47. legjobb sci-fi könyv a molyok értékelése alapján

Az ​idő gyermekei 159 csillagozás

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Ki ​örökli az általunk teremtett új világot?

Az emberi faj maradéka elhagyja a haldokló Földet, és kétségbeesetten kutat új otthon után a csillagok között. Ősei nyomában járva az egykori aranykor legnagyobb kincsére bukkan: egy olyan bolygóra, amelyet annak idején terraformálással tettek alkalmassá az emberi élet fenntartására.

Ám az új édennel valami nincs rendben. Az évezredeken át magára hagyott bolygó élővilága ellenőrizetlenül fejlődött, és ez katasztrofális eredménnyel járt. A bolygó nem várja tárt karokkal az érkezőket, nem érintetlen, és főleg nem lakatlan. Az uralkodó faj az emberiség rémálmává változtatta a menedékül szánt új Földet.

Két civilizáció kerül ütközési pályára, és mindkettő a határait feszegeti. Mindkettőnek meg kell fontolnia, mit tehet meg a túlélése érdekében. Mivel a tét a faj fennmaradása, korántsem mindegy, ki lesz az új Föld birtokosa.

Igazi ötletparádé, a rangos Arthur C. Clarke díj győztese 2016-ban, az utóbbi évek… (tovább)

Eredeti mű: Adrian Tchaikovsky: Children of Time

>!
Fumax, Budapest, 2017
600 oldal · ISBN: 9789634700142 · Fordította: Habony Gábor
>!
Fumax, Budapest, 2017
612 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700074 · Fordította: Habony Gábor

Enciklopédia 2


Kedvencelte 35

Most olvassa 18

Várólistára tette 261

Kívánságlistára tette 229

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
Disznóparéj_HVP IP
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

„Erényeim: monotóniatűrés, terhelhetőség, empátia, magas kooperációs készség.” – áll az összes, szó szerint az ÖSSZES önéletrajzban, amivel munkakeresők házaltak és házalnak az elmúlt 10 évben.

Igaz hát még mindig a Dr. House axióma: mindenki hazudik!

Hihetetlen, hogy mennyire pozitívnak és kívánatosnak tartunk olyan értékeket, amikhez egyébként a mindennapi élet döntései közepette semmi közünk nincs, sőt, menekülünk előlük. Pedig erről szól az összes rajzfilm, amivel már az én generációmnak is masszívan tömték az agyát: egységben az erő, segíts a gyengébbnek, emeld fel a nálad elesettebbeket, mert a végén még kiderül, hogy valami olyat tudnak, amit te nem, és csak velük győzhetsz. A hősök külön-külön elbuknak, de együtt sikerül Power Rangerré változniuk és leverik a gonoszt.

Már az iskolában se ezt tapasztalod: Béla eltakarja Andris elől a dogát, nehogy Andris lebuktassa, hogy puskázott róla, amikor Anna telefonját elveszi a tanerő, egy öblös „Hé, és a Lucának szabad?” kiáltással csökkenti saját vétkét, lám, más is csinálja – és ez még csak a tanóra, a szünetek háborús lövészárkairól szót se szólok. De ekkor talán még mindig elhiszed. Á, most kicsit vagyunk, gyerekek vagyunk, a felnőttek jobbak.

És kikerülsz az első munkahelyedre, ahol azt látod, hogy az emberek egymásra kennek mindent, hogy kirúgnak egy kollégát, mert beteg merészelt lenni és kivette a szabadságát, hogy arra kérnek fel, ne dolgozz olyan jól, mert a többiek bajba kerülnek, hogy ők rosszabbul teljesítenek, hogy azt lesik, a te fizud mennyi, mert állítólag jobban keresel, hiszen mondjuk van autód és rohadj meg érte. Írók hallgatják agyon a többi író tehetségét, mert attól félnek, konkurenciát teremtenek maguknak. Államok rohannak bele fegyverkezési versenyekbe, amiből kiszállni nem lehet, csak tönkremenni. Vallások feszülnek egymásnak azon, hogy kinek nagyobb a pásztorbotja és így kinek van egyedüli joga megmondani azt, amit mindenképp meg kell mondani. Még a mindennapokban is, emberek ugranak egymásnak a neten, a sarki közértben vagy a kricsmiben azon, hogy kinek van igaza egy olyan témában, amiről egyiküknek sincs halovány lila segédfogalma sem. Közhely, hogy az egyes ember normális, de nagy tömegben hülyék vagyunk.

Nem. Önző, egomániás, önmagunkat és a magunkénak tekintett dolgokat féltékenyen védő, durva szörnyek vagyunk külön-külön is és csoportban is.

Pedig ha belegondolsz, az ember, akit az előbb leüvöltöttél az idesanyjába, mert bénázott a parkolásnál és ez tizenhét másodpercedet elvette, amíg állnod kellett mögötte, nos, ha elindulsz felfelé a családfáját, akkor SURPRISE SURPRISE, az egyszer csak a te családfáddá válik, valószínűleg jóval előbb, mint hinnéd. Akkor is, ha az illető gonosz, ördögtől bagzott muszlim, akkor is, ha gonosz, pénzéhes zsidó, ha konok, primitív magyar, ha szőröstalpú román vagy bunkó francia… Mert mindnyájan, akiknek két kezünk, két lábunk, két fülünk, két szemünk, viszonylag nagy agyunk és még sok-sok közös vonásunk van, képzeld el: valamilyen szinten mindnyájan testvérek vagyunk.

Valószínűleg közelebbi testvérek, mint azt elhinni akarod.

Igen, Anna is a testvéred, hiába szakított veled. Gyuri is a testvéred, hiába gúnyolt ki tesiórán. Zoli is a testvéred, hiába született torz testtel a csontbetegsége miatt. Kovács Donhozéarmandó is a testvéred, hiába kér tőled egy szál cigit bicskával.

És fordítva is igaz. Lehet, hogy megcsalt, Anna, de Geri a testvéred, nem kell bosszút állnod rajta. Gyuri, az a szerencsétlen nyomorult ott lehet, hogy lassabban fut mindenkinél, de képzeld, egyszer írsz neki egy emailt, hogy mennyire szeretted a regényt, amit írt és mennyire szégyelled, hogy kigúnyoltad. Zoli, neked sem kell gyűlölnöd azt, aki nem betegen született. Donhoéarmandó, akibe éppen a késedet bököd, annak az embernek a dédmamája a te dédmamád unokatestvére volt.

Testvérek vagyunk, akár tetszik, akár nem. Mindnyájan. A római pápa és Kim Jong Un, a migránsok és a szerelmed, a kedvenc színészed és a szomszéd kisfiú, aki anno hetente egyszer összevert, tudósok és szerelők, munkanélküliek és gazdagok, a rablógyilkos és a máglyán égő „boszorkány”, Jacques de Molay és Szaladin, HVP és Avrana Kern. Testvérek. És ennek a felismerése lenne az első lépés az empátia felé.

De még ez se megy. Nézz magadba, amikor ránézel mondjuk egy részeg, piszkos és agresszív hajléktalanra. Próbáld magadban azt mondani: ő a testvérem.

Automatikusan, ösztönösen fogsz reagálni: „De én nem akarok ilyen testvért!”

És akkor jön egy két milliméteres, csenevész kis pók és leiskoláz mindnyájunkat.

Én ezen a könyvön sírtam, nem egy helyen, mert ez a legdurvább tükör, amit valaha olvastam. Eléd teszi, és mutatja: „Nézd, ez lehetnél.” és már látod is: az emberiség utolsó túlélői hatalmas összefogással, az ősök tudását részben megfejtve egy hatalmas bárkán elhagyják a haldokló Földet. Mekkora eredmény, micsoda összefogás! És akkor Tchaikovsky vigyorogva elfordítja a tükröt, épp csak egy leheletnyit, és mondja: „…és ez vagy.” És barbárok rohangálnak a hajón, a monomániás parancsnok ezrek életét veszi semmibe, csak mert nincs ínyére a halál még százötven évesen se, az élet bárkáján halálhozó páncélosok lövik egymást, és miért? Mert valaki egója nem bírja elviselni, hogy valaki másnak is igaza lehet. Mert valaki nem tűri, hogy ne ő mondja meg, mi a kotta.

Az ősi lemez, amit az első ember óta az összes feltesz a saját lejátszójára. Majd én tudom. Megízleltem a tudás fájának gyümölcsét és én én én én majd tudom.

És amivel kontrasztba állítja a kötet az ember bénaságát, az egy ugrópók, Portia labiata. A mesterségesen felgyorsított evolúció során a póktársadalom végigszáguld az emberi történelem nagy kríziseinek párhuzamán: nagy önvédő háború, pestisjárvány, világháború, maszkulinizmus (vagy minek lehetne nevezni a férfiak egyenjogúsági küzdelmét? :D ), vallási krízisek… És a kérdés az, hogy a szörnyű viszontagságok ugyanolyan atombomba-hajigáló, cinikus, relativista, értékvesztett bandává aljasítják a póktársadalmat, mint ami felé mi, emberek tartunk a valóságban.

Mert amikor az utolsó emberek odaérnek, a pókok már várják őket, hogy berepüljenek a történelem minden értelemben vett legnagyobb pókhálójába…

A jobbnál jobb ötletek csak úgy peregnek az oldalakról, ez a kötet olaj a fantáziád tüzére és fenőkő az elmédnek. Alapos, intelligens, okos és kínosan igaz, hiába szaladgálnak benne farkaskutya méretű, bioszámítógépekké alakított hangyabolyokkal szaladgáló ugrópókok.

A végjátékra pedig nincs szavam. Csak egy ütemes, kőkemény vastaps. Igen, így kell ezt. Nincs didaktikus majdénmegmondom, nincs hatásvadász kacsintgatás Hollywood szent hegye felé. Csak egy végkifejlet, amire nem lehet felkészülni, és ami megtépázza a lelked.

Mert jól tudod, a szíved mélyén tudod, hogy az erényeid nem monotóniatűrés, terhelhetőség, empátia, és magas kooperációs készség. Vagy ha igen, akkor sem szívesen élsz az erényeiddel. (Aki igen, az annyira ritka, hogy valószínűleg nem fogsz ilyet látni, őket hívjuk szenteknek.)

De valahol azt is nagyon jól tudod, milyen lenne a világ, ha igazat mondtál volna az önéletrajzod alján az önfényező szekcióban, és ha mindenki más is igazat mondott volna.
Csodálatos volna. Gyönyörű.

És itt kap rajta mindnyájunkat az univerzum a hazugságon. Merthogy a világunkat mindenné tesszük, csak csodálatossá nem. Felfal minket a szemét, a bolygó szép lassan felforr, megesszük az összes műanyagdarabokkal teli halat és kivágjuk az összes fát, miközben azon versengünk, kinek van hosszabb és keményebb atombombája. Tedd a kezed a szívedre. Ilyen világot építenénk, ha tényleg a testvéreinknek tartanánk a többieket?

A változás te magad légy, olvastam valahol. Valaki nálam okosabb mondta ezt. Hát legyél te a változás. Ebben segíthet ez a könyv – amellett, hogy messzemenőkig kiváló sci-fi, nem csak az agyadat, de a lelkedet is kényezteti, ráadásul elképesztő jól van megírva is.

Nagyon, nagyon jó szívvel ajánlom. És olvasd figyelmesen: a mondanivalót ugyanis ki fogják kérdezni tőlünk. Jobb esetben az utánunk jövő generációk, akiknek átadjuk. Rosszabb esetben maga az univerzum, amikor fejcsóválva a sarkával elmaszálja azt a szemétdombot, aminek uralmáért az utolsó emberek botokkal és kövekkel vívnak meg.

Ha már hálót szőni nem tudnak.

17 hozzászólás
>!
pat P
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Nemrég, tán egy bő hete gondolkodtam el azon, hogy milyen ritkán adok science fiction regényre öt csillagot. Ami ugye azért rém meglepő, mert elméletileg kedvenc műfajom ez nekem, és elég sokat is olvasok.
Szinte meg is ijedtem – tényleg válságban volna a műfaj? De aztán rájöttem, hogy valószínűleg én vagyok szegény sci-fivel ilyen rettenetesen igényes; hát borzasztó nehéz nekem olyat írni, amit igazán, de minden szempontból tökéletesnek érzek. Na jó, majdnem tökéletesnek, de a világépítéstől kezdve aztán az űrhajókon és a tudományos alapvetésen meg a társadalmi mondanivalókon át egészen a karakterekig meg az izgalmas cselekményig, és még a stílusa is jó, és viszonylag eredeti ötletek vannak benne, és minden. Talán tényleg nincs is ilyen könyv, gondoltam szomorkásan.

Aztán hopp, jött ez Az idő gyermekei című féltégla, és (bár az első 100 oldalt talán néha icipicit mintha untam is volna, bocsánat) úgy a felénél nem volt semmi kétség: erre a könyvre vágytam én évek óta, akkora öt csillag lesz, mint egy generációs csillaghajó, és talán még kedvenc is. (Ez egyébként jelen pillanatban is dilemma tárgya még.)
Mert ez a könyv zseniális. Mert hát a pókok és az ő kis barátaik. A társadalmuk, a kultúrájuk, a nyelvük, a vallásuk, a genetikájuk, a gazdaságuk, a politikájuk, a háborúik, a technológiájuk, ahogy mindez összefonódik, és a fejlődésük íve úgy összességében, ahogy az adott alapokra logikusan ráépül minden változás, ahogy és amiben különböznek mondjuk tőlünk… És mindez olyan fantáziával, arányérzékkel és finom eleganciával megírva, én még mindig nem térek magamhoz.
Az emberi szál sem rossz persze, bár lényegesen kevésbé nyűgözött le (nem adnék rá többet 4.5 csillagnál, hah!), no de amikor a két szál összeér! Na, az a kötet körülbelül negyedik, meglehetősen felejthetetlen csúcspontja – no de tényleg, ha valamiért érdemes sci-fit olvasni, hát az ilyen katartikus élmény-, érzés- és gondolat-cunamikért érdemes.

Szerintem olvassátok. Zseniális könyv.

6 hozzászólás
>!
Mrs_Curran_Lennart P
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Öt csillag, mi más? :)
Pedig örökölt pókiszonyos vagyok (már apukám is az volt). De amint emberi tulajdonságokkal ruházta fel a kis dögöket az író, én is másképp tekintettem rájuk.
A történetben előrevetített jövő elég szörnyű, de Kern gondolkodása is az. Az embereknek egyáltalán nem való Istent játszani. Az ötlet egyedülálló, az író stílusa lebilincselő. Nekem mind a két szál tetszett, a pókos és az emberes is. Csak a konzervdokit utáltam. Szerencsére a végén a pókok nem hallgattak rá.
Sci-fi kedvelő, pókfóbiás molytársaim, nyugodtan olvassátok. :)

7 hozzászólás
>!
Oriente P
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Portiának – ajánlja a szerző.
Kíváncsi lennék, hogy a való világban ez egy női hozzátartozó, vagy egy terráriumban lapuló házikedvenc.
Esetleg egyik sem. Tchaikovsky talán – Pügmaliónként – önnön teremtményének ajánlja a művet, amit egyébként tökéletesen megértenék.

Szóval számomra ez lenne a sci-fi esszenciája: egy hard SF űropera, egy összetett és lélegzetelállító látomás, klasszikusokat idéző, kimért ütemben elmesélve. Elég merész, hogy elengedje az emberközpontúságot, miközben tudatosan életközpontú és idealista.

A regény szerkezete egy szépen kibontott kettős spirál, ami aztán egy ponton összefonódik: egyik oldalon a Föld romjai közül menekülő, lassan amortizálódó spoiler generációs csillaghajóval, másik oldalon a mikro- és makroszinten is következetesen kidolgozott pókevolúcióval és pókcivilizációval spoiler. A kettő között feszülő íven pedig (vagy nevezhetjük Őrkapszulának is) egymásba hurkolódik a teremtő értelem, a mesterséges intelligencia, az elme megbomlása, majd a végső adaptálódás.
Megjegyzem, az egyetlen (nem túl fajsúlyos) kifogásom a regénnyel szemben szintén a szerkezettel kapcsolatos. A két szál egyenletes váltogatása az egymást követő fejezetekben ugyanis néha felbosszantott: egyes fejezetek annyira rövidek voltak, hogy nem álltam készen az rámerőltetett nézőpontváltásra, és ilyenkor rendszerint le is tettem a könyvet.

Nagyon tetszettek a karakterek, Tchaikovsky ügyesen oldotta meg, hogy mindkét oldalon, így a kevésbé statikus történetben is működjenek. Nagyon tetszett a pókok civilizációs fejlődésének finoman erőteljes és okos gender-olvasata. Legfőképpen pedig az a bravúr tetszett, amivel a szerző elérte, hogy a végső konfliktusban mindkét oldalhoz kötődjek, érzelmileg és intellektuálisan is, és ettől majd belebolonduljak az izgalomba. Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy a nyilvánvaló érdekellentét és a megértés hiánya feloldható lenne, így a befejezés – még ha kissé kurtán is lekerekedett – tényleg katartikus élményt okozott: az utolsó oldalakon kibontakozó, bátor, meglepő, és mégis az egyetlen elfogadható megoldás éppen azért zseniális, mert az (emberi) olvasó igencsak viszolyogna tőle, ha addigra nem kísérte volna szemmel többszáz pókgenerációnyi Portia, Bianca és Fabian életét, és az evolúció alternatív útja nem készítette volna fel az új perspektíva kizárólagos létjogosultságára.

A vizualizálásban @Bori_L karca kísértett segített (https://moly.hu/karcok/1043588), a szőrös kis lábak és a gombfekete szemek mindvégig előttem lebegtek, amíg olvastam. Ez persze megint csak a szerző kivételesen jó karakterépítési képességeit dicséri, hiszen az elemi viszolygásomat elég gyorsan vonzalommá alakította.

Tudtátok, hogy Tchaikovsky épp a folytatáson dolgozik?
Tavaly legalábbis belekezdett, bár maga is belátta, hogy eredetileg önálló kötetnek szánta Az idő gyermekeit spoiler. Én nem bánom, sőt: ezt a történetet igenis lehet folytatni – no persze el is lehet rontani, de azért bizakodom. (Ahogy abban is, hogy ha elkészül, a Fumax majd azt is elhozza nekünk hasonlóan szép és strapabíró keménykötésben.)

13 hozzászólás
>!
Spaceman_Spiff IP
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Amikor befejeztem ezt a könyvet, az járt a fejemben, mennyire mélységesen szomorú, hogy az emberiség milyen erősen próbálja megérteni és elfogadni saját magát, közösséget vállalni fajtársaival, és empátiával fordulni maga és a világ felé. És hogy erre mennyire képtelen.

Az idő gyermekei egy nagyon hosszú tradícióba illeszkedik bele. A sci-fi írók már Wells óta – sőt, talán még régebb óta – keresik a választ, mitől különleges az ember. Különleges-e egyáltalán? A sci-fiben mindig is az idegen volt az, ami tükörként szolgált ahhoz, hogy az írók be próbálják mutatni az emberiséget, és a korábbi állatmesék továbbéléseként a szerzők sokszor állatokat tettek a tudomány segítségével intelligenssé. Dr. Moreau szigete, Szíriusz, A város értelmes kutyái vagy David Brin delfinjei a Csillagdagályból mind rólunk, emberekről beszélnek.

Tchaikovsky ezt a sort folytatja, amikor megalkotja Portia fajtáját, ezeket a szőrös, nyolclábú, az embertől különböző módon gondolkodó lényeket, akik fejlődésük során megannyi külső és belső akadállyal küzdenek meg, közben pedig egyre fejlettebbé és valamilyen módon nemesebbé is válnak. Mellettük ott a Gilgamesh emberisége, aminek szintén számos problémával kell szembenéznie, és bármennyire is hasonló a helyzetük a pókokéhoz, különbözően reagálnak. A könyv az emberek történetében végigvezet minket a gyarlóságokon, a hibákon, azokon a tulajdonságainkon, amik miatt nem vagyunk képesek békében együtt élni, legyen szó nemzetekről, kisebb közösségekről vagy akár családokról. Szembeállítva Portia póknépével, ahogyan sorra próbálják levetkőzni állati mivoltukat és hátrahagyni – akár lemondások, akár kompromisszumok árán – fejlődésüket gátló tulajdonságaikat, ezek a gyarlóságok csak még nyilvánvalóbbak. Míg a pókok – még ha csak egy mesterséges vírus hatására is – képesek előre jutni, képesek jobbá válni, addig az ember mintha a több ezer év és több nemzedéknyi szenvedés után sem tanulta volna meg, hogy talán érdemes lenne változnia.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a könyv az idegennel, a mással ébreszt az olvasóban szimpátiát. Tchaikovsky prózája hamar megszeretteti velünk a pókokat, drukkolunk nekik, ámulva figyeljük, hogyan vezet minket végig a könyv a történetükön. Néha olyan érzés, mintha egy David Attenborough természetfilm részesei lennénk, a narrátor kiszólásai, fordulatai egyszerre erősítik ezt a vonalat és az állatmeséket idéző elbeszélést. De Az idő gyermekei nem mese: precízen felépített science fiction regény, ahol az író remek megoldásokkal alkotja meg a pókok világát, mi pedig hamar beleszerelmesedünk a különböző ötleteibe. Ráadásul ezalatt nem feledkezik el arról, hogy kitérjen megannyi, a mi jelenünk szempontjából fontos kérdésre, mint a környezettel való együtt élés (és annak hiánya), a nemi egyenjogúság, a társadalmi felelősségvállalás, a dogmatizmus, a hierarchiákban rejlő veszélyek és így tovább.

Mindezektől persze még nem lenne letaglózó erejű a könyv. Okos, szellemes, izgalmas és lendületes regény igen, tele remek megoldásokkal és jelenetekkel, de nem rázna meg senkit úgy a vége, mint ahogyan engem. Mert a végjáték, ahol az olvasó meghasonlik, retteg és reménykedik, majd pedig lezárást kap, olyan elemi erővel hat, hogy nehéz kikerülni a hatása alól. Mert itt ér össze minden, itt nyer értelmet minden eddigi történés és gondolat. És itt értjük meg, hogy a Megértés nem csak egy üres szó. A Megértés a legfontosabb dolog, és igen, a legnehezebb. Egyszer belekerültem egy vitába, ami arról szólt, hogy igazából nem lehet tökéletesen megérteni a másikat, lehetetlen, pláne, ha minél különbözőbbek vagyunk egymástól. Nos, ez valóban így van. De szentül hiszem, és ebben Tchaikovsky is rendületlenül hisz, hogy meg kell próbálni. Törekedni kell erre, mert az ellenkezője, az elutasítás, az elzárkózás csak katasztrófával végződhet. És ezért lesz a sci-fi megismerést hirdető zsánerén túlmutatóan is remek könyv Az idő gyermekei, ami remélem, sokakat elgondolkodtat arról, mit is jelent embernek lenni.
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-03-12+…

1 hozzászólás
>!
ViraMors P
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Nos… igen. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Lehetnénk sokkal jobbak, mégis mi vagyunk az örök agresszívek, fajirtásból többszöröst jelest kaphatnánk, hibás döntést hibással tetézünk, és rendszerint még büszkék is vagyunk magunkra… És akkor jönnek Tchaikovsky Portia labiata-i, és jól leiskoláznak minket.
Gyönyörű volt. Őszintén mondom.
Hozzátenném, hogy az ugrópókok sem tökéletesek, csak egy példa a sok közül, hogy kezdetben faji szinten kannibálok voltak, mégis sikerült olyan döntéseket meghozniuk, és olyan irányba fejlődniük, amiről mi, emberek többszörösen példát vehetnénk. Főleg, mert a képlet nem bonyolult, pusztítás helyett ideje építeni.

Voltak pillanataim a regény során, amikor úgy voltam vele, hogy nekem elég lenne, ha csak a pókokat kapnánk, az emberek csak foglalják előlük a helyet a lapokon, de az az igazság, hogy sokkal szebb párhuzamosan látni a bárkahajón a fennmaradásért küzdő, önmagukkal szembekerülő maroknyi ember, és az ösztönlényekből civilizált társadalommá fejlődő ugrópókok történetét. Két egymástól teljes mértékben különböző faj, gyökeresen eltérő gondolkodásmóddal, és világképpel, sokszor mégis szinte teljesen megegyező kihívásokkal és problémákkal. A két történet tökéletes ellenpontja és kiegészítése egymásnak.

Az idő gyermekei tipikusan olyan regény, ami nem ér véget az utolsó oldalon, biztos vagyok benne, hogy még jó ideig velem marad és töprengeni fogok rajta. Érdemes elolvasni, bátran ajánlom mindenkinek. Annak is aki szereti a pókokat, annak is, aki nem.

1 hozzászólás
>!
Lisie87 P
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Basszus, valaki gyorsan találja fel ezt a vírust és oltsa be vele az emberiséget, amíg még nem késő!
A könyv végig tetszett, mégis távolságtartó voltam, és nem éreztem azt a nagy szerelmet, amit vártam, mert annyian dicsérték! Aztán a végén minden összeállt.
Tényleg zseniálisan épül fel a regény, néha nem is éreztem, hogy a pókok, óriási pókok, hanem igazi érző, intelligenciával felszerelt tudatos lények. Nagyon jól bemutatja az író a fejlődésüket, a harcaikat, kudarcaikat és végül a végeredményt, amin teljesen meglepődtem.
Váltakozó volt, hogy mikor tetszett jobban a pókos, mikor az emberi rész. Az emberek viselkedésén nem is voltam sajnos meglepődve, hiszen saját történelmünkből soha sem tanulunk. Mindig csak a pusztítás és az erőszak, a mások feletti uralkodás.
Kicsit azért „csalásnak” érzem, spoiler Mindezek ellenére örültem, mert spoiler
A regény tényleg méltó a sok elismerésre! Bátran ajánlom azoknak, akik még nem olvasták.

>!
Razor SMP
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Ritkán mondok ilyet, de ennél a kötetnél szerintem fenntartásokkal kell kezelni a fülszöveget, sokkal akciódúsabb sztorit sejtett, mint amilyen. (Megnéztem, az eredeti fordítása, szóval ők a ludasok.) Holott ez egy klasszikus, lassan hömpölygő sci-fi, a hardabb fajtából.
A történet röviden annyi, hogy miközben az emberiség jól kitol saját magával, a kiszemelt planétán az evolúció-gyorsító vírus majmok híján (főként) a helyi pókokra lesz hatással. A regény innét kettő – alkalmasint három –, szálra bomlik, az új hazát kereső emberekére, ill. a fejlődés már ismerős fázisait – törzsközösség, fajfennmaradás, háború, sőt, fordított emancipáció – bejáró pókokéra. Bevallom őszintén, az emberiség szála helyenként kissé untatott, a pókoké jobban érdekelt, de persze így állt össze egy nagy egésszé.
A befejezés pedig igen kreatív volt, azok alapján amerre indult, nem erre számítottam.

>!
Fumax, Budapest, 2017
612 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700074 · Fordította: Habony Gábor
4 hozzászólás
>!
Bori_L P
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Gondolkozom rajta, hogy idén nem olvasok már több könyvet, ennek úgyse érhet a nyomába semmi sem.

Ezúton is örök élet és ingyen sör hála @Disznóparéj_HVP -nek, hogy rám tukmálta ezt a könyvet. Teljesen igazad volt.

majd talán írok kicsit hosszabban is, ha sikerül pontokba szedni a lelkesedésemet

A könyvhöz való viszonyomat rögtön magyarázkodással kezdeném: még egyetemi pályafutásom kezdetén én rovarásznak indultam Szegeden. Végül nem pókokkal kezdtem foglalkozni, hanem hangyákkal (ha pókos lennék, akkor tutira aranyba foglaltatnám ezt a könyvet, és kívülről megtanulnám az egészet), de még így is eléggé megdobogtatta az én majdnem-biológus szívemet ez a könyv.

Kezdjük ott, hogy Tchaikovsky tényleg és rendesen utánanézett annak, amiről írt (gyönyörű példája ennek a pók-szál nyitó jelenete, ahol egy Portia és egy Scytodes harcolnak egymással – YouTube-on több olyan videó is található, ami ezt a harcot mutatja be), és hogy ezeket az információkat nem csak beépítette a történetbe, hanem erre épül az egész. És ha ez még nem lenne elég, akkor elárulom azt is, hogy nem csak erre épül a történet (egyik része), hanem hogy a pókok egyáltalán nem lettek antropomorfizálva, amiért mondjuk külön még egyszer aranyba foglaltatnám a könyvet. Ez evolúciójuk gyönyörűen és logikusan végigvitt gondolatmenet spoiler. Izgalmas gondolatkísérlet arra nézve, hogy működhet a kulturális evolúció egy olyan fajnál, ami annyira eltér az embertől, hogy még a genetikai öröklődése is egy kicsit másképp működik, mint a mienk. És olyan ötletek meg végeredmények vannak itt, hogy csak na! spoiler És akkor a vizuális-érintéses-kémiai kommunikációról még nem is beszéltem, azt is bravúrosnak tartom, hogy ezt az író képes volt emebrek számára is nagyjából érthetően bemutatni. És még egy utolsó pontként megemlíteném a pókok társadalmának gender-problémáit, ami ugye pont fordított, mint nálunk – a pókoknál általában a nőstények a nagyobbak és erősebbek, ebből kifolyólag pedig ők lett a pók-társadalom alapkövei és építői.

Ilyen remek embermentes szál mellett persze az emberi szál kevésbé volt érdekfeszítő, de azért legtöbbször azt is érdeklődéssel követtem spoiler. Közvetlenül egymás után olvastam ezt a könyvet, illetve a Xenot, úgyhogy egy kicsit azért megviselt, hogy milyen sötéten látja mindenki az emberi természetet (én szeretném hinni, hogy ennyire nem rossz a helyzet), ugyanakkor legalább lehetőségem támadt gondolkozni egy kicsit a témakörön.* A két szál összeérése nem hozta meg azt a katarktikus élményt, amit vártam, de egy teljesen másfajta katarzist mégis meghozott. Instant kedvenc, újraolvasós, filozofálós, rajongós könyv.

Kapcsolódó karcaim (képekkel, saját felelősségre):
Portia: https://moly.hu/karcok/1043588
Scytodes: https://moly.hu/karcok/1044227
Paussus: https://moly.hu/karcok/1045098
Sáskarák: https://moly.hu/karcok/1045986

*nem lettem sokkal vidámabb tőle

1 hozzászólás
>!
Nuwiel
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Hógolyó sok fejtörés után kijelentette, hogy a Hétparancsolat lényegét gyakorlatilag egyetlen sarkigazságba lehet sűríteni: „Négy láb jó, két láb rossz!” Azt mondta, ez magában foglalja az Állatizmus elvének lényegét. (George Orwell: Állatfarm)

Bárki, aki olvasta Orwell eme remekművét, és ismeri az xkcd ide illő részét spoiler, az sejtheti, mire akarok kilyukadni. Ha két láb rossz, négy láb jó, akkor @sirszalhasogato elmés és tökéletesen ideillő megjegyzése szerint nyolc láb duplapluszjó!

A távoli jövőben játszódó történetben az emberiség nem hazudtolja meg önmagát, ismét alaposan elcseszi a dolgokat a Földön. Eközben a névtelen bolygón elindított kísérlet félresiklik, és ugyan az eredeti szándékoktól alaposan eltér, de pazar ötletek garmadáját felsorakoztató módon bontakozik ki az új irány. A történet leginkább villanásokat mutat meg a zöld bolygó történetéből, a fejlődés jelentősebb mérföldköveit. Minden fontosabb sorsfordító eseményt bemutat, minden logikusan következik egymásból és alaposan átgondoltnak tűnik az egész könyv, én mégis keveselltem ezt a szálat. Többet, többet és többet akartam, de sajnos csak ennyi jutott. A másik szálon, az embereknél is csak pillanatképeket kapunk az időnként felébresztett klasszicista szemszögén keresztül, ez kevésbé is tetszett, leginkább azért, mert a zöld bolygó mellett ez nem tudott újat mutatni, de nem is akart valószínűleg. Az elcseszett Föld helyett másik otthont kereső emberiség, bár a spoiler.

A Fumax azzal hirdeti az SF Extra könyveit, hogy igényes sci-fik igényes olvasóknak. Az Artemis ugyan nem nyerte el a tetszésemet, Az idő gyermekei viszont annyira hihetetlenül jó volt, hogy már olvasás közben kedvencnek jelöltem. Száz ilyen könyvet, ezeret!

Ajánlom még @Bori_L karcait a könyvhöz kapcsolódóan:
* https://moly.hu/karcok/1045986
* https://moly.hu/karcok/1045098
* https://moly.hu/karcok/1044227
* https://moly.hu/karcok/1043588


Népszerű idézetek

>!
Fumax KU

A majmok használata teljesen értelemszerű, természetes első lépésnek tűnt egy új intelligens faj kitenyésztéséhez. Mindenki szerint elég közel álltak az emberiséghez ahhoz, hogy megértsék egymást, mégis elég távol attól, hogy önállóan fejlődhessenek, pontosan ezzel váltak a kísérlet méltó alanyaivá. De miért nem nézhetett a szemükbe?
Most már látja őket. Belenézhet a szemükbe.
Mind a nyolcba.

>!
ViraMors P

Az emberiség, az univerzum egykéje magának akart minden figyelmet, senkivel sem akart osztozni rajta.

17. oldal

Kapcsolódó szócikkek: önzőség
2 hozzászólás
>!
chibizso

A hímek helyettesíthetők, mindig láb alatt vannak, mindig túl sokan vannak.

148. oldal

5 hozzászólás
>!
Dubovszki_Martin P

Ez a baj a tudatlansággal. Sohasem tudhatod igazán, hogy mennyi mindent nem tudsz.

Kapcsolódó szócikkek: tudatlanság
>!
Dubovszki_Martin P

Hogy juthattunk el egyáltalán idáig, ha ennyi vadbarom születhetett a génállományunkból?

14. oldal

>!
Deidra_Nicthea IP

Emberek vagyunk, Holsten. A fajirtáshoz értünk a legjobban.

477. oldal

>!
ViraMors P

Nem ígérek semmit. Az univerzum sem ígér nekünk semmit, és ezt nagyjából betartom én is.

477. oldal

>!
Deidra_Nicthea IP

Egyébként is, ugyanazt a testnyílást használni evésre és beszédre nem tűnt túl hatékony dolognak.

244-245. oldal

11 hozzászólás
>!
chibizso

A fejlett öntudat és a világ rejtélyein való tűnődés képessége egyáltalán nem szükséges a túléléshez.

55. oldal

>!
chibizso

Az emberek jól értenek a túlszaporodáshoz.

329. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Brandon Hackett: Isten gépei
Terry Pratchett – Stephen Baxter: A Hosszú Föld
Robert J. Sawyer: WWW 3 – Végzet
Ann Leckie: Mellékes igazság
Chris Beckett: Sötét Éden
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Mary Doria Russell: Verebecske
Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma