Az ​idő gyermekei (Az idő gyermekei 1.) 92% 709 csillagozás

„Erényeim: monotóniatűrés, terhelhetőség, empátia, magas kooperációs készség.” – áll az összes, szó szerint az ÖSSZES önéletrajzban, amivel munkakeresők házaltak és házalnak az elmúlt 10 évben.

Igaz hát még mindig a Dr. House axióma: mindenki hazudik!

Hihetetlen, hogy mennyire pozitívnak és kívánatosnak tartunk olyan értékeket, amikhez egyébként a mindennapi élet döntései közepette semmi közünk nincs, sőt, menekülünk előlük. Pedig erről szól az összes rajzfilm, amivel már az én generációmnak is masszívan tömték az agyát: egységben az erő, segíts a gyengébbnek, emeld fel a nálad elesettebbeket, mert a végén még kiderül, hogy valami olyat tudnak, amit te nem, és csak velük győzhetsz. A hősök külön-külön elbuknak, de együtt sikerül Power Rangerré változniuk és leverik a gonoszt.

Már az iskolában se ezt tapasztalod: Béla eltakarja Andris elől a dogát, nehogy Andris lebuktassa, hogy puskázott róla, amikor Anna telefonját elveszi a tanerő, egy öblös „Hé, és a Lucának szabad?” kiáltással csökkenti saját vétkét, lám, más is csinálja – és ez még csak a tanóra, a szünetek háborús lövészárkairól szót se szólok. De ekkor talán még mindig elhiszed. Á, most kicsit vagyunk, gyerekek vagyunk, a felnőttek jobbak.

És kikerülsz az első munkahelyedre, ahol azt látod, hogy az emberek egymásra kennek mindent, hogy kirúgnak egy kollégát, mert beteg merészelt lenni és kivette a szabadságát, hogy arra kérnek fel, ne dolgozz olyan jól, mert a többiek bajba kerülnek, hogy ők rosszabbul teljesítenek, hogy azt lesik, a te fizud mennyi, mert állítólag jobban keresel, hiszen mondjuk van autód és rohadj meg érte. Írók hallgatják agyon a többi író tehetségét, mert attól félnek, konkurenciát teremtenek maguknak. Államok rohannak bele fegyverkezési versenyekbe, amiből kiszállni nem lehet, csak tönkremenni. Vallások feszülnek egymásnak azon, hogy kinek nagyobb a pásztorbotja és így kinek van egyedüli joga megmondani azt, amit mindenképp meg kell mondani. Még a mindennapokban is, emberek ugranak egymásnak a neten, a sarki közértben vagy a kricsmiben azon, hogy kinek van igaza egy olyan témában, amiről egyiküknek sincs halovány lila segédfogalma sem. Közhely, hogy az egyes ember normális, de nagy tömegben hülyék vagyunk.

Nem. Önző, egomániás, önmagunkat és a magunkénak tekintett dolgokat féltékenyen védő, durva szörnyek vagyunk külön-külön is és csoportban is.

Pedig ha belegondolsz, az ember, akit az előbb leüvöltöttél az idesanyjába, mert bénázott a parkolásnál és ez tizenhét másodpercedet elvette, amíg állnod kellett mögötte, nos, ha elindulsz felfelé a családfáját, akkor SURPRISE SURPRISE, az egyszer csak a te családfáddá válik, valószínűleg jóval előbb, mint hinnéd. Akkor is, ha az illető gonosz, ördögtől bagzott muszlim, akkor is, ha gonosz, pénzéhes zsidó, ha konok, primitív magyar, ha szőröstalpú román vagy bunkó francia… Mert mindnyájan, akiknek két kezünk, két lábunk, két fülünk, két szemünk, viszonylag nagy agyunk és még sok-sok közös vonásunk van, képzeld el: valamilyen szinten mindnyájan testvérek vagyunk.

Valószínűleg közelebbi testvérek, mint azt elhinni akarod.

Igen, Anna is a testvéred, hiába szakított veled. Gyuri is a testvéred, hiába gúnyolt ki tesiórán. Zoli is a testvéred, hiába született torz testtel a csontbetegsége miatt. Kovács Donhozéarmandó is a testvéred, hiába kér tőled egy szál cigit bicskával.

És fordítva is igaz. Lehet, hogy megcsalt, Anna, de Geri a testvéred, nem kell bosszút állnod rajta. Gyuri, az a szerencsétlen nyomorult ott lehet, hogy lassabban fut mindenkinél, de képzeld, egyszer írsz neki egy emailt, hogy mennyire szeretted a regényt, amit írt és mennyire szégyelled, hogy kigúnyoltad. Zoli, neked sem kell gyűlölnöd azt, aki nem betegen született. Donhoéarmandó, akibe éppen a késedet bököd, annak az embernek a dédmamája a te dédmamád unokatestvére volt.

Testvérek vagyunk, akár tetszik, akár nem. Mindnyájan. A római pápa és Kim Jong Un, a migránsok és a szerelmed, a kedvenc színészed és a szomszéd kisfiú, aki anno hetente egyszer összevert, tudósok és szerelők, munkanélküliek és gazdagok, a rablógyilkos és a máglyán égő „boszorkány”, Jacques de Molay és Szaladin, HVP és Avrana Kern. Testvérek. És ennek a felismerése lenne az első lépés az empátia felé.

De még ez se megy. Nézz magadba, amikor ránézel mondjuk egy részeg, piszkos és agresszív hajléktalanra. Próbáld magadban azt mondani: ő a testvérem.

Automatikusan, ösztönösen fogsz reagálni: „De én nem akarok ilyen testvért!”

És akkor jön egy két milliméteres, csenevész kis pók és leiskoláz mindnyájunkat.

Én ezen a könyvön sírtam, nem egy helyen, mert ez a legdurvább tükör, amit valaha olvastam. Eléd teszi, és mutatja: „Nézd, ez lehetnél.” és már látod is: az emberiség utolsó túlélői hatalmas összefogással, az ősök tudását részben megfejtve egy hatalmas bárkán elhagyják a haldokló Földet. Mekkora eredmény, micsoda összefogás! És akkor Tchaikovsky vigyorogva elfordítja a tükröt, épp csak egy leheletnyit, és mondja: „…és ez vagy.” És barbárok rohangálnak a hajón, a monomániás parancsnok ezrek életét veszi semmibe, csak mert nincs ínyére a halál még százötven évesen se, az élet bárkáján halálhozó páncélosok lövik egymást, és miért? Mert valaki egója nem bírja elviselni, hogy valaki másnak is igaza lehet. Mert valaki nem tűri, hogy ne ő mondja meg, mi a kotta.

Az ősi lemez, amit az első ember óta az összes feltesz a saját lejátszójára. Majd én tudom. Megízleltem a tudás fájának gyümölcsét és én én én én majd tudom.

És amivel kontrasztba állítja a kötet az ember bénaságát, az egy ugrópók, Portia labiata. A mesterségesen felgyorsított evolúció során a póktársadalom végigszáguld az emberi történelem nagy kríziseinek párhuzamán: nagy önvédő háború, pestisjárvány, világháború, maszkulinizmus (vagy minek lehetne nevezni a férfiak egyenjogúsági küzdelmét? :D ), vallási krízisek… És a kérdés az, hogy a szörnyű viszontagságok ugyanolyan atombomba-hajigáló, cinikus, relativista, értékvesztett bandává aljasítják a póktársadalmat, mint ami felé mi, emberek tartunk a valóságban.

Mert amikor az utolsó emberek odaérnek, a pókok már várják őket, hogy berepüljenek a történelem minden értelemben vett legnagyobb pókhálójába…

A jobbnál jobb ötletek csak úgy peregnek az oldalakról, ez a kötet olaj a fantáziád tüzére és fenőkő az elmédnek. Alapos, intelligens, okos és kínosan igaz, hiába szaladgálnak benne farkaskutya méretű, bioszámítógépekké alakított hangyabolyokkal szaladgáló ugrópókok.

A végjátékra pedig nincs szavam. Csak egy ütemes, kőkemény vastaps. Igen, így kell ezt. Nincs didaktikus majdénmegmondom, nincs hatásvadász kacsintgatás Hollywood szent hegye felé. Csak egy végkifejlet, amire nem lehet felkészülni, és ami megtépázza a lelked.

Mert jól tudod, a szíved mélyén tudod, hogy az erényeid nem monotóniatűrés, terhelhetőség, empátia, és magas kooperációs készség. Vagy ha igen, akkor sem szívesen élsz az erényeiddel. (Aki igen, az annyira ritka, hogy valószínűleg nem fogsz ilyet látni, őket hívjuk szenteknek.)

De valahol azt is nagyon jól tudod, milyen lenne a világ, ha igazat mondtál volna az önéletrajzod alján az önfényező szekcióban, és ha mindenki más is igazat mondott volna.
Csodálatos volna. Gyönyörű.

És itt kap rajta mindnyájunkat az univerzum a hazugságon. Merthogy a világunkat mindenné tesszük, csak csodálatossá nem. Felfal minket a szemét, a bolygó szép lassan felforr, megesszük az összes műanyagdarabokkal teli halat és kivágjuk az összes fát, miközben azon versengünk, kinek van hosszabb és keményebb atombombája. Tedd a kezed a szívedre. Ilyen világot építenénk, ha tényleg a testvéreinknek tartanánk a többieket?

A változás te magad légy, olvastam valahol. Valaki nálam okosabb mondta ezt. Hát legyél te a változás. Ebben segíthet ez a könyv – amellett, hogy messzemenőkig kiváló sci-fi, nem csak az agyadat, de a lelkedet is kényezteti, ráadásul elképesztő jól van megírva is.

Nagyon, nagyon jó szívvel ajánlom. És olvasd figyelmesen: a mondanivalót ugyanis ki fogják kérdezni tőlünk. Jobb esetben az utánunk jövő generációk, akiknek átadjuk. Rosszabb esetben maga az univerzum, amikor fejcsóválva a sarkával elmaszálja azt a szemétdombot, aminek uralmáért az utolsó emberek botokkal és kövekkel vívnak meg.

Ha már hálót szőni nem tudnak.

„Amikor az univerzum történetének egyik szelete összeütközik egy másikkal, valóban elérkezik a világvége.
Jönnek az emberek.”

Mintha bizony Adrian Tchaikovsky már a Beagle fedélzetén ott állt volna Darwin mellett, és együtt fordították az óceán sós vizétől cserzett arcukat a metsző szélbe, miközben fű alatt egyre masszívabb kereteket ölt a később már megingathatatlan, egyre több bizonyítékot elősoroló evolúció elmélete.
Számomra pedig a lapok között egyszer csak feltűnt egy általam eddig ismeretlen irodalmi génkészlettel bíró, egyedi képződmény, az „alternatív evolúciós sci-fi”. A szerző száguldó fantáziája, kreativitása igazi elegáns, nagyvonalú irodalmi műremekké „fejlődik” a fejezetek során. Az első oldalakon papírra vetett kezdetleges génkészlet évszázadok, évezredek során folyamatosan alakul, változik, mutálódik, a természetes kiválasztódás és a fajnemesítés, „háziasítás” eszköztárait mind felhasználva hozza el az olvasónak Portiák egyre bonyolultabb, kombinatív logikával, egyre magasabb stratégiai szinteken gondolkodó generációit. Tchaikovsky/Darwin ebben a regényében lenyűgöző intelligenciával, talán egyenesen tanító-ismeretterjesztő szándékkal szórakoztat, és mutatja be a véglényből uralkodó fajjá váló, általa quasi ötletszerűen kiemelt genom, generációkon át ívelő felemelkedését, küzdelmeit, hegemón törekvéseinek dicsőséges győzedelmét.

Mindeközben folyamatosan, egyre keserűbb ízelőt kapunk a teremtés koronájának, az emberiségnek az önpusztító beidegződések, reflexek alakította elkorcsosulásából, lassú, siralmas leépüléséből, morális és biológiai kudarcából.
Az idő gyermekei rendkívül magas színvonalú, tudományos-fantasztikus alkotás, nem csak a zsáner szerelmeseinek ajánlott.

Ps. Bárcsak a Földön ma még regnáló humanoidok különböző csoportosulásai, szövetkezései a helyhatóságok, a Parlamentek, vagy nemzetek közötti tanácsok szintjén egyaránt kaphatnának egy jó kemény dózist Tchaikovsky nanovírusából spoiler!

Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha bárki, aki rábír arra, hogy egy rakás póknak szurkoljak.

Nemrég, tán egy bő hete gondolkodtam el azon, hogy milyen ritkán adok science fiction regényre öt csillagot. Ami ugye azért rém meglepő, mert elméletileg kedvenc műfajom ez nekem, és elég sokat is olvasok.
Szinte meg is ijedtem – tényleg válságban volna a műfaj? De aztán rájöttem, hogy valószínűleg én vagyok szegény sci-fivel ilyen rettenetesen igényes; hát borzasztó nehéz nekem olyat írni, amit igazán, de minden szempontból tökéletesnek érzek. Na jó, majdnem tökéletesnek, de a világépítéstől kezdve aztán az űrhajókon és a tudományos alapvetésen meg a társadalmi mondanivalókon át egészen a karakterekig meg az izgalmas cselekményig, és még a stílusa is jó, és viszonylag eredeti ötletek vannak benne, és minden. Talán tényleg nincs is ilyen könyv, gondoltam szomorkásan.

Aztán hopp, jött ez Az idő gyermekei című féltégla, és (bár az első 100 oldalt talán néha icipicit mintha untam is volna, bocsánat) úgy a felénél nem volt semmi kétség: erre a könyvre vágytam én évek óta, akkora öt csillag lesz, mint egy generációs csillaghajó, és talán még kedvenc is. (Ez egyébként jelen pillanatban is dilemma tárgya még.)
Mert ez a könyv zseniális. Mert hát a pókok és az ő kis barátaik. A társadalmuk, a kultúrájuk, a nyelvük, a vallásuk, a genetikájuk, a gazdaságuk, a politikájuk, a háborúik, a technológiájuk, ahogy mindez összefonódik, és a fejlődésük íve úgy összességében, ahogy az adott alapokra logikusan ráépül minden változás, ahogy és amiben különböznek mondjuk tőlünk… És mindez olyan fantáziával, arányérzékkel és finom eleganciával megírva, én még mindig nem térek magamhoz.
Az emberi szál sem rossz persze, bár lényegesen kevésbé nyűgözött le (nem adnék rá többet 4.5 csillagnál, hah!), no de amikor a két szál összeér! Na, az a kötet körülbelül negyedik, meglehetősen felejthetetlen csúcspontja – no de tényleg, ha valamiért érdemes sci-fit olvasni, hát az ilyen katartikus élmény-, érzés- és gondolat-cunamikért érdemes.

Szerintem olvassátok. Zseniális könyv.

Szeretném megkövetni ezt a könyvet. Rosszkor kezdtem neki, így nagyon lassan haladtam vele, az elején többször félretettem, lassúnak tűnt az egész.
Aztán az utolsó kétharmadában megváltozott a viszonyom hozzá. Kibontakozott a fejlődés, a tapasztalás, a megértés leírásának fontossága. Izgalommal vártam, mi fog történni, és féltettem a könyv apró kis lényeit.
Végül csodálatosan összeértek a szálak. Az emberiség pusztító, kétségbeesett lépésére adott válasz… Olyan lenyűgöző világleírás, és kapcsolati rendszer bontakozott ki, hogy számomra szinte katarzis volt, meghatódtam, annyira szép. Most összezavar, valami belül fáj. Úgy szeretnék ilyen világot.. olyan üres, vacak most minden. Hova jutnánk, hova juthattunk volna már, ha csak egy kicsit másképp gondolkodnánk, de lehet nem véletlenül lettünk ilyenek? Tényleg így kell élnünk?
Ez a könyv felejthetetlen, elgondolkodtató élmény lehet minden sci-fi kedvelő számára. Bizonyíték rá, hogy még mindig születnek nagyszerű írások a műfajban. Olvassátok el, érdemes!

Egy ilyen könyvet könnyű szívvel tudok csillagozni, nem kérdés az instant öt csillag, mert nagyon tetszett. Hirtelen felindulásból elkövetett olvasás volt, és mint ilyen ezekben nem szoktam csalatkozni.
A szakavatott zsánerrajongók már szerintem kielemezték és mindent elmondtak róla, így a részletekbe belemenés talán annyira nem is fontos. De akár egy kezdő sci-fi olvasónak is jó szívvel odaadnám, olyan érdekesen tár elénk az író mindent. Nekem is nehezemre esik olvasni az olyan sci-fi könyveket, ami már túl van magyarázva. Persze lehet az a normális, vagy csak én vagyok kevésbé fogékony erre a stílusra.
A könyvünk több generációt ölel fel, a földünk haldoklik és az egyetlen megoldás egy alternatív bolygó. Főhősünk Holsten a klasszicista nyelvtudó, akinek meghatározó szerepe lesz az újvilág felé tartó úton. Mellé párosul egy erős női szereplő Lain személyében.
Egy nanovírusnak köszönhetően talán nem is ők és a társaik a legmeghatározóbb szereplői a könyvünknek, hanem kicsiny pókok és az ők bámulatos fejlődésük szintén generációkon keresztül.
Olyan emberközeli leírást kapunk róluk, hogy az olvasók 90 %-a biztos keblükre ölelné a jóságos pókokat. Pedig csak pókok, szőrösek és rondák, de valahogy ők vannak beállítva a jobbaknak.
Bár az embereken kívül ugye nincsen gonoszabb faj, úgyhogy a jó pókok máris nyertek.
Tchaikovsky tehát felállította a figuráit, az egyik oldalon az emberek kiknek a jövőjük, és a létük a tét. A másikon pedig rovarok armadája, élükön a pókokkal, hogy mi sül ki ebből?
Szimplán egy zseniális olvasmány annak aki fogékony a műfajra.
Nagyon várom a könyv folytatását, és az író munkásságát is mindenképp követni fogom.

Öt csillag, mi más? :)
Pedig örökölt pókiszonyos vagyok (már apukám is az volt). De amint emberi tulajdonságokkal ruházta fel a kis dögöket az író, én is másképp tekintettem rájuk.
A történetben előrevetített jövő elég szörnyű, de Kern gondolkodása is az. Az embereknek egyáltalán nem való Istent játszani. Az ötlet egyedülálló, az író stílusa lebilincselő. Nekem mind a két szál tetszett, a pókos és az emberes is. Csak a konzervdokit utáltam. Szerencsére a végén a pókok nem hallgattak rá.
Sci-fi kedvelő, pókfóbiás molytársaim, nyugodtan olvassátok. :)

Nos… igen. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Lehetnénk sokkal jobbak, mégis mi vagyunk az örök agresszívek, fajirtásból többszöröst jelest kaphatnánk, hibás döntést hibással tetézünk, és rendszerint még büszkék is vagyunk magunkra… És akkor jönnek Tchaikovsky Portia labiata-i, és jól leiskoláznak minket.
Gyönyörű volt. Őszintén mondom.
Hozzátenném, hogy az ugrópókok sem tökéletesek, csak egy példa a sok közül, hogy kezdetben faji szinten kannibálok voltak, mégis sikerült olyan döntéseket meghozniuk, és olyan irányba fejlődniük, amiről mi, emberek többszörösen példát vehetnénk. Főleg, mert a képlet nem bonyolult, pusztítás helyett ideje építeni.

Voltak pillanataim a regény során, amikor úgy voltam vele, hogy nekem elég lenne, ha csak a pókokat kapnánk, az emberek csak foglalják előlük a helyet a lapokon, de az az igazság, hogy sokkal szebb párhuzamosan látni a bárkahajón a fennmaradásért küzdő, önmagukkal szembekerülő maroknyi ember, és az ösztönlényekből civilizált társadalommá fejlődő ugrópókok történetét. Két egymástól teljes mértékben különböző faj, gyökeresen eltérő gondolkodásmóddal, és világképpel, sokszor mégis szinte teljesen megegyező kihívásokkal és problémákkal. A két történet tökéletes ellenpontja és kiegészítése egymásnak.

Az idő gyermekei tipikusan olyan regény, ami nem ér véget az utolsó oldalon, biztos vagyok benne, hogy még jó ideig velem marad és töprengeni fogok rajta. Érdemes elolvasni, bátran ajánlom mindenkinek. Annak is aki szereti a pókokat, annak is, aki nem.

Amikor befejeztem ezt a könyvet, az járt a fejemben, mennyire mélységesen szomorú, hogy az emberiség milyen erősen próbálja megérteni és elfogadni saját magát, közösséget vállalni fajtársaival, és empátiával fordulni maga és a világ felé. És hogy erre mennyire képtelen.

Az idő gyermekei egy nagyon hosszú tradícióba illeszkedik bele. A sci-fi írók már Wells óta – sőt, talán még régebb óta – keresik a választ, mitől különleges az ember. Különleges-e egyáltalán? A sci-fiben mindig is az idegen volt az, ami tükörként szolgált ahhoz, hogy az írók be próbálják mutatni az emberiséget, és a korábbi állatmesék továbbéléseként a szerzők sokszor állatokat tettek a tudomány segítségével intelligenssé. Dr. Moreau szigete, Szíriusz, A város értelmes kutyái vagy David Brin delfinjei a Csillagdagályból mind rólunk, emberekről beszélnek.

Tchaikovsky ezt a sort folytatja, amikor megalkotja Portia fajtáját, ezeket a szőrös, nyolclábú, az embertől különböző módon gondolkodó lényeket, akik fejlődésük során megannyi külső és belső akadállyal küzdenek meg, közben pedig egyre fejlettebbé és valamilyen módon nemesebbé is válnak. Mellettük ott a Gilgamesh emberisége, aminek szintén számos problémával kell szembenéznie, és bármennyire is hasonló a helyzetük a pókokéhoz, különbözően reagálnak. A könyv az emberek történetében végigvezet minket a gyarlóságokon, a hibákon, azokon a tulajdonságainkon, amik miatt nem vagyunk képesek békében együtt élni, legyen szó nemzetekről, kisebb közösségekről vagy akár családokról. Szembeállítva Portia póknépével, ahogyan sorra próbálják levetkőzni állati mivoltukat és hátrahagyni – akár lemondások, akár kompromisszumok árán – fejlődésüket gátló tulajdonságaikat, ezek a gyarlóságok csak még nyilvánvalóbbak. Míg a pókok – még ha csak egy mesterséges vírus hatására is – képesek előre jutni, képesek jobbá válni, addig az ember mintha a több ezer év és több nemzedéknyi szenvedés után sem tanulta volna meg, hogy talán érdemes lenne változnia.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a könyv az idegennel, a mással ébreszt az olvasóban szimpátiát. Tchaikovsky prózája hamar megszeretteti velünk a pókokat, drukkolunk nekik, ámulva figyeljük, hogyan vezet minket végig a könyv a történetükön. Néha olyan érzés, mintha egy David Attenborough természetfilm részesei lennénk, a narrátor kiszólásai, fordulatai egyszerre erősítik ezt a vonalat és az állatmeséket idéző elbeszélést. De Az idő gyermekei nem mese: precízen felépített science fiction regény, ahol az író remek megoldásokkal alkotja meg a pókok világát, mi pedig hamar beleszerelmesedünk a különböző ötleteibe. Ráadásul ezalatt nem feledkezik el arról, hogy kitérjen megannyi, a mi jelenünk szempontjából fontos kérdésre, mint a környezettel való együtt élés (és annak hiánya), a nemi egyenjogúság, a társadalmi felelősségvállalás, a dogmatizmus, a hierarchiákban rejlő veszélyek és így tovább.

Mindezektől persze még nem lenne letaglózó erejű a könyv. Okos, szellemes, izgalmas és lendületes regény igen, tele remek megoldásokkal és jelenetekkel, de nem rázna meg senkit úgy a vége, mint ahogyan engem. Mert a végjáték, ahol az olvasó meghasonlik, retteg és reménykedik, majd pedig lezárást kap, olyan elemi erővel hat, hogy nehéz kikerülni a hatása alól. Mert itt ér össze minden, itt nyer értelmet minden eddigi történés és gondolat. És itt értjük meg, hogy a Megértés nem csak egy üres szó. A Megértés a legfontosabb dolog, és igen, a legnehezebb. Egyszer belekerültem egy vitába, ami arról szólt, hogy igazából nem lehet tökéletesen megérteni a másikat, lehetetlen, pláne, ha minél különbözőbbek vagyunk egymástól. Nos, ez valóban így van. De szentül hiszem, és ebben Tchaikovsky is rendületlenül hisz, hogy meg kell próbálni. Törekedni kell erre, mert az ellenkezője, az elutasítás, az elzárkózás csak katasztrófával végződhet. És ezért lesz a sci-fi megismerést hirdető zsánerén túlmutatóan is remek könyv Az idő gyermekei, ami remélem, sokakat elgondolkodtat arról, mit is jelent embernek lenni.
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-03-12+…

Portiának – ajánlja a szerző.
Kíváncsi lennék, hogy a való világban ez egy női hozzátartozó, vagy egy terráriumban lapuló házikedvenc.
Esetleg egyik sem. Tchaikovsky talán – Pügmaliónként – önnön teremtményének ajánlja a művet, amit egyébként tökéletesen megértenék.

Szóval számomra ez lenne a sci-fi esszenciája: egy hard SF űropera, egy összetett és lélegzetelállító látomás, klasszikusokat idéző, kimért ütemben elmesélve. Elég merész, hogy elengedje az emberközpontúságot, miközben tudatosan életközpontú és idealista.

A regény szerkezete egy szépen kibontott kettős spirál, ami aztán egy ponton összefonódik: egyik oldalon a Föld romjai közül menekülő, lassan amortizálódó spoiler generációs csillaghajóval, másik oldalon a mikro- és makroszinten is következetesen kidolgozott pókevolúcióval és pókcivilizációval spoiler. A kettő között feszülő íven pedig (vagy nevezhetjük Őrkapszulának is) egymásba hurkolódik a teremtő értelem, a mesterséges intelligencia, az elme megbomlása, majd a végső adaptálódás.
Megjegyzem, az egyetlen (nem túl fajsúlyos) kifogásom a regénnyel szemben szintén a szerkezettel kapcsolatos. A két szál egyenletes váltogatása az egymást követő fejezetekben ugyanis néha felbosszantott: egyes fejezetek annyira rövidek voltak, hogy nem álltam készen az rámerőltetett nézőpontváltásra, és ilyenkor rendszerint le is tettem a könyvet.

Nagyon tetszettek a karakterek, Tchaikovsky ügyesen oldotta meg, hogy mindkét oldalon, így a kevésbé statikus történetben is működjenek. Nagyon tetszett a pókok civilizációs fejlődésének finoman erőteljes és okos gender-olvasata. Legfőképpen pedig az a bravúr tetszett, amivel a szerző elérte, hogy a végső konfliktusban mindkét oldalhoz kötődjek, érzelmileg és intellektuálisan is, és ettől majd belebolonduljak az izgalomba. Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy a nyilvánvaló érdekellentét és a megértés hiánya feloldható lenne, így a befejezés – még ha kissé kurtán is lekerekedett – tényleg katartikus élményt okozott: az utolsó oldalakon kibontakozó, bátor, meglepő, és mégis az egyetlen elfogadható megoldás éppen azért zseniális, mert az (emberi) olvasó igencsak viszolyogna tőle, ha addigra nem kísérte volna szemmel többszáz pókgenerációnyi Portia, Bianca és Fabian életét, és az evolúció alternatív útja nem készítette volna fel az új perspektíva kizárólagos létjogosultságára.

A vizualizálásban @Bori_L karca kísértett segített (https://moly.hu/karcok/1043588), a szőrös kis lábak és a gombfekete szemek mindvégig előttem lebegtek, amíg olvastam. Ez persze megint csak a szerző kivételesen jó karakterépítési képességeit dicséri, hiszen az elemi viszolygásomat elég gyorsan vonzalommá alakította.

Tudtátok, hogy Tchaikovsky épp a folytatáson dolgozik?
Tavaly legalábbis belekezdett, bár maga is belátta, hogy eredetileg önálló kötetnek szánta Az idő gyermekeit spoiler. Én nem bánom, sőt: ezt a történetet igenis lehet folytatni – no persze el is lehet rontani, de azért bizakodom. (Ahogy abban is, hogy ha elkészül, a Fumax majd azt is elhozza nekünk hasonlóan szép és strapabíró keménykötésben.)