Children ​of Time (Children of Time 1.) 90% 21 csillagozás

Az utóbbi két évből ez a könyv volt az egyetlen űropera, amely nemzetközi értékű díjat tudott besöpörni (Ann Leckie könyveit szándékosan nem számítom valódi űroperának). A leírhatatlan nevű Tchaikovsky mester talán most lendületet ad a kissé elhanyagolt alzsánernek, ez a regény ugyanis a klasszikusok és a modernek rajongóinak egyaránt csemege. Az ember nem is hinné, hogy a két faj közti kapcsolatfelvétel témájából még ennyi új ötletet lehet kihozni.

A beszédes nevű Brin 2 állomáson terraformálással foglalkoznak. De nem egyszerűen csak azért, hogy az emberiség beköltözhessen, és egy újabb bolygót is lelakhasson, hanem azért, hogy a nanotechnológia révén felgyorsított evolúció létrehozzon egy testvérfajt, egy értelmessé emelt állatfajtát. Ámde épp a kísérlet beindítása idején a földlakók úgy döntenek, hogy ideje kipusztítani önmagukat. A magára hagyott evolúciós gépezet pedig olyan útra téved, amelyre a terv kiagyalói nem is gondoltak…
A történet ettől kezdődően évezredeket fog át. Végig követhetjük Portia népének (lásd karc) kifejlődését az ősi ragadozókból, a kultúra és a tudományok kialakulását, és az ösztönökből – vagy épp azok ellenére – kialakuló erkölcsiséget, amely sok dologban különbözik az emberekétől. Ezzel párhuzamosan egy rozzant bárka útját is megismerjük, amelyen az emberiség utolsó túlélői vánszorognak a csillagok között, egy lakható világot keresve. Ahogy az új faj fejlődik, úgy hanyatlanak ők. Tévképzeteik az aranykorról egyszerre megmosolyogtatóak és szánni valóak, és készek újra elkövetni a régi, összeomlott civilizáció minden egyes hibáját.

A könyvben megtalálható a Reynoldsra jellemző, nagyratörő perspektíva, McAuley precíz biológiai tudása és Vinge rendkívül kreatív idegen létformái – azzal a különbséggel, hogy Tchaikovsky szerint az egyes fajok gondolkodása közti szakadékot sokkal nehezebb áthidalni, mint bármely más űropera-szerző könyveiben. Bár az ő idegen lényei a földi génkészletből származtak el, viselkedésük és gondolkodásuk annyira idegen, amennyire egy ízeltlábútól az csak elképzelhető. Emellett újszerű módon dolgoz fel olyan régi toposzokat is, mint például a „teremtővel” való találkozás. (Példaképp egy provokatív gondolat: spoiler) De minden furcsaságuk dacára az olvasó előbb-utóbb elkezd a pókoknak szurkolni.

Végül el kell mondjam, hogy dobtam egy hátast, amikor rájöttem, hogy ezt a könyvet egyformán lehet a szerző fantasy sorozatának (Shadows of the Apt, amely szintén egy „bogaras” történet) antitéziseként vagy ős-mítoszaként is olvasni.

Zseniális ez a könyv, új kedvenc!

Hogy ez milyen varázslatos volt! Teljesen beszippantott, minden oldalát imádtam. Amikor nézpontot váltott, minden egyes alkalommal az volt a gondolatom, hogy „neee, maradjunk még itt”, akár épp emberéknél, akár épp pókéknál jártunk. :) Hihetetlen, hogy egy ekkora időt felölelő sztori (aminek a fele nem is emberekről szól!) tud ennyire intim és személyes és iszonyúan, valódian emberi lenni. A vége meg egyenesen meghatott.
Most épp próbálom minden barátomra rátukmálni, hogy olvassák el és aztán együtt fanolhassunk. :D

Tchaikovsky gondolt egy nagyot, és nekilátott epikus sci-fit írni. Magyarul Vernor Vinge és David Brin regényei, esetleg Reynolds merül fel előképként (Brin és a felemelés meg is van említve).
A történet két szála közül az egyik a generációs hajón zajlik, az ottani emberek konfliktusait ábrázolja egyetlen nézőpontkarakteren keresztül. A másik szál a pókok evolúcióját mutatja be három, illetve négy szereplővel. Az időbeli távolságok nagyok, a nagyobb fejezetek között néha évszázadok telnek el.
A világépítés remekül megy, a pókok evolúciója, kapcsolata a hangyákkal és más rovarokkal érdekes, ahogy az is, amint felfedezik a környező világot. Van itt vallás, felvilágosodás, kapcsolat egy másik értelmes fajjal, zéró összegű játszma feloldási lehetőségei, szóval izgalmak és kaland.
Illetve az épp nincs. Engem mindig meg lehet venni világépítéssel, ez most is megtörtént. Azonban Brin – bármilyen nehéz is ezt elhinni róla – szórakoztató és izgalmas történeteket írt a Felemelési univerzumhoz. Azok mindig egy-egy kritikus pillanatot emeltek ki és mutattak meg. Tchaikovsky könyvének pontosan az a hibája, ami a könyv alapja: a tablószerűség. Az évszázadokon átívelő plotot nehézkesen lehet követni, a szereplők bábokká válnak az író kezében, a motivációk hiteltelenné válnak.
Mindez elsősorban az emberekre igaz. Az egyetlen nézőpontkarakter eleve szegényes lehetőséget kínál a generációs hajó bemutatására, és az se sikerül jól. Az emberek közül senki sem pozitív személy, akivel azonosulni lehet. Ez kiváló írói eszköz, de nem teszi érdekeltté az olvasót az emberi szál követésében. A pókokkal pedig egyszerűen nem lehet azonosulni. Érdekesek, fejlődnek, de nem sikerül személyiséget adni nekik, ami megfogná az olvasót (beleragadna a pókok hálójába! Pun intended), így aztán a pókok társadalmának kibontása és problémamegoldásaik számomra egy star trek-rész izgalmaival bírtak. Ezzel együtt szívesebben olvastam, mint a generációs hajón lévő emberek szenvedését. Ott a nézőpontkaraktert elrabolják kétszer vagy háromszor, mindenki utálja, mégis vele kellene azonosulni. Tchaikovsky próbál magyarázatot adni arra, miért tekintik másodrendű embernek a többiek, és talán ez az írói eszköz arra, hogy megmutassa, mi a sorsa mindazoknak, akik a faj fennmaradásának kényszerű embertelensége közepette igyekeznek emberek maradni, de ez nem menti a tényt, hogy Tchaikovsky mintha nem tudna cselekményt és tisztességesen végiggondolt, mély jellemeket írni.
Összességében: a remek világépítés nem elég a szórakozáshoz, némi jellemábrázolás és mindenek előtt a sci-fi alapját (is) adó kalandregényeknél elengedhetetlen „cselekmény” is szükséges hozzá. Vernor Vinge itt is jó előkép: első ránézésre vaskos és jó sci-fi, amit alaposabban szemügyre véve kiderül, hogy a valódi megoldások helyett fecseg. De a Tűz lobban a mélyben legalább emlékezetes karakterekkel rendelkezik.

Tetszett, jó történet volt. Amúgy is szeretem a pókokat, érdekes volt ez az új nézőpont és a gyorsított evolúció. Leginkább a primitív, hangyák elleni háborús időszak tetszett, aztán elgondolkodtam, hogy nem túl hirtelen-e az űrkorszakig való ugrásuk, amikor még gépeik is alig vannak, de az a helyzet, hogy nálunk se telt el túl sok idő a repülés és a z állítólagos holdra szállás között, alig több, mint amennyi azóta eltelt, úgyh belefért. A sáskarákok civilizációja még legalább ennyire érdekelne, talán a folytatásban arra is bővebben kitérhetünk?
Az emberek utazása viszont rettentő nyomasztó volt, de minden elismerésem a szerző bátorságáért ahogy hullajtja az embereket, mert nagyon átadja a drámai hatást. Ez az előnye, ha valaki nem egy nagy franchise halhataltan hőseiről ír. És tetszettek a zsákutcába futó próbálkozásaik. A végkifejlet az ami elég röpke és talán túlontúl spoiler lett, de megérdemeltek az olvasók hallgatók ennyit.

Nem igazán voltak elképzeléseim a könyvvel kapcsolatban (nem olvastam eddig semmit a szerzőtől), és eleinte semlegesen értékeltem magamban. Nem túl jó, nem túl rossz; bár a folyamatos perspektíva-váltás kibillentett néha (legyen némelyik bármilyen üdítően idegen), ami inkább a fárasztó felé tolta az élményt. Azonban amint haladtam egy kicsit a történettel, azon kaptam magam, hogy azon jár az eszem, hogy olvasnám tovább. Sok érdekes elképzelés szerepel ebben a könyben, ami végül teljesen a pozitív felé terelte a vémenyémem, főleg miután a két cselekményszál összeért. Ez egy jó könyv, és kíváncsivá tett a folytatásra is.

Rengeteg időt ölel fel a történet, és így is végig izgalmas minden aspektusa. Az, ahogy az emberek új lakhelyet próbálnak találni a Föld pusztulása után, és az, ahogy ezzel párhuzamosan egy félresikerült kísérlet eredményeként intelligenssé válnak a pókok, és saját társadalmat alakítanak ki. És amikor a két szál összeért, ott eldobtam az agyam, annyira beindultak az események.
Azt kell mondjam, jó kis adrenalin löket volt most ez, és nagyon jól esett.

Hamiltonhoz képest sajnos faék-egyszerűségű a történet, többre számítottam. Cserébe viszont az angol szöveg sokkal bonyolultabb…