjukba álló Sötét lényeket. Kényszerű útitársuk pedig nem más, mint Nth, az óriáspók, akinek a jövendölés szerint nagy szerepe lesz Darvezian megállításában: ő kísérheti át a csapatot a pókösvényen, hogy összecsaphassanak a gonosz félistennel. Ő azonban Sötét lény, és a csapat nem lehet biztos benne, hogy valóban kinek az oldalán áll…

Mit látnak szemeim?! Sárga sarok? Igen, hiszen egy harmadik fél is beszáll a csatába! A FALEKÖK (FAntasy LEgunalmasabb KÖzhelyei) azok, akik ringbe lépnek, és nekiesnek Tchaikovskynak és az emberiségnek! Léptüket koczkacsörgés kíséri, ütéseik 3D6+3 tűzsebzés erővel zúdulnak alá!

Nem kell azonban félteni az írót, Tchaikovsky egyetlen ütéssel kiteríti a Faleköket! Hogy a közepesen sikeres módon „emberré” változtatott pók legjobb (és egyetlen) barátja és sörforrása a csapat legempatikusabb tagja, a tolvaj Lief lesz? Hogy a paladin egy hímsoviniszta, beképzelt és önimádó sejhaj? Hogy a papnő hite a legingatagabb mind közül? Hogy a mágus szociopata és nem érti, min röhögnek a többiek és min nem, viszont reménytelenül szerelmes? Hogy a harcosnőnek elege van belőle, hogy minden pasi le akar feküdni vele, viszont nagyon szívesen lefekszik többükkel is? Hogy a pókember (emberpók? pember? embók?) az egyetlen normális ember a csapatban?

A kötet első kétszáz oldala bitang jó fantasy, és kedélyesen végig lehet röhögni. A kétszázadik oldal körül pedig (mesteri!) kezdenek beérni az író által elültetett gondolatmagok, beütnek az erkölcsi-filozófiai problémák, és a mosoly az ember arcára fagy. Jogos dolog elpusztítani valamit, ami az én elpusztításomra tör, de csak akkor, ha odamegyek hozzá? Megbízhatok-e valamiben (valakiben), ami-aki csak nagyjából olyan, mint én? Lehet-e pusztán amiatt értékem más élőlényekhez képest, mert én ember vagyok, ők meg nem? Mitól a Jó a jó és a Rossz a rossz?

Utóbbit ki is fejteném, de akkor a zöld sarokban beszállnának a spoilerek az értékelésbe, és azt nem akarom. Lényeg a lényeg, hogy valahol itt kapja az emberiség azt a kolosszális jobbegyenest. Kialakul ugyanis a csapattagok hozzáállása Nth-höz, a pókemberhez, ezzel Tchaikovsky többféle igazodási pontot is kínál. Vajon te kíváncsi lennél rá, mint Lief, és a saját, esetlegesen korlátozott eszközeiddel (sör) próbálnád közelíteni magadhoz? Zsigerből undorodnál a másságától, mint a paplovag Harathes? Erkölcsi alapon, dogmák közé bújva tartanád elítélendőnek, mint Dion papnő? Afféle tudományos érdekességként kezelnéd, mint Penthos mágus (aki mondjuk az embereket se tartja sokkal többre)? Esetleg érdeklődésedet kényelmes megvetéssel fednéd le, hogy meg se kelljen próbálnod közeledni, mint Cyrene?

…és ha azt mondod, hogy a tolvaj hozzáállását akarnád gyakorolni, ugyan miért és milyen alapon nem teszed ezt az embertársaiddal? Az utcán miért hajtod le a fejed, ha nem kívánt ismerőssel futsz össze, miért rezzensz össze, ha idegenséggel, mássággal találkozol?

Éééés az emberiség földre került! Meg se próbál felállni! Adrian Tchaikovsky vs. emberiség, kettő nulla!

8 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Nem tartozom közéjük, és nem tartozom közétek. De eléggé közéjük tartozom, hogy ismerjem őket, és eléggé közétek tartozom, hogy ismerjelek titeket.

Már megint megcsinálta. Tchaikovsky, ez a zsánervagány fenegyerek tizenkilencre lapot húzott és vitte a bankot.
A regény elején egy darabig úgy gondoltam, hogy valami zsigerig idegesítő fantasy-karikatúrát, esetleg egy sajátos groteszket olvasok a Pókfényben, vagy az író egyszerűen csak hülyére veszi a hagyományos epikus vonalat, esetleg a tolkieni küldetéses, világot megvédős, Gonoszt legyőző, vagy úgy en bloc a mágikus „kard és boszorkányság” irányzatot.
Végül is egy csoda okos tanmese kerekedik a sorok között, amely csúnya nagy erkölcsi bonyodalmat rajzol meg xenofóbiával, végtelen magányossággal, színtiszta bánattal és egyszerű fekete-fehér érzésekkel. Felmerül a kérdés, hogy mitől ember az ember és miért van az, hogy a Fény mögött is Sötétséget látunk.
Végül pedig meglátjuk azt is, hogy az embernek olyannyira szüksége van az ellenségre, hogy ha hirtelen nincs már kéznél, az olyan kétségbeesésbe hajtja, hogy akár még a lét értelme is megkérdőjeleződik.
Tchaikovsky olyan tökéletesen árnyalja a más, a szörnyeteg, a névvel sem illethető ismeretlen, megmagyarázhatatlan hátterű, félelmetes lény személyiségének alakulását, fejlődését és/vagy torzulását (kinek mi tetszik), hogy a többi szereplő mellette elégséges, ha csak halkan tercel.
…az igazi segélykérő üvöltés úgyis áthallik minden megtévesztően szórakoztató beszéd, kommunikáció, zaj és zörej mögül is.

Tchaikovsky már megint remekművet alkotott, ami szerintem most éppen a regény duplafedelűségében leledzik. Természetesen ajánlom.

Noro >!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Összecsapás a Jó és a Gonosz között! Ismerős? Valószínűleg, hiszen a fantasy legalább egy fél évszázadon keresztül erről szólt elsősorban. Még ha nem is mindig így nevezték a két résztvevő felet, hanem Rendnek és Káosznak, vagy Fénynek és Setétnek, a kétpólusú világba valahogy mindenki beletörődött. De milyen érzés lehet valójában egy ilyen fekete-fehér világban élni, ahol még a kozmosz erői is bizonygatják, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van? Na, erről szól a Pókok Fénye. (A cím egyébként sokkal kevésbé spoileres, mint egy magamfajta sokat látott, minden trükköt érteni vélő olvasó elsőre gondolná. :D)

A regénnyel szemben támasztott egyetlen komoly kifogásomat – tudniillik, hogy ebből sokkal többet is ki lehetett volna hozni egy kalandozós-küldetéses sztorinál – rögtön meg is cáfolnám. spoiler A fantasy történelmében ugyanis mindig is a szerepjátékok éltek vissza a legdurvábban a jó-gonosz tengellyel. A “törvényes jó” jellemű tömeggyilkos lovagok, a gonosz címkét viselő, így következmények nélkül kiirtható szörnyek (akiknek a legyőzése egyenesen jó cselekedet): ezek már régóta egyfajta cinikus tükörképei a tolkieni iskolának. Egyáltalán nem jellemző rájuk viszont az ilyen játékokra az, hogy önmagukba nézzenek. Így egy Tchaikovsky-féle geek számára nagyon is logikus húzás, hogy ezt pótolja, amikor a fantasy kalandozós irányzatára húzza fel a történetet. Nem azért, mert csak a kalandozókban van meg a regényben megjelenített álszentség, hiszen ez a legkevésbé sem igaz. A Fény Egyházáról legalább ennyit lehetne mesélni. De a kalandozó-klisék ráépítenek még egy réteget, ami ironikus módon egy magasröptűbb társadalom-boncolgatós fantasyből talán hiányozna.

A szerző másik tréfája, hogy ezt a mágikus világot legalább annyira SF-írói szemszögből mutatja be, mint a fantasy szerepjátékoséból. Hiszen az, ahogy a pókokat ábrázolja, sokkal közelebb áll a hard SF idegen lényeihez, mint a high fantasy “másképpen emberszerű” teremtményeihez. (A Shadows of the Apt sorozat tele van ízeltlábú/ember figurákkal, amelyek minden ötletességük mellett is egytől egyig a fantasy logikáját követik. A különbség szerintem ég és föld.) A Pókfényben a másféleség olyan zsigeri természetű, hogy még a kétirányú kommunikáció sem mindig tudja áthidalni. Erre jön még persze az is, hogy e megértésre kezdetben nincs is igény a szereplők részéről. Hiszen jó és gonosz között ugyan mit kéne megbeszélni? És minél inkább elkötelezett valaki a Fény ügye mellett, annál erősebben igazolva érzi, hogy gonosz legyen a Gonosszal szemben. A főszereplő kalandozók körében talán nem túl összetett, de annál szélesebb spektrumát láthatjuk e viselkedésnek. Én személy szerint telitalálatnak érzem a papnő figuráját: komolyabb kvalitású fantasy írók ritkán ereszkednek le oda, hogy ezt a kifejezetten D&D-szökevény archetípust górcső alá vegyék, pedig van benne fantázia. Nem könnyű hihetően megformálni egy olyan karaktert, aki teljes mértékben alárendeli magát egy kitalált túlvilági entitás obskurus szabályainak, és talán még nehezebb ezt a (mondjuk ki: fanatikus) karaktert aztán elindítani a botladozó önmegismerés útján.

Röviden: Tchaikovsky megint megcsinálta azt, amit a Hadállatban is – egy rövid, kalandos történetbe ágyazva olyan kérdéseket tett fel, amelyekről sokan nem is vettük észre, hogy mindig is ott rejtőztek a fantasy klisék mélyén.

Oriente>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

A fülszöveg még csak nem is sejteti a regény talán leglényegibb vonását, így elég nehéz érdemben írni róla. Nem szeretném elrontani mások felfedezési élményét, magam is sokáig bizonytalankodtam, hogyan olvassam; próbálok óvatosan fogalmazni.

Mert nagy játékos ez a Tchaikovsky… Viszonylag hamar leesik a tantusz, hogy ez nem egy szabályos epikus fantasy spoiler. Más kérdés, hogy a spoiler bűvészkedés és a stílusjáték spoiler nem vitte volna el a hátán a Pókfényt, ha nem bontakozik ki és érlelődik meg a végére egy amolyan igazi tchaikovskys dilemma, ami határozottan felidézte bennem a szerző korábban olvasott könyveit. Eszerint az ember, mint faj egy önpusztító, önmagába zárt hurok, de teremthet valami olyat, ami túlmutat rajta…

A regény központi problémája, alapmotívuma, vagy nevezzük ahogy tetszik, gondolatiságában kellően fontos és mély, hogy érdemes legyen egy komplett kis történetbe ágyazni, de a sok áthallás és finom humor ellenére valamivel érdekesebb történetet is el tudnék képzelni ennél. Főleg egy ilyen okos írótól.
Nem volt rossz ez a könyvecske, de akkor most kérem szépen vissza a sci-fi író Adrian Tchaikovskyt!

12 hozzászólás
ViraMors P>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Dion a majdnem emberi arcra meredt, valódi megértést keresve belenézett a szeme feketeségébe, de csak a saját tükörképét találta benne.

Persze, persze, elvégre a Sötét Úr gonosz tornya állt előtte, és a véletlen halálesetek még illettek is hozzá.

Nem változtathatod meg az emberi természetet.

Bármennyire is úgy vettem meg a könyvet, és úgy kezdtem bele, hogy ide nekem mindent, amit Adrian Tchaikovsky írt! be kell vallanom, az eleje eléggé szkeptikussá tett. Az első 64 oldalon ugyanis, mint valami bevásárlólistán pipálgattam a klasszikus RPG alapú epic/heroic fantasyk kötelező elemeit: fény vs sötétség, legyőzendő Sötét Úr, prófécia, spoiler, de azért klasszikus összeállítású party (tolvaj, íjász, mágus, papnő, harcos), akik már föl is vették a Kill the Dark Lord című fő küldetést, annak első részleteként spoiler kizsaroltak némi együttműködést a pókokból, gyorsan begyűjtöttek két questitemet, az egyiket némiképp humanoidra formálták, és már mentek is tovább…
Na de, kérlek, Adrian, tudsz te ennél jobbat is, ugye? UGYE?

És akkor nem túlzottan hőseink rákényszerítették a pókalapú létformára Asimov robottörvényeinek helyi változatát.*
NA UGYE!

Ez volt az a pillanat, amikor muszáj volt újraterveznem a viszonyomat a könyvvel, és erősen átszabni a saját nézőpontomat, legalábbis azügyben, hogy mit olvasok.
Remélem, eddigre mindenki rájött, hogy ez nem egy RPG alapú epic/heroic fantasy regény, hanem annak kifigurázása, mixelve a Tchaikovsky-típusú emberkritiával, és mint ilyen – kevés döccenőtől eltekintve – nálam teljes mértékben betalált, az író pedig bebizonyította, hogy akkora troll, hogy párját ritkítja.
Nth már nem pók, de nem is ember, annyira idegen és szokatlan ebben a világban, hogy akár robot is lehetne, a csipet-csapat akkor sem tudná, mit kezdjen vele. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a megkötésnek hála Nth azt teszi, amit mondanak neki. Nem, nem azt, amire gondolnak, miközben utasítják. Azt, amit mondanak neki. Láttatok már számítógépet…? Na ugye!
Ettől még persze maradunk a fantasy talaján, Nth nem gép, csak éppen valami egészen szokatlan, nem is csoda, hogy amíg a banda spoiler végigzergel a küldetésen, gyakorlatilag folyamatos konfliktusforrássá válik. Már eleve az problémás, hogy egyáltalán minek kezeljék vagy nevezzék: Az? Ő? Ember? Pók? Szörny? Emberpók? Pókember?** Karakterenként eltérő a hozzá való (v)iszony, mint ahogy egész eltérő módon és ütemben változik a hozzállásuk is, miközben maga Nth, amolyan ma született felnőttként ismerkedik a világgal emberszerű szemmel. Ezeket a részeket és folyamatokat nagyon szerettem, egyes karakterek határozottan megkedveltem (másoknak meg lebontottam volna az arcát), ugyanakkor a csipet-csapattal, mint csapattal erősen hadilábon álltam.
Nincs abban semmi szokatlan, ha ez fantasy-s csapat tele van problémás karakterekkel, és nehezen vergődnek zöld ágra egymással, de van egy szint, amin túl ez már túlzás, és ezt itt sikerült megugrani. Nem beszélve a magas szintű bizalmatlanságról, és nem, nem arra gondolok, hogy egymásban, hanem arra, hogy rendszeresen nem bíznak egymás képességeiben. spoiler

És akkor eljutottunk a végére… A végére, ami engem csak megerősített a fent említett kifigurázós elképzelésemben. Tchaikovsky egy megveszekedett troll, másképp nem lehet. Nekem bejött az ötlet, a megvalósítást viszont kissé túltoltnak éreztem, spoiler

*https://moly.hu/idezetek/1106921 vö: https://moly.hu/idezetek/62180
**Hálás köszönet a fordításnak, amiért ezt nem sütötte el.

NewL P>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Így a második könyve alapján az író felkerült a kedvencek listájára.
A történet egy paródiaként indult számomra. Hiszen minden megvan benne, ami egy klasszikus kalandozós fantasy -ba kell, de egy jó adag humorral, ami érdekes tükröt tart a zsáner klisék elé. Egy csapat, ami akár egy RPG -ből lépett volna elő. Egy küldetés. A jó és a rossz harca. Aztán jön egy csavar és elkezdjük megismerni a csapatot. A papnőt, a mágust, a harcost, a tolvajt és a harcosnőt. És (dobpergés) ne felejtsük ki a számomra legérdekesebb karaktert: Nth-t (szerintem a fordító zseniális munkát végzett, és a név egyenesen tökéletes).
Nem akarom el spoilerezni, mert érdemes elolvasni, hiszen ahogy a történet halad előre úgy változott a hozzáállásom. Mert ami egy szokványos kalandozós történetnek indult, átvált egy olyan történetté, ami megkérdőjelezi az embert, tükröt tart elénk, és hasonlóan, mint az író általam olvasott másik könyvénél, a Adrian Tchaikovsky: Hadállat -nál, megint nem az ember kerül ki dicsőségfénytől övezve. Még tudnék ömlengeni a könyvről, mert nekem sokat adott (főleg elgondozkodni valót), de csak annyit mondok olvassátok.
PS: a könyvben található áthallások a klasszikus epikus fantasy -ra pedig zseniálisak (mondjuk ismerni kell hozzá a könyveket amikre utal).

2 hozzászólás
pat P>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Nem vagyok ugyan teljesen biztos benne, de valószínűsítem, hogy Adrian Tchaikovsky a legnagyobb élő humanista jelenleg* – csak ezt rendkívül jól titkolja.
Egyrészt azzal, hogy az emberiség összes apróbb-nagyobb diszfunkcióját, nehézségét, gyengeségét és gyarlóságát kiválóan ismeri, és leírni sem rest. Enyhíti ezt ugyan némi öniróniával és humorral időnként, de attól még ott van a lapokon az emberi nem esendő mivoltának teljes anatómiája.
Másrészt azzal, hogy a Fontosabb Humanista Értékeket rendre az emberiség ellenpontjaiként szereplő, nem-egészen emberi létformákhoz rendeli, így mutatva még hangsúlyosabban a mi kis gyarlóságainkra – legalábbis a spoiler .
Ebben a könyvben meg még van egy harmadik vonulata is a humanizmusnak, jelesül a mindenkori vallásos rendszerek generálta, szófogadó gyermeki létállapot és a felnőttkorába lépett emberiség önrendelkezésének és saját maga feletti felelősségvállalásának megjelenítése.

Szóval azért szerintem látszik, hogy a kritikus és realista gondolkodás érző szívet és alapvetően szeretetteljes, pozitív emberképet takar. Legalábbis, ami a bennünk rejlő potenciált illeti.
És ha ezek a plusz morfondok nem kötötték volna le az elmémet olvasás közben, én ezt a szimbolikus-szatirikus hősfantasy-parafrázist bizony untam volna; minden humorosságával és szellemességével együtt is.

*Mióta szegény Sir Terry nincs már köztünk.

3 hozzászólás
zamil>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Érdekes egy történet lett, ahol nagyon éreztem, hogy az író a fantasy közeget, mint háttér használja fel a mondanivalójához. Ezzel nincs is baj, végül is jól sikerült, bár így olyan kalandmodul hangulata lett (bár gyanítom ez volt a cél is).
A karakterek és azok fejlődése nagyon jól felépített, sikerült az írónak átadni, szemléltetni a viszolygásból, az elfogadásig, sőt a megkedvelésik tartó folyamatot, ami talán a könyv lényegei is egyben. Mondjuk lehetett volna a háttér történet, jobban kidolgozott és, akkor jobban bele is tudtam volna élni magam, valahogy túl gyors volt, hiányoztak a leírások, a lassabb részek, túlságos érződött, hogy nem ez a fontos, és emiatt az összkép hagyott nálam hiányérzetet.
Ami még tetszett a fő gonosz karaktere és a monológja, az zseniális, viszont a legyőzése már gyengusz volt.
Az biztos, hogy az író felkeltette a figyelmem és lassan le kell vennem a polcról a következő könyvét, hogy megtaláljuk a közös történetünk.

TiaManta>!
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Megfordult már jó párszor a fejemben, hogy miért is van egy-két élőlény szimplán gonosznak, meg borzalmasnak beállítva sok regényben. Általában az ilyesmik nem is szokták elnyerni a maradéktalan tetszésemet. No, kivétel mindig van. Hiszen nekik is természetük van, más mint a miénk de nagyon is van, és pont ez a lényeg. Vegyük a legkézenfekvőbb példát eme izmos borítóval párhuzamban. Gyűrűk ura, Pókok. Mindig nagy, csúnya, sötét stb lények, ami kézenfekvő választás. Azzal is igazolható, hogy legtöbbünk viszolyog tőlük, vagy csak szimplán nem szereti őket. Én csak akkor ha nagy, szőrös, mérges és rám mászik. Távol tőlem nyugodtan éljenek boldogan.
Nem hittem volna, hogy egy pókot vagy ahhoz hasonlót kedvelek meg elsőként, főleg a többi szereplő ellenében. Na persze ha egy érdekes látószöget kapunk általa akkor már teljesen más a fekvése a dolognak. Arra nagyon vevő vagyok. Tchaikovsky bizonyította a Hadállattal hogy a különlegesebb nézőpontok mestere. Ennek a regénynek is ez a legfőbb alapja. Ettől jó. Pluszban meg pár kifordított fantasy toposzból.
Bár nem alkot teljesen újat, meg forradalmit, bőven elviszik a hátán az említett dolgok a művet. Meg maga az író stílusa. Ezekkel együtt egy kalandos utat kapunk, aminek a végére oda fért volna pár oldal plusz. Tényleg nem sok, csak pár kiegészítés.

Ui: Bármilyen Adrian Tchaikovsky művet megveszek, elolvasok. Szóval várom a többit.


Népszerű idézetek

Fumax KU>!

– Egyértelmű prófécia nem létezik – mutatott rá Penthos. – És nem hallottam még róla, hogy a pókok tehetséges térképészek lennének. – Ez egészen érdekes gondolatnak tűnt. Akár még lehettek is. Utánanézett már ennek bárki is? Talán ha az egyik ilyen bestiát egy éven keresztül csak térképekkel és térképészekkel etetném…?

Fumax KU>!

– Olyan, mint egy fostos barlang – foglalta össze Lief a véleményét tömören. – Ráadásul bűzlik a mágiától.
Penthos kérdőn felívelt szemöldökkel pillantott rá.
– Mióta vagy te érzékeny a mágiára?
– Lebegő világítás, és az a fickó ott, a sarokban egy csillogó jégkoronát visel, arról nem is szólva, hogy a haverjának papagájfeje van. Nem hinném, hogy Csiribiri fő-főmágusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki itt megérezze a mágia kifinomult illatát.

gesztenye63 P>!

Nem akarom ezt. Nem akarok ember lenni. Emlékszem még, milyen volt közétek tartozni, és akkor az életnek még volt értelme. De nem tudom megváltoztatni ami most vagyok. Félig igazatok van. Nem tartozom közéjük, és nem tartozom közétek. De eléggé közéjük tartozom, hogy ismerjem őket, és eléggé közétek tartozom, hogy ismerjelek titeket.

Fumax KU>!

– Penthos! Van egy szavad valamire, amit elborítanak a pókok? – kérdezte Lief a papnő lábánál guggolva, lándzsáját közel tartva magához, mintha undorodott volna tőle, hogy még jobban összemocskolja pókvérrel. A feketés anyag már foltokban borította sötét bőrruháját, és a két csupasz alkarját is, mert helyenként rákényszerült, hogy a tőreit használja.
– Lehet araknidás. – Penthos talárjának egy része parázslott a saját lángjaitól, de úgy tűnt, a férfit ez egyáltalán nem zavarta. A mágiája kétségtelenül megjavítja majd minden felszerelését, miután végeztek. Kis, acélszürke szemével folyamatosan a tömeget fürkészte körülöttük. Arcára kiült az az őrült kis vigyor, ami mindig bajt jelentett. Ezúttal legalább mind ugyanannak a bajnak mentek elébe.
– Hát, akkor szerintem még nem jártunk ennél araknidásabb helyen – jegyezte meg Lief. – Nézzétek ezeket a fattyakat! Ezrével lehetnek.

TiaManta>!

Egy szerzetes megpróbálta elállni az útját az oltár felé, ám a nő könyökpróbának vetette alá a fickó orrát, amit e szerv nem viselt túl jól.

141. oldal

5 hozzászólás
Disznóparéj_HVP IP>!

Rávehettem volna egy rablóvezért, hogy gonosztetteket hajtson végre a nevemben, vagy mondjuk akár egy orgyilkost is. Erre van egy gyáva fogadósom a világ legszarabb fogadójában.

153. oldal, 6. Régimódi vendégszeretet

TiaManta>!

A mögötte álló szerzetes egy vesére mért ütéssel próbálta rávenni, hogy maradjon ki az ökumenikus ügyekből,…

132. oldal

ViraMors P>!

– Nézd, nem fogom odatartani a vállam, hogy egy olyan ember sírja ki magát rajta, aki falvakat éget fel. Inkább igyál!

Deidra_Nicthea IP>!

Mindent egybevetve Penthos egyfajta mélypontra jutott: elkeserítette, hogy a szokásos megoldása – lángra lobbantani dolgokat – úgy tűnt, csak rontott mindenen.

71. oldal

3 hozzászólás
Deidra_Nicthea IP>!

Összesen hat ghant sürgölődött a konyhában, az egyikük nagyon-nagyon gonoszul söprögetett.

258. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
Brent Weeks: Túl az árnyakon
Czékmási Csaba: A Tűzgyermek és a szellem
Patrick Rothfuss: A szél neve
Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
J. R. R. Tolkien: Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről
J. R. R. Tolkien: A Gyűrű keresése
J. R. R. Tolkien: A hobbit
J. R. R. Tolkien: A babó
Margaret Weis – Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai